– Az Ikonok?
– Ezerháromszázhatvan.
– Az ördögbe is!

Lehetséges, hogy így felszökött az ára? Nem is tudom, miért érdeklődtem utána – ez a könyv egyáltalán nem érdekelt. Egyébként is, még megvan. Talán azzal akartam legyezgetni a hiúságomat, önzőn, hogy megbizonyosodom a birtokomban levő vagyon értékéről, habár nem voltam biztos abban, mihez is kezdek ezzel a tudással. Eladjam?

– Felvásárol?
– Az attól függ.
– Az Ikonokat?
– Igen.
– Mennyi?
– Háromszázhatvan.
– Hihetetlen! Háromszázhatvan! Nem baj, köszönöm! – mondtam szívélyesen.

Tizennyolc évvel ezelőtt a Bölcsészkar előtti platón még nem nyüzsögtek az árusok. Igaz, nyáron a kölykök – gondolom, inkább szórakozásból – képregényekkel és képes folyóiratokkal (néha évfolyamonként összegyűjtve) foglalták le a járdát; főként az Amerikai Olvasókör és a Kultúra könyvesbolt előtt (előadások után és a rövid szünetekben kötelezően ebben a könyvesboltban gyülekeztünk, a helyén most egy elüzletesített, úgyszintén könyvesbolt található). Nem volt kedvem bemenni. Úgy döntöttem, hogy megnézem az antikváriumot; a SANU képtárát.

A Lepenski Vir művészete
A kiállítást prof. dr. Vlajko Jovičić rendezte
Nyitvatartási idő: 10.00–től 20.00 óráig (hétfőn zárva)

Hétfő, 18.00 óra
Jagoda Janković zongorahangversenye

A belépés díjtalan!

Éppen semmi nem változott a tizennyolc év alatt. A kirakat üveglapjának a sarkához hajoltam. Hal formájú homokóra! Földbe gyökerezett a lábam.

Ősszülő, Lepenski Vir
kvarchomokkő
i. e. 7000-6000
Nemzeti Múzeum, Belgrád

Tekintetem hol a kirakatüveg torzította alakom másán pásztáz, hol a halforma kövecsen (ezek elkülönülve, ám időnként ravaszul egymást fedve). Hihetetlen, hogy mennyire hasonlítunk. Szemünk egyformán dülledt, belesüllyedve a sötét üregbe, a szem alatt karikák, az orr egyenes, hosszú, a csúcsánál gonoszul meghegyezve, az ajkak lebiggyedve és kifordulva, mint a halé. Fújok egyet. Igyekszem magam összeszedni. Mintha valami homályos belső feszültség nehezedne a mellkasomra.

– Szentimentális hülye! – zárom le mérgesen.

Jól ismert számomra a felfokozott túlérzékenység és az elragadtatott elbűvöltség érzete, mely most könyörtelenül elhatalmasodott bennem az őstörténeti lelet misztériumától. Ellenállhatatlan vágy fogott el a megérintésére. Ismét errefelé jövet még vissza kell térnem.

Innen nézve egészen jól látszik a manzárd. Emlékezetem őrzi a szürke, megrokkant épületet. Érzéketlenül sárgára festették át, a bejáratnál most néhány virágállványt helyeztek el (azok többnyire üresek, vagy tele limlommal). Átellenben egy bank modern épülete, divatáruház – mint egykoron. És a Vuk kávéház, amely az antikvárium-galériára néz (tizennyolc esztendővel ezelőtt ide hoztam be első rajzomat, igencsak félénken; erősen vert a szívem, a kezem remegett, szinte magamon kívül voltam, s már-már elsírtam magam, ha nem lép hozzám egy vézna fiatalember, egyetlen rossz szó nélkül – bizonyára nyilvánvaló volt szomorú helyzetem –, némán átvette a rajzomat, s odahelyezte a többiekhez a fal mellé; persze, soha nem adták el).

Bódító a dinsztelt hagyma illata. Valaha a Vukban készült a legjobb borjúleves. Ha nem sietnék, betérnék elfogyasztani egy régi menüt: borjúleves, korpapogácsa, diós-mazsolás palacsinta, borókapálinka.

