Kovács Jolánka
A homály

–  Nem látok, egyszerűen semmit sem látok már ettől az átkozott homálytól.
–  Én nem látok itt semmiféle homályt.

 *

Amikor ez a párbeszéd elhangzott, mindketten az ágyon ültünk egymagunkban, Péter a széles, matracos ágy jobb felén, nyújtott lábbal, én az ágy bal felén, szintén nyújtott lábbal; összekulcsolt kezeimet az állam alá helyezve bámultam magam elé. Az ágyat beborító fehér ágynemű nagy, világos foltnak látszott a sűrű homályban, s rajta hosszúkás, sötétlő foltnak Péter. A magam alakja is hasonlónak tűnt, csak valamennyivel rövidebbnek. A szobában a homályon átderengő, gyenge villanyfényen kívül nem is volt más, szemmel érzékelhető, esetleg a bútorok körvonalai, úgy-ahogy. Péter, állítása szerint, éppen pizsamája korcának kitágult gumiszalagját próbálta rendbehozni, ám számomra ebből a műveletből már valóban semmi sem volt látható. Hogyan is jutottunk idáig? Bár, előrebocsátom: nem ez a történet vége.

Menjünk tehát sorjában.

Az igazság az, hogy Péter, mint ahogy azt utólag már teljességgel elhittem, valójában sohasem látta a homályt. Pedig lassan egy álló éve volt, hogy ebben a homályban ébredtünk, ittunk zsályateát a konyhaasztalnál, ültettünk virágpalántákat a kiskertben, mostuk el az ebédtől maszatos edényeket, sőt, este is ebben a homályban feküdtünk le, és aludtunk csöndesen reggelig. Az éj leple alatt ugyan hosszú órákig nyoma sem volt a homálynak, lámpaoltáskor, azt hinnéd, nyomtalanul eltűnt, vagy elnyelte a sötét, ám élő tanúként bizonyíthatom: nem nyelte el, egyetlen éjjel sem nyelhette el, azon egyszerű oknál fogva, hogy még esélye sem volt rá, mert a lámpaoltás pillanatában palackba ugró szellem módjára zsugorodott össze ez a bizonyos, napközben az egész lakást, sőt, még a ház környékét is magába burkoló homály, és így, már majdhogynem tömény állapotban telepedett a közelgő álomtól jólesően ellazuló alsó gyomorfalam és a rekeszizmom közé, nyomásával tompa, sötétlila színű fájdalmat idézve elő, amely, egész mellkasomat betöltve, sőt, még a hörgők közti keskeny hézagokat is teljességgel kitöltve, azonnal, meleg és sima tolulással terjedt fölfelé. A garatnyílásban aztán sűrűre töményedett dugóformában állapodott meg, csökönyösen. Mert hisz nyugodtan tovább terjedhetett volna a szájüregbe, egészen az ajkak közt azért alkalmakként igenis érzékelhető, némi erőfeszítéssel esetleg nagyobbra tágítható résig, amelyen keresztül, ha részenként is, vagy legalábbis részben, kiszabadulhatott volna. De nem. Azt kell mondanom, hogy még csak nem is feszengett – velem aludt reggelig, súlyosra nehezítve, sötétlilára festve álmaimat, s ha kivilágosodott, palackbazárt szellem módjára füstölgött ki éjjeli lakóhelyéről. Hunyorogva, az álom lassan tovatűnő nehezékétől még, feltételezhetően, bamba tekintettel bámultam utána reggelenként, amint lassan ritkuló gomolygással betölti a hálószobát – közben egyre határozottabban éreztem, hogy mellkasomban szűnik a nyomás, percről percre könnyebben lélegzem, sőt, már szabadon sóhajthatok is egy mélyet, majdnem örömtelit, hisz íme, megint egy új nap veszi kezdetét – majd a nyitvahagyott ajtón keresztül a nappaliba vonul, türelmesen kivárva a reggeli órákban egmás után sorrakerülő ajtónyitogatásokat, hogy a ház többi helyiségeiben is elfoglalja már megszokott helyét, akárcsak valami kiirthatatlan, pimasz betolakodó. Amint ablakot nyitottam, egy füstfelhőnyi része azonmód, fürgén surrant ki az ablakon, hogy a ház egyik oldalát körülvevő, keskeny virágágyások fölött gomolyogva (közben simán egyesülve a lapattogott mészréteg alól már nagyban kifelé párolgó ködszerűséggel), a kiskert kavicsos szegélyeivel nagyjából egyvonalban behatárolja terjedésének homályos terét. Hogy milyen volt a színe? Én szürkéslilának láttam. Szagtalan volt és egyáltalán nem fojtogató. Mintha nem is szennyezte volna a levegőt. Csak volt. Terjengett. Hagyott lélegezni. Már nem emlékszem, történt-e valami különleges aznap, amikor először megjelent. Utólag töprengtem ezen, nem mondom, de valahogy ugyanebbe a homályba olvadt minden érdemleges válasz. Ma már nem hiszem, hogy létezik konkrét felelet erre a kérdésre. A legvalószínűbb az lehet, hogy ez a homály mindig is megvolt, velünk élt, évekig talán az óriási ruhásszekrény rekeszeibe bújva, préselt faanyagának láthatatlan szemcséi közt meghúzódva, a parkett megkopott lakkrétegének résein keresztül lélegezve; a konyha, sőt, még talán a fürdőszoba padlózatát borító kőkockák halvány mintázatában is meglapulva, lépteink alatt ezerszer megtaposva, de egyre edzettebben tűrve a felülről érkező nyomást. Elképzelhetőnek tartom, hogy egy része ott gubbasztott a bejárati ajtó küszöbében, csikorgó telek csontrepesztően fagyos viszontagságait is sikeresen átvészelve, sőt, könnyen lehetséges, hogy a ház sárgára festett falainak vörös tégláiban is szunnyadt belőle egy jó adag, majd évről évre, fokozatosan, a külső mészréteg felé húzódott, közvetlenül mögéje kerülve már piszkossárgára festve a falakat, kitörésekor imitt-amott óhatatlanul is megpattintva a meszet. Szürkéslila volt, valóban, akárcsak az apró foltoknál kiütköző malterréteg színe a mész alatt.

