Ladik Katalin
[Szlovácska utca]*

A hetvenes évek közepén, egyszer egy átlátszó műanyaglapokból álló könyvre lettem figyelmes Bogdanka és Dejan Poznanović művészházaspár lakásában. Egyetlen példányban készült, már nem emlékszem alkotója nevére. Akkoriban meglehetősen sokat foglalkoztatott a tükör, a tükröződés misztériuma, és meglepődve tapasztaltam, hogy ez az átlátszó lapokból álló könyv látványa egy régi élményt, egy vágyálmot kelt bennem életre, még az ötvenes évekből: akkoriban ugyanis láthatatlanná szerettem volna válni. Láthatatlan, izmos levegőtesttel, miként a Kossava fúj; végig hárfázni a hosszú és kanyargós Szlovácska utca (Slovačka ulica) földszintes házai ablakán és kerítésein, ahová kétszer is visszaköltöztünk. Onnan egyedül is eljárhattam a közeli Zvezda moziba, amelynek hátsó három kijárata egy sikátorra nyílt, és a késő délutáni előadás után győztesen-borzongva értem haza. Néha azonban a kiáradó moziközönséggel együtt a főbejárat felé hagytam magam sodortatni, és olyankor eggyé váltam azzal a tulajdonságok nélküli, embermeleg masszával, amely lüktetve ömlött és bugyogott az épület folyosó-vérkörein át a dohányfüstös, napraforgó- és tökmag illatú sebből egyenesen Újvidék főterére, a Szabadság térre (Trg slobode).

A moziterem mindhárom hátsó kijárata egy hosszú, földszintes épület apró, nyomorúságos lakásokra osztott udvarára nyílott, és ezek a lakások olyanok voltak, mint a mi lakásunk. Csakhogy itt nem volt téglakerítés, hogy megvédje a lakókat a moziközönség fürkésző tekintetétől. Ám a lakók mintha nem is rejtőztek volna el a szemközti ajtókon kitóduló emberek tekintetétől. Mintha hozzászoktak volna az efféle nyilvános élethez. Bejárati ajtajuk ablakát sem függönyözték be. Láthattuk konyhájukat, amely szoba is volt egyszersmind. Nem volt titkuk előttünk, de mi mégis bűntudattal fordítottuk el fejünket, amikor tekintetünk összetalálkozott néha. Csodálkoztam, hogy tudnak így időről időre, mindenki szeme láttára enni, aludni, veszekedni. Olykor az volt az érzésem, hogy meg sem látnak minket. Rajtam is átnéznek, nem létezem a számukra, akár a naponta háromszor kábultan kifröcskölő embermassza sem, amely erjedt és gőzölgő folyamként ömlik el mellettük, és egy csöppet sem befolyásolja életüket. Aztán egyre gyakrabban választottam ezt a hátsó, rögös és pocsolyás utat. Ilyenkor éreztem, hogy láthatatlan vagyok az emberi szem számára. Ez önbizalmat és bátorságot adott.

Aztán felnőttem, és elfeledkeztem erről a tapasztalatról. Pedig nagy szükségem lett volna rá, többször is. Most, a kétezres évek elején, egyre inkább. Már régóta hiába keresem a hosszú, kanyargós Szlovácska utcát; nincs. Lebontották házait. Keresem a Zvezda mozit a földszintes, udvari lakásokra osztott, sikátorba nyúló hosszú épületével; nincs. Egyre több láthatatlan utcán járok gondolatban Újvidéken. Szívesen ellátogatnék Dejan Poznanović-hoz is, hogy újra belelapozzak az Átlátszó könyvbe, de ő sincs már. Mégis, azt hiszem, tudom, mit kell tennem: kitartóan, újra és újra végig kell járnom magamban a láthatatlan Szlovácska utcát, átvágni a kitaposott földúton, amely a Zvezda mozi hátsó kijárata felé vezet, belenézni a küszöbön üldögélő, tökmaghéjat köpködő fiú szemébe, aki még most is tizenkét éves, akárcsak én voltam akkor.

* Részlet az Élhetek az arcodon c. regényes élettörténetből.