Rézsút a kétemeletes, manzárdos épület bejárata szinte változatlan. Felismertem a repedezett üveget is az ajtón, amely tárva-nyitva. Felkapaszkodok az utolsó pihenőig. Négy lépcső vezetett az alacsony fenyőfaajtóhoz. A VLADA feliratú fémlapocskát azonban, látom, eltávolították (a feliratot közösen véstük be, a szobatársam meg én; az ötlet az enyém volt, tetszett a szobatársam nevének kétértelműsége, ezért tiszta nagybetűkkel írtuk fel). A helyén most megfakult sáv két apró lyukacskával. Becsöngetek. Hallgatózva hanyagul rákönyököltem a korlátra. Senki nem nyitott ajtót, habár időről időre hallottam a fapadló csikorgását, amely kívülről csoszogásnak tűnt.

Midőn, tizennyolc esztendeje, a szobatársamnak, Vladónak azt javasoltam, szélesítsük ki megformázva az ajtó közepén azt a rést, s fedjük le ragasztószalaggal, amelyet szükség szerint eltávolíthatunk meg visszaerősíthetünk, ám az ő pragmatizmusa szerint ez sületlenség, és szemrehányóan elítélte szeleburdiságomat. – Az isten szerelmére, Pop, hogy jut eszedbe ilyen hóbortos gondolat? Mindig az övé volt az utolsó szó. Most viszont milyen jól jönne egy kis leskelődés, bár, ha jobban meggondolom, nem is tudom, miért. Ha a csoszogó akarná, felfedhetné személyét. De így? Újból és újból ismétlődve a meddő kételyek meg a beképzeltség csapdája. A dolgok az elrendeltség sorrendjében történnek.

Gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, kissé rezignáltan.

Idegesen felfirkantottam a buszjegy hátuljára:

Belgrádban vagyok, átutazóban. Mindenképpen találkoznunk kell. A Park Hotelban
szálltam meg.

Aksentije Popović Pop

A papírlapot az egyetlen jelöletlen postaládába dobtam.

Ezen a délutánon visszatértem a Vuk kávéházba. A borjúleves hiányzott az étlapról, töltött csirkecombot rendeltem tormával és barnasört. Este a SANU nagytermében leshelyem az első sorban, szemben a zongorával. Csajkovszkij: November, Október... Nem szabadultam attól a valótlan érzéstől, hogy a halformájú homok-szellem a nyakszirtemre telepszik.

Már tíz óra múlott, amikor felébredtem. A szállodai reggelit szokás szerint kihagytam. Irtózom a szabályoktól, amelyekre nincs semmilyen ráhatásom. Tudom, Vlado e megjegyzésemre részletes expozét tartana az embernek mint szervezett lénynek a tulajdonságairól. – Kedves Pop barátom, a káosz az ember sikertelen kísérlete, szánalmas próbálkozása a természet megalapozott rendjének szétrombolására – s közben gyors léptekkel sétálna le-föl. Teóriáját elutasítva szinte unalommal szemlélném a csillogó szeméből áradó gúnycsóvákat.

– Popović úr, üzenetet kell átadnom.
– Nekem?
– Igen, az éjjel érkezett.
– Köszönöm.

Feltételezem, ön a volt lakó számára hagyott üzenetet, aki elköltözött, de a címe,
sajnos, számomra nem ismeretes.

Kalina

– Elköltözött!?
– Parancsol?
– Á, semmi, bocsásson meg – kelletlenül elmosolyodom; majd azonnal visszarohanok az utcára. Forró szél járja át az arcomat. Egyébként kár! Valakinek mégis ismernie kellene hollétét. Az ő mérhetetlen precizitásához sehogyan sem illik az ilyen meghatározhatatlanság. Meg voltam győződve, hogy Kalina – igaz is, eléggé furcsa név, s csak így, hogy: Kalina – jóval többet tud annál, mint amiről kész lenne, ha kedve is volna hozzá, beszámolni. Egyébként maga a padlásszoba valahogyan, egész lényemmel így éreztem, mintha továbbra is a „miénk” lenne. Úgy döntöttem, visszamegyek, s teszek még egy próbát, ezúttal beszélnem kell vele. A kockás papirost ujjaim között morzsolgattam.
– Kockás papiros!? A hölgy az üzenetet személyesen adta át – motyogtam magamban.

