Először szeretném egy versemet felolvasni, amely az Aragóniai galambok című kötetemben jelent meg, s majd utána fűznék hozzá néhány gondolatot. Íme tehát a Korzó című vers:
Sinkovits Péter
A lassú élet pártján!
Először szeretném egy versemet felolvasni, amely az Aragóniai galambok című kötetemben jelent meg, s majd utána fűznék hozzá néhány gondolatot. Íme tehát a Korzó című vers:
szurony és ölelés
huzatos esztendők voltak így isálcázott vészkijáratban
alkalmi motorhiba
indigóban leleménymeg a lassítás eleganciája
és most fektess le
hintón jártam a barnás földeket
suhogásos idők részesekéntlánymelleken apró falvak
vándor locsog
kocsma mélyénés elhúznak szépen
az ámbrás naszádokígy eltölteni egy vasárnapot
xxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Nos, ez a lassítás eleganciája kifejezés mintha megragadta volna Beszédes István barátunk figyelmét, mert több ízben is emlegette mostanság, s tegnap este is, amikor Verebes György Alvó titánok című mutatós albumáról értekeztünk, szintén ezt említette, kérdés formájában. E faggatás most mégis meglepett, s hirtelenében csak a dalmátok nyugalmáról és életszeretetéről voltam képes ezt-azt elhadarni. Azt est folyamán eszembe jutott ugyan még, hogy aki állandóan nyüzsög és telezsúfolja magát programokkal, az általában fél találkozni önmagával. E korrekciós észrevétel kedvéért természetesen nem kértem külön szót, s már az egészet feledtem volna, ám később, már a Kisvendéglőben, Bozsik Péter elregélte, egy kolléganője komolyan fontolóra vette, hogy megalakítja a Lassú Élet Pártját. Ez mégis szíven ütött. Ez nem megengedhető, az ötlet mégis a minénk! Ha lett volna időm, akkor utóbb elmondhattam volna, hogy e pártalapítási kísérlet tényét nem tudtam feldolgozni, de lévén erre nem mutatkozott idő, hajnalban kézbe vettem az előbb felolvasott versemet, s abban ráadásul felfedeztem az indigó szót is, amely meg a Fekete J. József álnéven író barátunk újabb lemúriai történetében szerepelt, szintén a tegnapi rendezvényen.
Úgy gondoltam, ezek a jelzések komolyan veendőek – cselekedni kell!
Az első gondolatom az volt, hogy alakítsuk meg a Lassítók Eleganciájának Pártját. Majd közbeékeltem, hogy Magyar Pártját. Ismerve lassúságukat azonban csekély az esélyünk, így ezt az ötletet ejtettem.
Megalakítható viszont a Lassítók Nemzeti Tanácsa, amelynek tagjait háromféle módon lehetne megválasztani: közvetlenül, közvetett módon (elektorok által) – és lassan. De ezt se tartottam eléggé vonzónak, így tovább gondolkoztam.
Arra a megállapításra jutottam, hogy mindenképpen ildomos lenne árnyék-önkormányzatot alakítani. Mi tudjuk, hogy a valódi, hivatásos önkormányzatok képesek átgondolt, megalapozott terveket hozni, és azokat felelősségteljesen végrehajtani; mi erre képtelenek vagyunk. De azért – csak úgy sportból – mi is készíthetnénk programokat. Például tervbe vehetnénk egy sportcsarnok építését. Persze, tudjuk, sportcsarnokot, gyorsan vagy lassan, csak az önkormányzatok képesek létrehozni. Mi legfeljebb a különféle létesítmények átadása alkalmával elhangzó ünnepi köszöntők megírására vállalkozhatunk, helyesírási hibák nélkül, amire viszont ők képtelenek – de a helyesírási hibák nélküli alkalmi szövegekből még nem épül sportcsarnok. Megfelelő eszmei terv hiányzik tehát (idejni plan), s úgy gondoltam, e célból megpályázunk valamilyen EU-s alapot. Kérvényünkben leírjuk szépen, hogy nemes versengésre hívtuk ki a helyi önkormányzatot: ki tud lassabban sportcsarnokot építeni. Nekünk ebben csekély a tapasztalatunk, az ellenfél viszont e téren kellő rutinnal rendelkezik, s bizonyára a legjobb erőit sorakoztatja majd fel. Biztos vagyok benne, hogy Brüsszelben felfigyelnek ránk és rokonszenvet váltunk ki. Hiszen minden pályázó fűt-fát ígér, meg azt, hogy az elképzelést gyorsan megvalósítja. Mi ezzel szemben pályázatunkban szépen megjelölnénk, hogy mi igenis lassan szeretnénk sportcsarnokot építeni, s még az is előfordulhat, hogy el sem készül.
