Szegedi-Szabó Béla
A kék árnyalat
kreatív kamaraterápia egy felvonásban

Szereplők:
Anna – középkorú
Józsi – középkorú
Balog Karcsi – ötven körüli
A kék ruhás nő – középkorú
A csembalista

 

„Egy bizonyos ponton túl nincs többé visszatérés. Ez a pont elérhető.”
F. Kafka: Aforizmák

Haydn kései vonósnégyesének (opus 77/I) második, Adagio tétele szól. A színpad közepén négy szék. Az egyik oldalon lépcsőzetes emelvény, amelyen egy kék színű ruhás, aranykeretes szemüveget viselő, menedzser kinézetű, középkorú nő ül. Előtte mikrofon. Kezében egy árverésen használatos kalapács. Rágyújt, megigazítja a mikrofonállványt. A színpad előterében egy lavór, amelybe változó ritmusban csöpög a víz. A fény a három üres székre és az előtérben elhelyezkedő vizes lavórra vetül. A négy szereplő (Józsi, Anna, Balog Karcsi) pizsamá­ban bejön. Anna egyszerre rajongó és szorongó természet. Jó­zsi falusi, alacsony, piknikus, pocakos alkat. Balog Karcsi erős, nagydarab. Leülnek. Anna kissé ideges, dörzsöli a kezét, oldalra tekintget, Józsi inkább maga elé bámul, lábát keresztbe rakja. Balog Karcsi folyton a frizuráját próbálja helyreállítani. A kék ruhás nő szótlanul ül, figyeli őket. Cigarettázik. Int a kezével a széken ülők felé, akik zavarba jönnek. A pizsamájukat igazgatják. Nem néznek egymásra, egyik sem szeretne megszólalni. Anna lazít. Köröz a karjával, nagyokat lélegzik. A továbbiakban mindegyikük figyelme, beszéde a kék ruhás, bíró módjára viselkedő nő lénye felé irányul. Mintha valamiféle számadással tartoznának. A zene elhalkul. A sarokban egy valódi csembaló áll. Bejön a zenész, leül a hangszer elé. Kipróbálja, leüt néhány hangot. A darab egésze alatt a fontos szerepet betöltő csembalista improvizál, bizonyos kijelentésekre, mondatokra reagál, „követi” az eseményeket. A zenész tetszés szerint vagy rendezői utasításra rögtönöz.

Anna: (lassan, tűnődve) Az a kék. Az az okozója mindennek. Azon a napon a tenger mellett ültem. A hullámok nyaldosni kezdték a kikötő egyetlen, rozsdás vasmacskáját. Lehunytam a szemem.

Lágy moll hangok a csembalón.

Anna: Hagytam, hogy a víz szép lassan megérintse a lábam ujját. Majd szép lassan beszivárgott a forró, parti homok alá. Attól kezdve minden megváltozott bennem. Azóta egyfolytában csak vakulok.
Józsi: Én traktorista vagyok.

Erőteljes, nyomatékosított dúr hangzatok.