Hármat csöngettem, röviden, szaggatottan; valaha ez volt a megbeszélt jelünk; előfordult, hogy hónapokon át nem nyitottam ajtót más kombinációkra. Csönd. Kisvártatva ismét az a csoszogás, a fapadlózat recsegése, majd megint csönd. Valaki van benn, ez biztos. Valaki? A nő? Vagy Vlado? A fenébe is, ez a nő, és nem akar ajtót nyitni.

– Kalina! – próbálom hívni.

Néhány pillanatig még feszülten figyeltem a csöndben. A kiszáradt padlódeszka nyikorgó recsegése már nem hallatszott. Mérgesen előrántottam a ceruzát és a blokkfüzetet, ideges-görcsös betűkkel a szöveg:

Csodálkozom a meggyőződésén. Én, Aksentije Popović Pop miért nem fordulhattam például önhöz, kedves Kalina, vagy hogy is hívják; de, történt ami történt, nyíltan kijelentem, szeretném önt személyesen is látni. Elutazásomat néhány napra elhalasztottam. Furdal a kíváncsiság, amelyet ön – talán akaratlanul – előidézett.

Aksentije Popović Pop

S az üzenetet a kilincsre erősítettem.

Másnap a portán kockás papiroson újabb üzenet érkezett. Nem nyitottam fel. Azonnal nekirontottam a fiatalembernek, akin ünnepélyes libéria volt, tele tarka zsinórral, paszománnyal. Követeltem, hogy adjon pontos személyleírást arról a hölgyről, aki a kockás papirost hozta.

– Már késő volt – szabadkozott – alig láthattam az arcát; ráadásul itt a hallban félhomály uralkodik, maga is láthatja. Nem, nem segíthetek, valóban megbocsáthatatlanul keveset láttam, szinte semmit.

Hiába kaptam a belső zsebemhez és lobogtattam papírbankókat az orra előtt. Úgy tűnt, a paszományos fiú valóban bizonytalan abban, mit látott. Megállapodtunk, hogy a következő este jobban nyitva tartja a szemét (a megállapodás azt követően jött létre, hogy ismét a zakóm belső zsebében matattam).

Aksentije úr, ne csodálkozzék különösebben. Próbálom meggyőzni, hogy semmiképpen sem fordulhat hozzám. Valamelyest értem elviselhetetlen kitartását, amint igyekszik engem bevonni a zárt játékainak egyikébe, amelyekkel bohóckodik (a teremtőjét, elnézést a felesleges durvaságért; de más nyelven képtelen lenne felfogni).

Kalina

P. S.: ami pedig a nevemet illeti, úgy gondolom, egyáltalán nem szokatlan.

– A nevét! – sikoltottam. A paszományos fiú, mint egy figyelő kutya, szánakozva tekintett rám. Türelmetlenül vártam, hogy végre hozzám fordulva beszélgetésbe kezdünk, de hallgatásba burkolózott.

Forgatag vesz körül. A gyomrom iszonyatosan émelyeg, azonnal hányok. Megállok egy visszataszító fűszerüzlet mellett. Ez a nő hogyan tudta, hogy számomra a neve különösnek tűnt, ha erről – meggyőződésem – az üzenetekben nem is tettem említést. De a fejemben annyi minden gomolygott, hogy képtelen lennék vizuálisan kiértékelve rendbe rakni idegszál-ákombákomjaimat. Vladónak igaza van, a hiúságból és kevélységből eredő topogás a legkomolyabb gondom, ítéletét mégsem fogadtam el, azt mégis eltúlzottnak és cinikusnak tartva. Nyilvánvalóan kutakodott a gondolataimban! Még inkább elborzadtam; gyors sétára fogtam magam valami ismeretlen irányba. Forró szél hajlítgatta az elvétve közlekedők arcát. Egyszerre, egészen váratlanul, a sárgára pingált padlásszobánál vagyok. Vissza a Vukhoz. Mérhetetlen éhség gyötör. Múló pillanatban döntök, estig az alacsony fenyőfaajtó előtti lépcsőre ülök, reménykedve, majd csak érkezik vagy távozik valaki (eme átgondolatlanság talán a közben elfogyasztott néhány kortynyi borókapálinka folyománya is).

