Szögi Csaba: Reggeli séta

(a hidegrül)

Hideget, istennő, küldd jó messzi Észak havát, jegét! Farkasordítót, pingvinaléltatót, most! Vissza a tűzzel a kemencékbe, Ilmarinen kohójának fényénél gyönyörködhessünk végre az ablakokon burjánzó jégflórában, a fenyő illatozzon végre az Isten születésének ünnepén, s ne rózsaszínen mosolygó barackvirág... Mert megvan az ideje az ébredésnek, s megvan az ideje az elalvásnak.

Hiszem, hogy egyetért velem minden medve – meleg teleken odúban olvadó Otszó –, minden borz és mormota: úgy alszik igazán édeset a Nagy Szellem minden teremtménye, ha vastag a paplan a derekán, ám jéghideg az orra hegye!

Hiszem, hogy egyetért velem Mórusz Apó, az Újvilág új prófétája, aki egyszer botjával dühösen szétkergette egy messze északi nagyváros ostoba polgárait, kik fennhangon ünnepelték az istenséget, amiért az a tél derekán verőfényes jókedvében megengedte, hogy lenge vászonüngöcskében járjanak az utcákon. Pusztuljatok a szemem elől, nyomorultak – mennydörögte a próféta, vadul rázva ősz szakállát –, tán annak is ugyanennyire örvendenétek, ha az éjszaka közepén hirtelen megpillantanátok a napkorongot?! Menjetek hát inkább otthonaitokba, és imádkozzatok, hogy végre magához térjen az Anyatermészet százados kábulatából!

Áldozzunk hát mi is az istennőnek, mert elmúlott immár Samhain napja – háromszor is legalább azóta, hogy igazi telet élhettünk volna meg! S mindannyian tudjuk jól: ez most bizony az elalvásnak az ideje, úgy ám.