Ritkán vet
A családi képeket egy megszürkült
pléhdobozban tartjuk.
Kidomborodó szarvasbika bőg
a karcos doboztetőn.
A nappali félhomályába ritkán vet
ki belőlük a nosztalgia forgószele.
A dobozban összetapad a látvány
monokróm hártyája.
Összerázódnak napok, terek,
egyszerű ünnepek.
Idegen rokonok, ismeretlen
szélfútta koponyák ‒
a háttérben falnak támasztott,
férfivázas biciklik.
Túlélők és számtalan halott.
Aki húsból volt, szóból volt,
késett, evett, ásítozott.
Aki figyelte a billegő lépéseket,
megemelt, elhasalt.
Aki úgy volt, hogy nem volt,
hozzánk hasonló, aki én vagyok.
A melankólia forgószele csak
ritkán vet szobánk félhomályába
néhány napfoltos képet,
néhány eltűnő alakot,
ritkán vet bele önkényesen
a szembogár sötét görögtüzébe.
