Szögi Csaba: Reggeli séta

(a napfordulórul)

A fohász meghallgattatik. Ahogy ott állunk ketten a téren, a tomboló tömeg, a fülsiketítő durrogtatás közepette, a Föld fagyos kérgén topogva, mely alatt elevenen lüktet az Anya szíve – s ahogy Rád nézek, ugyanazt látom: zúzmarás kabátod mögött hevesen dobog a kicsi szív –, miközben sűrű pelyhekben hull alá az Égi Áldás, manna a boldogoknak, a szakállát rázó Atya mosolyába meleg színek keverednek, s a Zöld Kubai füstjén át magam is csak mosolygok, amikor egy alulról felpattanó petárda a mellemnek csapódik. Csak kérnem kellett, s mindez megadatott.

S az is, hogy kézen foghatlak, s végigsétálhatok Veled a hófehér éjszakában, végig a vastag jégpáncél alatt ébren álmodó és tovamorajló óriás folyam mentén, keresztül a gáton, fel-felbukva és kacarászva, mézespálinkával engesztelgetve a farkasordító hideget. Végig a téli napforduló elmúltát bőszen ünneplő utcákon, elveszve önmagunkban a város ölén, végigsiklunk Isten Mosolyán, mígnem selymes paplan lészen zátonyunk, s én újra csak megismerhetlek. Nincs ennél szebb és jobb, semmi nincs ennél szentebb, Kedvesem.

Suttogtam a lány fülébe a virtuális nappali kandallója előtti medvebőrön heverve, miközben cyberszakállamról nagy cseppekben olvadt le a zúzmara. A szaporán villogó kurzor még át-átpislákolt a virtuális térben lassan végleg feloldódó tudatomon, közben arra gondoltam, bár lenne ez a valós emberi beszéd, s az igaz testi érintés éve. Most és mindörökké, ámen.