Benn elviselhetetlenül fülledt volt a levegő, állott bűz és az elrothadt linóleum szaga vegyült a dinsztelt hagyma illatával. A gyomromat továbbra is mintha éles kések böködnék, de kitartottam elhatározásom mellett, estig a lépcsőkön maradok. Csodák csodájára éber odafigyelésem ellenére a csoszogásnak meg a fapadló recsegésének se híre, se hamva, bár, bevallom, kívántam volna hallani. Talán ezzel magyarázható, hogy „ügyeletem” idejét megfeleztem. Egyáltalán, értelmes dolog levelezgetni valakivel, akit – minő irónia – nem is ismerek? Megbékélve jegyzetelek

A szemtelenséget, lám, a legjövedelmezőbb erényként műveli. Rendben, erre joga van, én efelől nem ítélkezhetek; meglehet, önámítás lenne, tévednék. Ám e papírlapokat nem cserélnénk fel mégis az arcainkra? A zárt játékot folytatjuk?

Aksentije Popović Pop

P. S. Még csak rövid ideig tartózkodom Belgrádban. Mit szólna hozzá, ha mégis eleget tennénk hóbortos kívánságomnak, és találkoznánk?

P. P. S. És nem árt, ha tudja, hallom, amint csoszog a hajódeszkákon.

Amikor kimentem az utcára, lassan már sötétedett. Elsétáltam az Ősszülő előtt, megsimogatva sziluettjét a kirakatüvegen át. Éppen zárták a galériát. A mai nap annyira kimerített, hogy ruhástul dőltem az ágyba. Rövid álom, csak mint valami ködfelhőn át emlékszem rá. Tehát: megállás nélkül zuhog az eső, bőrig áztam, bár behúzódhattam volna a hátam mögötti neoklasszicista háromemeletes épület kapualjába. Furcsa, miért nem jutott ez eszembe korábban. Megmozdítanám a lábamat, de mintha oda lenne szögezve, a kezem szintén. Csak a fejem mozdítható. Elfordítottam: és szótagolás rímekben – Belg...rád...Vá...ros...Ar...chí...vu...ma.

Reggel képtelen voltam belebocsátkozni e különös álom elemzésébe, holott máskor ezt rendszeresen megteszem. Igyekeztem mielőbb leérni a recepcióra, ama meggyőződéssel, hogy a bal felső rekeszben újabb kockás papiros vár rám. Természetesen nem tévedtem. Már a lépcsőkről lesietve észrevettem a paszományos fiút. Összpontosítva készülődött rendet tenni a recepciós pulton. Közben izgatottan bejegyzett valamit a felvételi füzetbe, még e távolságból is felfigyeltem, mennyire zaklatott. Az orra hegyéről izzadtságcseppek hullottak alá, haja rendezetlenül ereszkedett a homlokára és az arcára, bár sejthetően éppen az imént igazíthatta meg a frizuráját. Állandóan a bal felső rekeszre sandított, ahol a kulcsom állt, s amelyből most a kockás papiros előcsillant. Igen, ennek is kockásnak kell lennie.

Leszaladtam.

– Irgalmazzon, uram, ne kínozzon a kérdéseivel, nagyon kérem. Személyesen vettem át az üzenetet – valóban! –, s láttam őt, olyan világosan, mint ahogyan most nézem önt, de a rákövetkező pillanatban, midőn távozóban ellépdelt – reszkető kezével a kijárat felé mutatott –, az alakja egyszerűen eltűnt előlem. Higgyen nekem! Bármennyire is hihetetlen ez az egész! Magam sem értem, hogyan történt, az egész istenáldotta éjszaka a kínok kínjait élem át, próbálkozom hallani a hangját, megidézni az arcát, alakját, bármit. Nem megy…
– Adja ide legalább az üzenetet. Kockás papírra íródott, ugye?
– Igenis – ingatta bizonytalanul a fejét.