Én szóltam, amikor terjengeni kezdett, szóltam Péternek, vagyis kérdeztem tőle, hogy szerinte miért ilyen homályos nálunk minden, de minden, kint-bent. Nevetve paskolta meg a fenekemet, mintha a nagyapám lenne, és azt mondta – fejcsóválva! – hogy túl nagy a fantáziám. Amikor néhány nap múlva, már növekvő aggodalommal, ismét megkockáztattam a kérdést, a szemorvoshoz küldött. Az orvos egyszerre két szemüveget írt ki, valóban: egyet olvasásra és egyet állandó viselésre, s ezzel végleg tudomásul kellett vennem, hogy legalábbis Pétert illetően, a dolog végérvényesen elintéződött. Mert olvasni tényleg tisztábban láttam az arra a célra kiírt szemüveggel, a másikkal viszont nemcsak az utcán közlekedhettem biztonságosabban, hisz távollátásom egycsapásra megjavult, hanem még az utcai levegő is átlátszóbbnak tűnt, és az emberek arcvonásai meglepő határozottsággal rajzolódtak ki előttem; bárkié, akár az utcán, az üzletben, vagy a munkahelyemen találkoztam is velük. Itthon azonban maradt a homály, azt aztán sem az egyik, sem a másik szemüvegem dioptriája sem tudta eloszlatni.

Péter, a homályról tudomást sem véve, szabadon járt-kelt a lakásban, terveiről mesélt, tett-vett, dolgozgatott a ház körül. Egy nap polcokat szerelt az előszobába, közben gondtalanul fütyörészett. Elképedve figyeltem a kezét, míg a polcot tartottam, hogy beleverhesse a szögeket. Apró fejű szögek voltak, a kalapács vasa viszonylag keskeny. Biztos mozdulatokkal, egytől-egyig fejükön találva szögeket, néhány perc alatt beverte mind. Akkor már nem mertem szólni a homályról, nem lett volna értelme. De a kalapács körvonalait is csak homályosan láttam, sőt, attól kezdve már Pétert is. Tudtam, hogy csak egyetlenegy kockás inge van, a piros-fekete kockás, és azt húzta fel aznap reggel. Az ing kockái barnásvörössé folytak össze előttem.

Péter fesztelenül, jókedvűen törölte le a polcokat, s a befejezett munka örömétől feldobódva, gyors mozdulatokkal szedte össze a hulladékot, felsöpörte a fűrészport, kivitte a szerszámait. Aztán bejött, szélesen rámmosolygott, már tudtam, várta, hogy megdicsérjem.

– Ügyes vagy – mondtam –, nagyon ügyes vagy és nagyon gyors.

Most meg kellene ölelnem egy kicsit, gondoltam, de a homály-

ban úgy tűnt, jóval keskenyebbek a vállai, mint egyébként, tehát nem lehettem biztos, hogy a kezeim épp oda találnak majd rajta, ahová kellene. Szerencsére megcsörrent a telefon. Anyám volt.

- Hát hogy vagytok? – kérdezte.

– Megvagyunk – mondtam.

– Mit dolgoztok? – kérdezte tovább anyám.