Tovább gondolkodva mégis úgy éreztem, inkább társaságot kellene alakítani. Valahogy így: Lassú Elegancia Társaság. Tehát: LET. Akkor közbeszúrtam a Tudományos szót, így már: LETT. Legyünk tehát lettek. Viszont akkor már inkább észtek legyünk, az errefelé kifejezettebben hiánycikk. Ám az É, az Sz és a T betűkkel nem tudtam értelmes szóösszetételt alkotni. Így ettől a változattól is eltekintettem, rendkívül sajnálva a dolgot, hiszen meglett volna az első közmondásunk, amely már-már egy buzdító mondattal is felér: Lassan járj, tovább észt!
Akár így, akár úgy, Társaságunknak mindenképpen profitorientáltnak kell lennie (persze, a ránk jellemző játékosság kedvéért non-profit egyesületként jegyeznénk be). Én két komoly forrás-lehetőséget látok.
Az egyik: a lassító tabletták gyártása. Az ötlet onnan, hogy az újvidéki Forumban dolgozott bérelszámolóként K. Gizi, aki történetesen február 29-én látta meg a napvilágot, így csak minden szökőévben ünnepelhette születésnapját. Amíg osztálytársnői már a negyedik X felé haladtak, ő még csak a 11. szülinapjánál tartott. Nos, fel kellene tehát találni ezt a lassító tablettát. De úgy is jó, ha egyszerűen aszpirintablettákat csomagolunk át a Lassító Tabletta feliratú dobozokba, mert mi tudtában vagyunk az önszuggeszció jótékony hatásával. Nos, ezeket a tablettákat kizárólag a gyógyszertárakban lehetne megvásárolni, a 30. életévüket betöltött nőknek, akik személyi igazolvánnyal bizonyítanák életkorukat. Ám ügynökeink természetesen a hétvégeken sorra járnák a diszkókat, hogy a tizenéves lánykák is – suba alatt, dupla áron – még idejekorán hozzájuthassanak a lassítva fiatalító tablettákhoz.
Most pedig elmondanám, hogyan lehetne még pénzt szerezni. Javaslom tehát, hogy gyártsunk használhatatlan útleveleket. Ezzel egyben amolyan védelmi kört is vonnánk az általunk eddig is nagyra becsült igaz patriótáink köré, akik eddig sem utaztak sehová, s a jövőben sem kívánják átlépni az országhatárt. E nemes gondolkodású hazafiak már eddig is gyakorta figyelmeztettek arra, hogy ezek a mihaszna EU-s szabványok, meg a politikai, gazdasági és erkölcsi szabályok, nos, ez az egész egy nagy... egy nagy lótüdő (zárójelben mindenki behelyettesítheti Szögi Csaba barátunk idevágó teljes szókészletét).
A használhatatlan útleveleknek nálunk egyébként komoly hagyománya van, szinte már népmozgalommá nőtte ki magát. Nos, úgy gondoltam tehát, hogy felvásároljuk a régi, idejétmúlt útleveleket, azokba beragasztjuk a patriótáink fényképeit, az egyik lapra pedig beütjük, hogy PONIŠTENO – s ezekkel az útlevelekkel garantáltan nem utazhatnak sehová. Darabja 100 euró, természetesen jutányosan.
Végül két NEM. Terveinkben nem fog szerepelni Mladić elfogatása (bár ez is jó pénzzel járna), mert az állami szervek és a rendőrségünk mögött olyan tetemes a lemaradásunk, hogy azt semmilyen lassúsággal nem behozható. Úgyszintén: nem fogunk demonstrálni a globális felmelegedés ellen, mert mi szeretjük, ha nyáron meleg van, télen pedig nincs olyan hideg.
Legeslegvégül: kész javaslatom van a zászlóra és címerre vonatkozóan. A zászlónk: fehér mezőben alvó titánok. A címerünk: egy kispárna, rajta keresztben egy sörös és egy pálinkásüveg.
Éljenek a lettek!
Éljenek az észtek!
Éljen a tízéves zEtna!
(Elhangzott 2009. december 12-én, a zEtna fesztiválzáróján )
