Szögi Csaba: Reggeli séta

(a soha véget nem érő májusrul)

Árnyas vonatállomás a Napban fürdő városka szélén. Előtérben a madarak vidám kórusa az Élet igenléséről zeng ódát, a távolban a vén prímás zenekara nyomja hozzá a kontrát. Szemben a gesztenyék, mint megannyi gyertyától ragyogó születésnapi torta, dúdolják utánuk csendesen ugyanazt az andalító dallamot. Kedvesen kézen fog bennünket a május, s az Örök Tavasz ösvényein átvezet a nyárba.

A Kedves a padon ülve túlvilági fényben tündöklő, gyönyörű orcáját felém fordítja; a Szeretet és a Virágok Gyermekeinek gúnyáját idéző ruhájával, bájos tincseivel szelíden játszadozik a langyosan csiklandó szellő. Magam a paddal szemben kitartóan dzsiggelek bele az eljövendő varázslatos Évszakba, rőfös szakállam jobbra-balra libben, ahogy minden irányba IGENt bólintok a bennünket lágyan körülölelő Természet kérdéseire. Tekintetem én is a Babám orcájára szegzem, s egymás szemében álmodjuk a Világot, a Napot, amely itt jön, amely örök és csak a miénk.

A vigyorunkból masnit lehetne kötni a fejünk búbján.

Rendőr bácsi érkezik ráérősen slattyogva tatfelől! Jóóól megbámulja kettősünket... Tiszta szívvel rámosolygok. Gyere csak, Rendőr bácsi, elférsz még te is ebben a tágas házikóban, melynek falai a lelkek tiszta, áttetsző tégláiból épülnek, egyre épülnek. Elfér bárki, aki visszamosolyog...

A Kedvesemre kacsintok, s a homokpuszta felett elröppenünk a távolabbi csalitos felé.