Aksentije úr!, részvét nyomja a lelkemet az ön nyomorúságos helyzete miatt; hát nem tudta? A zárt játékok a legveszélyesebbek, győztes nincs, a körben csak a vesztesek maradnak. A büszkeség és a fölényesség első pofonjait érzi, az ilyen játék ezzel kezdődik. Elismerem, ahogyan ismét életre kelek, érdem szerint – de önnek erről fogalma sincs, s nem is kell, hogy legyen, bár részben felelősség terheli a korábbi állapotomért –, és akkor ön megjelenik, fölényesen, veszélyes gondolatokkal: a zárt játék megjátszása, de elmulasztotta, a zárt játék magán viseli a végzet pecsétjét, s követeli a végigjátszást, amelyben nincs meghátrálás, feladás, a vesztesek mint a vakok táncolnak körbe. Fejezzük be ezért ezt a komédiázást.

Kalina

P. S. Hiába hallgatózik, többé nem fogja hallani a lépteket.

E bolondságos pillanatban megérezhettem a vereség ízét, amiről Kalina homályosan említést tett a levelében, de ez a pillanat miként fullánk szúrása a puha húsba, meg némi homályos ingerültség, és – kész. Az Ikon továbbra is a szokott helyén, mindössze a tetejére ráírták: ezerháromszázhatvan. A kedvetlen elárusító a köszöntés jeleként felém bólintott, megismert. E távlatból számomra úgy tűnt, találkozásunk, valamint az azt követő rövid beszélgetésünk éppenséggel kerek száz esztendeje történt. Beléptem a SANU galériájába; górcső alá vettem mögöttem az Ősszülőt. Kisebb volt, mint ahogyan kívülről gondoltam volna, valahogyan szemcsés, egyszerű. Megérintve a vállát halkan odasúgtam a nyakszirtjéhez: Mitévő legyek? Életem minden elhamarkodottsága összesűrűsödött a kétségbeesés nyálkájában a hátam mögötti őstörténeti lelettel. Váratlanul visszatarthatatlan ellenszenvet éreztem a saját testem, copfba összegyűjtött hajam iránt, az üveg visszatükröződésében. Tükörképeink szétváltak; mozdulatlanul figyeltem a lélegzetemre, az Ősszülő alig hallható fortyogására, a márványpadló csikorgására. Körmeimet a homokóra húsába véstem. Éreztem, amint az ujjaimból vékony sugarakban csordogál a vér; a kezemre kezdtem vele rajzolni

FELADÁS

Már reggel volt, amikor elszunnyadtam. Dél felé ébredtem föl. Egy korty borókapálinka – a zakóm belső zsebében hordott kis laposüvegből – felfrissített. A kezem kifogástalanul tiszta volt. Kimondhatatlan rettegés fogott el. Biztosan egy múló pillanatban letöröltem, megmostam az éjjel, gondoltam. Lefutottam a lépcsőn. A zsinóros fiatalember helyett egy megtermett bajuszost találtam, akinek hatalmas testén a zsinórok és a paszomány valahogy széthúzódott, így első pillanatban észre sem vehettem. Zsíros arcán szétterülő, kihívó mosollyal várt.

– Üzenete van, Popović úr, az este érkezett, egy gyönyörű hölgy hozta, de bocsásson meg, magam sem tudom, miért mondtam, hogy: gyönyörű, amikor egyáltalán nem emlékszem az arcára… valahogy furcsa volt…
– Hol van a fiatalember, aki az este volt itt? – szakítottam félbe türelmetlenül.
– Ja, a Stanoje, Stanoje, szegény Stanoje… egész éjjel tüzelt, jócskán elfogta a nyavalya. Lázálmában valami iratokról beszélt, arkívát emlegetett, nem tudom, honnét szedte ezt a szót, magától nem mondhatta, ismerem a Stanojét. Helyettesítem, tudja, cimmerek vagyunk, már vagy tizennyolc éve élünk együtt.
– Archíva!?
– Így valahogy, archíva, gondolom, épp ezt kiáltozta – archíva!
– Archíva… a levéltár…– motyogtam magamban.