Józsi: Nyáron a Balog Karcsival szoktuk betakarítani a termést.
Balog Karcsi: Én vagyok a Balog Karcsi, ahogy ezt Józsi is mondta. De foci közben gyakran szólítanak Karesznak is.
Anna: Egyszóval minden azzal a kék tengerrel kezdődött. Aztán mintha örökre ottfelejtettem volna magam a halak, rákok és sünök között.
Józsi: (nehezen szólal meg, tördeli a kezét) Kedvenc ételeim közé tartozik a csilibab, amit, persze, kedves feleségem szerettetett meg velem, ugyanis én eddig inkább a magyaros ízeket kedveltem.
Anna: Én éjjel általában alszom. Nincs ebben semmi különös! (szorongva néz végig a többieken) Először a jobb oldalamra, majd a bal oldalamra fordulok, aztán a hasamra, majd a hátamra! Ennek a négy mozdulatnak a pontos végrehajtása kell ahhoz, hogy az ember szépet álmodhasson. Aztán már megy minden a maga útján. Sokszor gondolok arra, hogy mit kezdenék magammal eme bámulatos képesség nélkül??
Balog Karcsi: Józsi az előbb elfelejtette mondani, hogy ez a mostani igen aszályos év volt. Szóval megszenvedtünk rendesen a terménybetakarítással.
Anna: Aztán sokszor gondolok arra, hogy vajon ma esni fog-e? Óránként kinézek, de semmi bizonyosat nem tudok megállapítani. Manapság az ember alig tud valamit az esőről. Olykor a helyzet óránként változik, de mondhatnám azt is, hogy ebben a tekintetben évtizedek óta semmi sem történik másképp. A legfontosabb, hogy mindig a kezem ügyében legyen az ernyőm meg a kalapom!!
Józsi: Imádom a focit! Amúgy a mi csapatkapitányunk főállásban sintér. Nincs ebben semmi különös!
Balog Karcsi: Ez nem szégyen, Józsi. Ezt te is tudod.
Józsi: (az emelvényen ülő nő felé) Ez nála – tapasztalatból mondhatom – nem annyira financiális kérdés! Ez olyan lelki oldódás, vagy hogy is mondják! Felkészít arra, hogyan kapcsold ki magad olyankor, amikor a leginkább szükséged van rá.
Anna: Ne haragudj, de te most összezavartál, Józsi. Józsi, ugye? Teljesen összezavartatok. Te is, meg a Karesz is. Szia. Anna vagyok. Az előbb még azt hittem, hogy itt a tenger. De nem tehettek róla. Semmi baj! Pedig tulajdonképpen csak a kalapomról akartam beszélni.
Balog Karcsi: Elnézést. Tényleg ne haragudj.
Anna: Ááá, dehogy. Nem is tudom, mit hittem.
Balog Karcsi: Jó, de tényleg.
Anna: Néha ilyen vagyok. Bocs. Én kérek elnézést.
Balog Karcsi: Anna, ne hülyéskedj!
Anna: Még a végén elsírom magam. Lehet, hogy hülyeség, de néha úgy rám jön.
Balog Karcsi: Igyál egy pohár vizet.
Anna: Jó. Igazad van, Karesz, igazad.
Balog Karcsi: Többet igyál. Én is meccs után alig bírom abbahagyni.
Anna: Iszom, iszom. Csak tudod, néha nem megy le a torkomon. A fene tudja.
Balog Karcsi: Netán elzáródik a garatüreged?
Anna: Szakmailag nem tudok hozzászólni, de valami ilyesmi.
Balog Karcsi: A víz hatására begörcsöl a torkod. Lehet.
Anna: Nálam minden lehet. De ez most az.
Balog Karcsi: A Józsinál minden lemegy.
Józsi: Mondjuk, léteznek különböző vízfajták. Ezt éppen a múltkor hallottam. Kemény meg lágy.
Anna: Biztos attól. Ezen már én is gondolkodtam.
Balog Karcsi: Sokszor elfelejtik tisztítani.
Anna: Otthon van olyan szűrőm. Fogod és rácsavarod a csapra. Ami onnan jön, azt le tudom nyelni. Sőt, olyankor nagyobbakat nyelek.
Balog Karcsi: Mondtam én, hogy a nyeléssel lehet a baj.
Anna: Egyszerűen most képtelen vagyok nyelni.
Balog Karcsi: Nem kell erőltetni.
Anna: Az a baj, hogy szomjas vagyok.
Józsi: A nagymamám mindig azt mondta, hogy az ilyet erőltetni kell, aztán csak lemegy valahol! Mert le kell mennie. Akárhogy is nézzük, van ott egy nagy rés. Abba belemegy, aztán előbb-utóbb majd kienged az a szorító érzés vagy görcs.
Balog Karcsi: Ne mondj, Józsi, semmit, neked se volt még ilyen. Legalábbis én még nem láttalak görcsben.
Anna: Volt már neked ilyen, Józsi?
Józsi: Volt már – ha nem is pontosan ilyen, de – valami hasonló. A múltkor a traktorral mentem, amikor – meg nem mondom, hogyan – berepült a visszapillantónál egy szem kukorica.
Anna: Izgi. Jól kezdődik.
Balog Karcsi: Én teljesen leizzadtam.
Józsi: Szóval, éppen a góré irányába tereltem a gépet.
Anna: (egy nagyot nyel, a szeme kidülled) Bocs, ne haragudjatok, de pont most ment le a torkomon az utolsó korty.
Balog Karcsi: Mondtam, hogy lemegy.
Anna: Tényleg ne haragudjatok!
Józsi: Ne hülyéskedj! Ez természetes.
Balog Karcsi: Csak őszintén.
Anna: Kösz, Karesz.

Váratlanul Anna fuldokolni kezd.

