Bartha György
visszatérő

engem már csak a megfáradt alkonyok hívnak,
nem vonzanak az újraéledő kamaszfények,
a néha fájdalommal is járó szapora kiütések,
homlokomon, áll alatt, szégyenlősen titkolt bővérűségben,
s a kitapintott ütőér izzad, lüktet, zakatol,
engem már a játék csábít,
a mostanra feledett, s ismét felfedezett kaleidoszkópok,
a megkopott üvegcsillámok, s ha belenézek,
látom az akár nem szeretem képet,
amivé véletlenszerűen a cserepek összeállnak,

engem már csak a megfáradt alkonyok hívnak,
nem a biztos csillagjárás,
akkor is amikor elsárgultan, úgy tűnik, már más térben élek,
idegen (élősködő lélek), hányszor mondták nékem,
bár vallottan bűnösen, feloldást nem találva, térden,
és bár hiányoztak az elhagyott, megszokott étkek,

már csak a megszokott, megfáradt alkonyok árnyai
járnak.

ha mégis megmutatkozok

bevallom, nem, szeretem, ha néznek,
leginkább, míg a pajta sarkában meghúzódva dolgozok,
és távola a családi háztól,
itt a hézagos falon át, a réseken, szabadon lesek ki a hegyekre,
sötétlő kéken derengnek, engedelmesen visszhangozzák
szekercém csattogását, ilyenkor testvéreim,
akár a szívdobbanás, mindig a szív vezérel,
igen, így érdemes a támfákat faragni,
támfákat, amiket majd gondosan összemérek,
egymásra helyezek végül, és kelendőek,
azóta főleg, hogy az észak-nyugati támasztóoszlop,
az ég pillérei közül megrogyott,
s hozzám a héroszok gyakorta járnak,
egymást váltva, nyolcnaponta,
mondják, azóta a vizek dél-keletnek folynak, zuhognak,

áradástól félnek.