Szögi Csaba & Vuković Ildikó
Decermium a vulkán felett
A zEtna VI. Irodalmi Fesztiválja

A kiadónk éppen betöltötte idén a tízet. S bár elektronikus folyóiratként nem kezdett azonnal könyvkiadásba, mára épp ötven kötet jelent meg a gondozásában. Belbecsük mellett mutatósak is, senki nem vitathatja. S akkor ráadásul ott – azaz itt – van még az irodalmi fesztivál is. Mely valójában egy összművészeti banzáj, számomra az évi dobtanfolyam. Idén a hatodik. Ez a szám is kerek, mint a kialvatlan ördög szeme, csapjunk a lovak közé, nosza!...

De csak csendesen...

Minden Kanizsán indul ezúttal. Számomra már néhány nappal korábban, egy sikolyos zuhanórepüléssel, mely csendes zsolozsmával kezdődik, de aztán felpörgeti a társaságot a jó homoki nedű hamar, s a Galaxis nevű vendéglátóipari egységben a lakoma már vidáman folyik, a gigászi pecsenyeadag meg se kottyan, főleg hogy előtte lecsúszot már néhány pángalaktikus gégepukkasztó... Aztán egy-két nappal később megint ugyanitt, most meg a Magyar Szó „udvari muzsikusával”, Tibor barátunkkal mutatjuk be a kötetét, A gyógyírként ható blues című remeket. Szóval pompásan „megágyazok” magamnak a Csönd Városában, csütörtök délután már igazán haza érkezem a zEtnával a kanizsai könyvtárba.

Mmm... mennyi könyv... itt ne érezném magam otthon?!... Hopp, ott a Poe-összes is!... mindhárom vaskos kötet... No, haladjunk csak inkább a konyha felé... az ilyen helyeken mindig nagyon tartok a bűnbeeséstől...

Egy gyors kávé/tea, üdvözöljük a lendvai barátainkat, a Muratáj folyóirat munkatársait, aztán lassan ki is sorakozunk a közönség elé. Ma este fő témánk – persze a kiadó és a folyóirat ismertetése mellett – a költészet. Péterünknél a karmesteri pálca, kérdezget, felolvastat... s én sokadszor is rájövök, hogy kizárólag írás (vagy olvasás!) közben vagyok képes gondolkodni – báris fogalmazni mindenképp. Node sebaj, azért úgy teszek, mint aki válaszol a feltett kérdésre, aztán tovább andalodom... Volt már rá példa, hogy legszívesebben megdobáltam volna löttyedt paradicsommal a közönséget vagy a saját fejemre öntöttem volna egy félkancsó vörösbort, csak hogy történjen már valami izgalmas is ezeken a felolvasóesteken – s ne csupán az estek végén , hihi... –, de most valahogy nagyon jólesik ez a lírai csöndesség... az előző est után mindenképp... szinte hallom a körénk tornyosuló kötetrengeteg lélegzését. Kellemes páholyomból pilláim között a bájos versmondó lánykákat bámulom. Minden rendben.

Aztán a végén még egy kicsit tovább melegszünk a családias konyhácskában, sajtos-sonkás, kajmakos aprósütemény, kávé, tea, barackpárlat és gyomorkeserű az asztalon... tovább mélyítjük a vajdasági és muravidéki barátságot. Aztán hamarosan beszállás az autókba, és a mókamesterekkel – Ernővel és Pistával – elindulunk Zenta városa felé, ó, dél felé, otthonról hazafelé! Péterrel csak csöndesen somolygunk, félálomban. Kell az energia a következő napok megpróbáltatásaihoz – szólt Csaba.

Arany metszéspont

Szikkadt homokdűnék magányos óriásai tornyosulnak az úttalan ösvény fölé, ahol a meglóduló szél karcos homokot vág a néma vándorok arcába. Lassan, de lankadatlanul halad a karaván. Az utazók szemei előtt termő oázis lebeg… mennek, egymást támogatva, azonos céllal, és küldetéstudattal.

Így érkezett péntek délután egy irodalmi karaván a zentai Alkotóházba. A lendvai Muratáj folyóirat mutatkozott be a zEtna Fesztivál keretein belül. A gyér közönség előtt többek között szó volt a délvidéki magyarság anyanyelvi és kulturális identitásáról is. Elhangzott néhány vers, melyeken végigfeszült a „határontúliság” és a kirekesztettség magánya.

Ám nem sokáig szomorkodtunk. A beszélgetés után már mindenki a fröccsös korsója (bögréje), és/vagy a pálinkáspohara mögött mosolygott vidáman.

