Láthatatlan barát
Mesélték ismerősök, hogy éjjel, ha felébredtek, és feküdtek az álom és ébrenlét között, igen, ha lebegtek magányosan a sötét láthatatlanságban, mert olvasni nem tudtak, aludni sem, hogy ilyenkor képek jöttek, emlékhangok. Igen, és jöttek a felismerések. Arról, hogy mit és hol és mikor rontottak el az életben, mit kellett volna másképpen tenni, mit nem kellett volna megtenni… Így látták magukat a metsző és magányos igazságban. Ezt az éjszakai világosodást irigyeltem tőlük, mert én csak feküdtem fáradtan. Engem került mindez az igazság, előttem a digitális „csak előre számolom a fogyó időt, nem ciklikusan” óra számai remegtek. Meg néha egy távoli rádió hangja szólt hozzám.
Aztán egy éjjel megint felébredtem a süket, üres szobában, mélykábultan, fáradtan. Bekapcsoltam a tv-t, hogy legyen valami, és egy öregembert láttam. Egy kertben éppen virágot ültetett, a fején sárgás szalmakalap volt. Schubert szólt a képek alatt, az öreg dolgozott, majd később az öreg férfi fotelben ülve mesélt arról, hogyan fedezett fel valamit, ami egész életében foglalkoztatta, és amiről én azt sem tudtam addig, hogy létezett.
És akkor arra gondoltam, legyen ez az öreg tudós a láthatatlan barátom. Legyen ő az, aki sokat tud rólam, de akinek mostanában már nem mondtam el
mindent, mert idősebb lettem, és elindultam saját kérdéseim felé. És az ezen az úton oly sok kérdés támadt, hogy egészen megzavarodtam. És most
egyedül vagyok. Magányos.
De a barát azért barát, hogy megérezze, egyedül vagyok a gondban. Így hát az öreg barátom eljött hozzám egy éjszaka, mert érezte, segítenie kell. Felkapaszkodott a meredek lépcsőn, bejött a szobámba, kicsit zihált, leült a székembe, majd azt mondta, látod, elindultál, és az úton kérdést kaptál.
Megválaszoltad az első kérdést, mentél tovább, így kaptál egy másodikat. Majd a harmadik kérdést is megkaptad, ezen is gondolkodtál sokat, válaszoltál, de megint kérdést kaptál. Nehezebbet. És ez így megy egyre. Aki erőt kér, feladatot kap.
Hallgattunk. És van utolsó kérdés, tudni akartam, véget ér-e mindez egyszer? Öreg barátom nevetett, és azt mondta, a végső kérdésre nincs válasz.
Hallgattunk. Akkor vissza kell térnem az elejére mindennek, kérdeztem elkeseredetten a sötét szobában. Nem, mondta láthatatlan barátom, az
utolsó kérdésre a válasz az, hogy nincs helyes válasz. Ott egyedül önmagad hitében.