– Ebben a homályos előszobában szereltük fel a polcokat – szaladt ki a számon, meggondolatlanul, és azonnyomban, rémült tekintettel pillantottam Péterre, azaz csak pillantottam volna, mert e néhány perc leforgása alatt a nappaliban is jócskán sűrűsödött a homály: a bútorok szürkéslila ködbe burkolózva sejlettek csak fel körülöttem, s egy imbolygó alak körvonalait láttam kilépni az ajtón.

– Nem értelek – hallottam anyám hangját a kagylóból.

– A polcokat – mondtam –, a polcokat szereltük fel, tudod, az előszobában.

– Olyan furcsa a hangod – mondta anyám gyanakodva –, mi történik nálatok?

– Rendben van minden – mondtam –, hidd el, minden a legnagyobb rendben van, de nem beszélhetek most, vendégek érkeztek – tettem hozzá hirtelen ötlettel, és letettem a kagylót. Kitámolyogtam a fürdőszobába, hogy megmosdjak, jól megmossam a szemeimet, hátha mégiscsak a látásommal van baj, még mindig, vagy fáradtak a szemeim, annyi az egész. Az előszobába érve azonban meglepődve tapasztaltam, hogy ott bizony csak a mennyezet sarkaiban maradt valamicske a homályból, egyébként teljesen tisztán látszott minden bútordarab. A fürdőszobában ugyanez volt a helyzet. A hirtelen jött meglepetéstől zavartan torpantam meg a mosdókagyló előtt, és még egyszer jól megnéztem: zöld volt, csillogóan zöld. A kád is. A fogason lógó, hatalmas, rózsaszín törülközőre hímzett apró virágok szirmai pontosan kivehetőek voltak. A zuhanyozó rózsája jutott eszembe, mint végső bizonyíték. A kezembe vettem: tisztán, körkörösen látszottak rajta az apró lyukacskák. Ekkor ajtócsapódást hallottam és Péter kényelmesen befelé csoszogó lépteit. Elöntött a hideg veríték. Lélekszakadva rohantam utána a nappaliba, hogy figyelmeztessem, ki ne nyissa a hálószoba ajtaját. De már késő volt. Azt mondanom sem kell, hogy a nappaliban már szinte nyoma sem látszott a homálynak, a hálószoba ajtaja viszont tárvanyitva állt; Péter épp a barnászöld csíkos pizsamáját emelte le a ruhásszekrény legfelső polcáról. Az ajtóküszöbbe gyökerezett lábakkal álltam, és a rémülettől kerekre nyílt szemekkel figyeltem homályos alakját, viszont annyira mégsem veszettem el a lélekjelenlétem, hogy rá ne jöttem volna: ez csakis a csíkos pizsamája lehet, hisz sötét színűnek láttam a kezében, a másik két pizsamája, tudtam, világoskék volt.

– Hideg van – dünnyögte Péter –, kapcsold fel a kályhát az ötösre.

Még nem tudtam megszólalni.

– Mit nézel? – kérdezte Péter. – Kapcsold már fel!

A homályban úgy láttam, nem is fordult felém, hanem a szekrény alsó rekeszében turkált, keresett valamit.

– Nem látom a kályha gombját – mondtam nyögve –, azonkívül, nem értem, mit csinálsz – tettem hozzá gyorsan.

– Összébb kell húzni a gumit – mondta Péter közömbös hangon, mintha nem is hallotta volna a válaszom első felét –, kitágult a gumi a gatya korcában és kicsit el is engedte a cérna a varrásnál.

Te jó ég, futott végig az agyamon, te jó ég, lehetséges, hogy ő tényleg nem látta soha? Pedig ott van mind, most az egyszer mind egy rakáson van, az összes homály betolult a szobába.

– Figyelj, Péter – kezdtem, talán túlságosan is elfúló hangon, mert egyáltalán nem figyelt rám, a pizsamát az ágyra dobta, a kályhához lépett, matatott rajta valamit, levetkőzött, majd kilépett a homályból, és alsónadrágban, papucsban, fütyörészve, a fürdőszoba felé vette az irányt. Visszatántorodtam a nappaliba és lerogytam az asztal melletti támlás székre. Éreztem, hogy vészes gyorsasággal növekszik bennem a rémület, hisz a homály a nyitvahagyott ajtó ellenére sem mozdult – makacsul gomolygott a hálószobában. Tömény állapotban, ellenségesen. Várt.

Péter vizes hajjal, ágyéka körül törülközővel, sietős léptekkel jött be, és egyenesen a hálószobába tartott. Hallottam az ágy ismerős csikordulását, ahogy ráhuppant. Meg kellene fürödnöm, gondoltam, aztán úgyis mindegy, lesz ahogy lesz. Már nem emlékeztem, mikor fürödtem utoljára ilyen világos fürdőszobában. Az eddig ott is, naponta uralkodó homályhoz képest most a zuhany alatt úgy tűnt, mintha szikrázóan sütne a nap, és közben zuhogna a meleg, nyári eső. Húztam az időt, újabbnál újabb sugár melegvizet csalva elő a víztartályból. Csak akkor zártam el a csapot, amikor már langyosodni kezdett a víz. A hatalmas, rózsaszín törülközőt magamra csavarva, mindenre elszántan indultam befelé.

