Szögi Csaba: Reggeli séta

(félelem a sártól)

Istenem, a horgászok, végig a mezőn... ott szobroznak rendületlenül, már csak ők jelzik, hogy valaha csatorna húzódhatott itt. Előtte patak vagy folyó is talán. Azelőtt meg Földanya végtelen tengerméhe, érzem a szél csípős sóillatán, ahogy futok végig az ösvénytelenségen, átkot imára fordítani igyekezvén, bele az Ősz hatalmas szürke ravatalába. A lágyan ölelő magzatvíz elfolyt már régen, s maradt csak a sós-keserű sár.

Fényből angyalok, tűzből démonok, földből emberek... de a sár nem az én elemem, nem, én tűzből fénybe igyekeznék egyre, lábujjheggyel még a zsarátnokon tipegve-sziszegve, arcomat már illatos/hűs szellő frissíti a Nap palotájának kapujában, amikor derékon ragad a sár, húz egyre csak lefelé, mocskosszürke, iszapos hazájába, lassan, kitartóan, biztosan... nem akarlak! nem vagy az én elemem! engedj!

Látom a lány szemében a félelmet, tükrében még nagyon is jól kivehető a hatalom habzó pofájú korcsainak képe, s látom jól azt is, a lány, mint riadt gyík a farkát, hagyná ott a szárnyait is kínzóinak piszkos karmai közt, csak patyolat bőrét ne érintsék, gyenge torkát ne szorítsák már tovább, menekül, amerre tud, az égi pályák máris elhomályosulnak tükörpillantásában, néki is csak a sáros országút marad egyedül, angyal, LÉLEGEZZ!!

Az angyalt szárnytőnél, a koboldot az ágyékánál kapták el a vérebek, ráncos/csúf kutyavigyorral közvetlen közelről az arcomba lihegik bűzös törvényeiket, a legújabbakat, melyek immár nem csupán a fényes aranykor tündéreinek és daliáinak nem hagynak levegőt, de a szürke embert is még szürkébb, sáros kis robottá silányítanák. Jöjj, angyal, kapaszkodj belém, szálljunk innen kacagva messze el! Kettőnkből lehet még így is egy egész.