Pár korty után a csapat átvándorolt a Művelődési Házba, Verebes György: Alvó Titánok című könyvének és képsorozatának a megtekintésére. A képek magukkal ragadtak… Lezárt szemű arcok, és megfáradt kezek végtelen sorozata. Kezeké, melyek hol imára kulcsolódnak, hol kérésre formázódnak. Az adás és befogadás állapota. Vajon miért imádkoznak ezek a kezek? S vajon mit kérnek, mit koldulnak? Talán az álmot várják, amely bezárja a valóság és az idő kapuját? Hiszen nincs többé idő, csak könnyű lebegés a művészetek végtelenében.

A lezárt szemű titánok álmai életre kelnek a vásznon, a harmadik szem kinyílik, és egy másik valóság tárul elénk, túl minden matérián.

A sorozat megtekintése után még, hál' istennek, nem kellett felébrednem. A Folyók fölött című hangverseny zentai bemutatója következett, ami kissé más vizekre sodort ugyan, de itt is otthon éreztem magam. Folyók fölé lendültem, a lebegés, a repülés, a szárnyalás, a suhanás anyagtalanságába. Oda, ahol a végtelen térben a zene hídként feszül az emberek közé, hogy végre egymásra találjanak a kietlen világ fagyos útvesztőiben.

A záróakkordokkal együtt kíméletlenül jött az ébredés. Lopva kitöröltem szememből a könnyet, és kiléptem a hideg éjszakába. De csak csendben, nehogy felébresszem a szívemben alvó titánokat – szólt Ildi.

Outro: Fényt sugárzó aggyal döbben rám egy angyal

Kócos angyalom, Gibreel! Mondd, van-e még zsebkendőnyi hely égi királyságodban a Korán vaskos kötete mellett?...

A háromtestű mikulásdémonok az égi (b)irodalom kapuőrei... node még odáig is el kell jutnunk, hogy azután feltehessék minékünk furfangos kérdéseiket.

A titánok még mélyen alszanak idebent, amikor kora délután kissé morcosan igyekszem teljesíteni az alapvető logisztikai feladatokat, melyek elvégzése nélkül nem lenne az igazi a mai est. Aztán a vendégek fogadása van soron, ami – higgyétek el! – nem is olyan egyszerű mindig... Hurcolkodáskor a sok palack közül éppen a vörösborosat kell nekem hirtelen a térdem közé kapni egy kézfogáskor – s a nedű úgy dönt, megtiszteli zöldesszürke farmeremet... Utóbb meg az ásványvizes pohár megy át kamikazeba a markomból... No, értem én a jeleket ... s akkor most már eszerint cselekszem... Azután a nyomtató lázad fel a szerkesztőségben... hogy lesz ebből felolvasás, nem tudom...

Aztán ahogy a birodalmi délután elkezdődik, meglepetésszerűen hirtelen minden elkezd gördülékenyen zajlani. Persze ez nem is olyan meglepő, ha egy Fekete J. J. vezet bennünket az ösvényen, élő vajdáságiakat olvasva... Végső válaszokat természetesen nem találunk – hová is lenne akkor a világ? mehetnénk is azonnal Mohamed kebelére birodalmastul –, de a bölcs amúgy is sebesen rájön, hogy a helyesen feltett kérdések azok, amik igazán számítanak...

S akkor talán – egy-két kisfröccs után – menjünk is át a mi kis színházunkba, ha már ily szépen felújíttatott! Hol máshol is lehetne az égi birodalom bejárata?...

Nagyon-nagyon csendes moderátortárs vagyok ma este... Pista viszont – nagyon együttérzőn – inkább kiveszi a számból a szót, hogy átsegítsen átmeneti(?) zavaromon. És igazán mesterien építi fel a műsort, egyik felszólalás / felolvasás remekül épül rá a másikra, középtájon lazulni kezd a szigor, hogy a végére kacagó cserepekre törjön. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, Sinkovits Péter most bebizonyította, hogy a lassúság nem csupán elegáns tud lenni, hanem „könnyekig megható” is! Egészen meglepett... Nem mintha eddig távol állt volna Pétertől a humor, de ez az „előadása” olyan fergeteges volt, hogy a szék támláját haraptam széles jókedvemben! Így hát ő vezetett el bennünket az Út végére, hol eddigre lelepleződött a mikuláshármasság is... Mert a szerelmen kívül mi más vezetheti el a kicsinyke emberfiát égi birodalmakba, ha nem a nevetés?...

A hahota aztán lassanként elhal ugyan, de a mosoly még akkor is ott van az arcunkon, amikor Holdnővéremmel a Kisvendéglő irányába vesszük az irányt, hogy a temérdek szellemi táplálék mellé végre valami kézzelfoghatót is vételezzünk...

Az éjszaka hosszú, tartalmas, derűs... szelíd trónján a lelkem megpihen, ahogy egy szempár gyönyörű pillantásában megmártózom... s hajnalban a kósza piheszállingózásból végül összeáll a patyolat hópaplan zEtna utcáin. Így jött az idén elébünk a karácsony – szólt Csaba.