Az ágyat beborító fehér ágynemű nagy, világos foltnak látszott a sűrű homályban, s rajta hosszúkás, sötétlő foltnak Péter. Igy találtam el az ágyhoz. Felmásztam a jobb felére, kinyújtottam a lábam és összekulcsolt kezeimet az állam alá helyezve bámultam magam elé. A könnyű neszezésből, amely az ágy bal feléről érkezett felém, valóban egy selymes anyagból készült pizsamanadrág susogására követleztethettem (amíg valaki új gumiszalagot húz a korcába). Nem bírtam tovább szó nélkül. Mert a szürkéslila homályban az orromig se láttam.

– Nem látok, egyszerűen semmit sem látok már ettől az átkozott homálytól – szólaltam meg, bevallom, ingerülten.

– Én nem látok itt semmiféle homályt – felelte Péter higgadtan, egy fikarcnyit sem csodálkozva, s ami a legbosszantóbb volt az egészben: azonnyomban, tehát egészen biztos, hogy még annyira sem méltatta a kijelentésemet, hogy legalább széjjelnézzen.

Nincs megoldás, gondoltam keserűen, végképp lesújtva, örök időkig nem lesz megoldás. Úgyis el kell oltani a villanyt.

– Eloltsam a villanyt? – kérdezte Péter, szerintem most már hamisan leplezett nyugalommal. Mert volt abban egy jó adag fenyegetés is.

– Még ne – szűrtem a fogaim közül, de már fogcsikorgatva.

– Na gyere ide egy kicsit – mondta Péter, erőltetett vidámsággal a hangjában. – Te fázol, hallom, ahogy vacognak a fogaid.

– Nem vacognak a fogaim – feleltem még, és ránéztem közben. A fehér ágyneműn, az ágy bal oldalán csak egy hosszúkás, sötétlő foltot láttam. Végignéztem magamon. A saját alakom is hasonlónak tűnt, csak valamennyivel rövidebbnek. Elég volt, gondoltam, elég volt mindenből. És feltérdepelve, föléje hajoltam. Már mozdult a kezem, hogy megérintsem. Közelről annyit láttam, hogy a pizsamanadrágját még mindig a kezében tartja. Amikor megérintettem a selymes tapintású, barnászöld csíkos anyagot, iszonyodva hőköltem hátra. Péter homályos alakja, kezében a pizsamanadrággal, abban a pillanatban a párnába, az alatta levő, fehér huzatú paplanba süppedt, nesztelenül. Ő maga sem szólt egy árva szót sem, csak süllyedt lefelé, alakja pedig egyre homályosodott és keskenyedett. Megrökönyödve bámultam utána. Alig hittem a szememnek, amikor hirtelen bezárult a homályos űr, hangtalanul összecsapva fölötte. A fehér ágyneművel beborított ágy nagy, világos foltnak látszott a sűrű homályban, s rajta semmi, de semmi.

Aznap éjjel nem oltottam el a villanyt. Kitártam a hálószoba, aztán a ház összes ablakait, majd az ajtókat is, mindet sorban. Az éjszaka csodálkozó, fekete szemeit kimeresztve, óvatosan lépte át a küszöböt, majd csöndben, sorjában, az ablakpárkányokat. Csak ültem az ágyon, nyújtott lábbal, könnyedén lélegezve, és a hangtalan, elfojtott dulakodás neszezését hallgattam, egészen hajnalig. Mintha a hálószobát betöltő szürkéskék-fekete csíkos levegőtömb, szabálytalan rezgésekkel, ide-oda hullámzott volna. Amikor csönd lett, a törülközőn, amibe még fürdés után csavartam be magamat, már pontosan kivehetőek voltak a hímzett, apró virágok szirmai.

Fölkeltem, és végigmentem a házon, minden helyiséget külön-külön, jól megnézve. Megnyugodva tértem vissza a hálószobába, lefeküdtem, betakaróztam, mert nagyon hideg volt. Az ágy bal felén, a vakítóan fehér ágyneműn néhány kis gyűrődés őrizte csupán Péter nyomait. Éreztem, amint alsó gyomorfalam és a rekeszizmom, valószínűleg a közelgő álom hatására, jólesően ellazul. Kint már oszlott a sötét. A nap épp akkor bújt elő a sötét felhők mögül, a nyitott ablakon át, egyre hosszabbra nyúló sugaraival, narancssárgára festve álmaimat.