Szögi Csaba: Reggeli séta

(egy őszi nyaralásrul)

Vezesd a tollam, Múzsa!

Miután a vénasszonyok nyara még egy utolsót préselt a verejtékmirigyeinken, hirtelen nyakunkon a ködnevelő idő – itt van már az őszi napéjegyenlőség. Reggelente a mély lélekzet, majd: Öreg Nap Apa, öreg Szélkirály, jőjetek! Itt vár rátok Föld Anya, itt sóvárog utánatok Víztündér. Jőjetek! Tisztítsátok az Eget! Tisztítsatok! Töltsetek fel fénnyel, erővel, szeretettel, szépséggel! Ép testtel, szellemmel és lélekkel.

De csak a mosoly ígérete marad... ilyenkor magunknak kell erősnek lennünk, önmagunkból maradék energiákat kicsalogatnunk... hogy szemmel ne tévesszük egymást a szitáló, szürke esőben. Homlokomról a felhőket félresimítom, harmadik szemem felpattan, s erős reflektorként utat hasít a félhomályban. Ellátok előre egészen a téli napforduló szikrázó reggeli haváig, visszatekintve pedig tűzugráló lánykák derítik a szívemet.

S ha csak az előző napok derűjére pillantok... a Kedves mosolyára a város peremén, hol az ösvény nagyot kanyarodik a folyó irányába, s a Tisza holtágához is elvezet.. Robinson Quijote, a bús képű, lopott virágokat préselt egy álló héten át, odalent a vadonban, szúnyogzenére, esténként a tábortűznek lángjai festették rózsavörösre barbár arcélét, verejtékező bús homlokát.

Éjjelente kedveséről álmodott, kit otthagyott a mennyekben, mikor őt ide letaszították. Mondd hát, Tavaszom, hol van a hely... hol a fejem békén öledbe hajthatom? Cetlik őrzik csak nyomaimat, a többi elröppen az éterben. A többi, néma csend. De a meditáció ideje ez. Mély lélekzet: gyümölcsök és bőség ünnepe, Mabon. Harmónia és egyensúly, emberi szellemet megtermékenyítő erők. Mágikus töltést a Világnak, adj, ó, Múzsa!