Szögi Csaba: Reggeli séta

(a melankóliárul)

A Múzsa nyaralni ment. Se képeslap, se üzenet. Eddig még. Szinte látom magam előtt, ahogy a Fehér Sziklák tövében kéjesen elnyújtózik a szikrázó napfényben, gyöngyöző falú kristálypohárból apró kortyokban fogyasztja a frissítőt – s még csak nem is gondol rám. A bestia.

Persze. A Múzsának is kijár egy kis pihenés. Egész évben a homlokomat nyálazza, jócskán kiszáradhatott már a torka, ajkai cserepesre szikkadtak, tündöklő gyöngyház fogsora fényét veszítette. S én még most is csak akarnám . Újra és újra!...

Önző poéta, te! Mennél már magad is inkább lazítani egy kicsit... De félő, hogy ugyanazt a tengerparti halászfalucskát választanám, ahol Ő is a szabadságát tölti, aztán ez az egész mire vezetne?! Talán egy életre elrontanám az eddigi gyümölcsöző kapcsolatunkat, és akkor kereshetnék magamnak új múzsát. Csak hát nincs is másik múzsa... Egyetlen Múzsa van. Rajta osztozunk mindannyian, mi, bús képű lovagjai az Időnek. Csak úgy teszünk, mintha mindez nem így lenne, mintha mindegyikünknek saját külön bejáratos házimúzsája lenne. Havi fix könny- és mosolybérért.

Maradok inkább a négy fal között.

Melankólia. Miért oly igen szép ez a szó? Mint egy gyönyörű női név... Olykor mintha botlott volna az Isten nyelve, amikor a dolgokat elkeresztelte. Bár végtelen tudásában Ő bizonyára ismeri a miérteket... A magyar „búskomorság” talán jobban kifejezi az érzést. Hanem. Ha jobban mögé tekintünk, esetleg rájövünk, hogy akár kéjes is tud lenni ez az állapot. Az eszeveszett Öröm is végre nyaralni megy, s a lélek két hétvége között Melankóliában megpihen.