A nagybajuszú lemondóan intett kezével, mint aki tehetetlen a reménytelenül boldogtalannal szemben. Megpróbáltam maradék ép elmémet összeszedni, és felidézni a furcsa álmot.

Neoklasszicista háromemeletes épület… Belgrád Város Levéltára… Bocsánat, hol van Belgrád Város Levéltára? – kérdeztem az első járókelőt.
– Második ház balról, szürke, föl fogja ismerni.
– Köszönöm.

A portás a földszintre küldött. Százhatos szoba – morogta rosszkedvűen a fogai között. Éreztem a papír dohos szagát, valahonnét tudtam, hogy sárga, szemcsés; talán a szagáról.

– Igen, ismerem azt a házat – mondta kedvesen a magas, sovány idős asszony; a szemüvegét az orrhegyén tartva, oldalról hunyorogva rám apró szemével. – A Kalina-villa, valaha így hívták, ezerkilencszázharminchétben; egy gazdag kereskedő, Spasoje Jevrić lányának épült; a házat a háború után konfiskálták; Kalina ott állt a kivégzőosztag mögött, mozdulatlanul bámult az apjára, épp a bejárat előtt. Azon a helyen most kávéház van…
– És Kalina, mi történt vele? – szakítottam félbe.
– Beleszeretett egy ismert bécsi építészhallgatóba, Stojan Belić úrba. Ő tervezte a házat. Spasoje úr meggyilkolása után Amerikába ment. Kalina egyedül maradt. Felakasztva találták a villája padlásszobájában… Uram, jól van?
– Igen… – válaszoltam nem túl meggyőzően –, csak… ez a forróság, és hozzá ez a szag is…
– Hát igen, nem szokott hozzá a régi papírosok szagához. Biztosan jobb lesz a friss levegőn.

Kalina beköltözött a házba. A kísértetek suhogó lépteivel lépkedett az összeszáradt fapadlón. Azonnal meg kellett tudnom, mi történt Vladóval. Elsiettem a közeli rendőrállomásra.

– Vladmir Dimitrijević!? Uram, kicsodája ő Önnek?
– Egy barátom. Egyetemistakori szobatársam. Nem voltam Belgrádban az elmúlt tizennyolc évben.
– Azt az embert nagyon gyanús körülmények között – jól emlékszem az esetre – halva találták albérleti padlásszobájában. A halál oka a hivatalos jelentés szerint fulladás. Tudja, én nem hiszek az effajta váratlan halálokban.
– Mikor történt?
– Várjon. Itt van, 1997. augusztus 28-án, épp tíz éve.
– Ma Nagyboldogasszony napja van – állapítottam meg leverten.

Inkább csak megszokásból mentem a szállodába. Elviselhetetlen gyengeség fogott el, tagjaim elzsibbadtak. Nem bírtam beszélni, a nyelvem, a veszett kutyáéhoz hasonlóan, lebénult. Sántikálva odavánszorogtam a recepcióhoz. A bal oldali szélső rekeszben egy kockás papír virított; tán kockás. A nagybajuszú hallgatagon idenyújtja; kockás.

NAGYON KÉSŐN

– Popović úr… nem tudom… talán érdekli… reggel még érdeklődött felőle… Stanoje, a fiatalember – a lakásadóm értesített, hogy amikor eljöttem, még nagyobb lázba esett. Azt hittem, kilábal belőle, fiatal, erős, de… azt mondta, félrebeszélt, valami házat emlegetett. – Ég! – kiabálta. – Pokoli lángban ég! – épp így mondta. A szívem majd megszakadt, tudom, hogy ez nem ő, ismerem Stanojét, cimmerek vagyunk, együtt élünk már tizennyolc éve. Nem tudna ő ilyen tanultan, érti… Eh! Mintha csak megérezte volna, szegény, itt van ni, a néhai Spasoje gazda háza leégett ma, isten akaratából, méghozzá Nagyboldogasszony napján. Bocsásson meg, biztosan fárasztom, látom, kimerült maga is, nem akarok beleavatkozni, de magára fér egy kis pihenés, nem érzi jól magát? Segíthetek valamit? Tessék, itt a kulcsa…