Anna: Nem értem. Komolyan mondom.
Balog Karcsi: Ilyen még nem volt, mi?
Anna: Ilyet! Az előbb már lenyeltem. Lenyeltem már vagy kétszer. Most meg harmadszorra is előmászik valahonnan a torkomból!
Józsi: Én megértem. Olyan labirintus ez az egész! Úgy csavarodik! Ott belül komoly járatok vannak! Láttam egy filmet, ott mutatták az egész nyelési mechanizmust. Komolyan mondom, teljesen lehidaltam.
Balog Karcsi: Biztos, hogy nem egyszerű. Én például soha nem vállalnék traktorgumicserét.
Józsi: Pedig ennek számos technikája ismert.
Anna: Mi van akkor, ha kidől a Józsi?
Balog Karcsi: Volt olyan, én már láttam, hogy a Józsi félig fekve kormányozta a traktort.
Anna: Józsi!
Józsi: Ez pont akkor történt, amikor egyenesen szembejött az a kukorica.
Anna: Ez tényleg így történt?
Balog Karcsi: Esküszöm!
Józsi: Szóval én éppen egyenesen mentem az úton, mondjuk nagy por volt, de mindegy. Mentem az úton, amikor egyszer csak valami hihetetlen huzat vagy szél átment a kabinon. Lehet, hogy Afrikából jött, és aztán gyorsan el is ment északnak! Vannak ilyen hideg-meleg áramlatok! Nem? Én elég sokat olvastam ezekről. De mondjuk, azt nem gondoltam, hogy éppen vezetés közben találkozom velük. És ez – ha hiszitek, ha nem – fölkapott valahonnan egy szem kukoricát, aztán befújta oda hozzám! És mivel tátva volt a szám, a kukorica egyenesen berepült!
Anna: Ekkor volt neked is ilyen nehéz nyelésed.
Józsi: A legnehezebb!
Balog Karcsi: Nincs még vége.
Anna: De lenyelte, vagy nem?
Józsi: Le, mint később kiderült.
Balog Karcsi: Begyulladt tőle a vakbele.
Anna: Karesz, Józsi, hát ez hihetetlen.
Józsi: Valahol az epém mellett megállt ez az egy szem.
Balog Karcsi: Lehet, hogy ha kettő vagy három szemet nyel le, akkor nincs is baj.
Józsi: Akkor az egyik továbblökte volna a másikat.
Balog Karcsi: Szóval – és ami érdekes –, éppen foci közben csúszott ki Józsiból az a betokosodott kukorica.
Józsi: Éreztem, hogy valami kiáll ott belőlem. Fogtam magam, szöglet közben hátranyúltam, és tényleg ott volt!
Balog Karcsi: Ne mondd ki, hová nyúltál!
Józsi: Miért ne mondjam?
Balog Karcsi: Rosszul vagyok az ilyesmiktől.
Józsi: Karesz! Nagyon jól tudod, hogy nem büszkélkedni akarok vele, de mégis, hát nem minden nap történik ilyen, ugye. Persze, nem mondom ki a nevét.
Balog Karcsi: Megteheted, hogy kimondod.
Józsi: Nem mondom!
Balog Karcsi: Szabad ember vagy, Józsi!
Józsi: Ha te kérsz valamit, Karesz, az szentírás.
Anna: Ti ennyire jóban vagytok?
Józsi: Ha Karesz nem akarja, én nem mondom.
Balog Karcsi: Én vagyok a főnök.
Józsi: Nekem még a traktorban is kuss van.

Csend. Ülnek. Anna olykor feláll, köröz a karjával, visszaül.

Józsi: Az első félidőben még voltak helyzeteink! Aztán később a hatos számú játékosunkat, ugye, Kareszt, a bíró – hogy rohadjon meg – kiállította…
Anna: Pedig amiről beszélni akartam, az a kalap, egyedi termék. Szakmai szempontból kifogásolhatatlan, a készítője egy valódi kalapkészítő família sarja. Az egész, úgy, ahogy van: first class, first class!!
Józsi: (kihúz a zsebéből egy fél szendvicset, mohón enni kezdi, a fogaival letép egy darabot) A vereségből nem könnyű felállni, de Karcsi edzéstechnikája jó példa… kiváló edzésterv… a jövő héten már biztosan játszani fog… (csámcsog) Csinálják csak utána! Lefordulni a védőről, lefordulni csak úgy. Mondtam is nekik. Elképesztő. Micsoda bravúr. Ez a Balog Karcsi!
Balog Karcsi: (hirtelen felugrik) Ha tehetem, gyorsan lefordulok a védőről, ahogy Józsi mondja.
Józsi: Ülj le, Karesz, most nem az öltözőben vagy.
Anna: Egyszer láttam egy nagyon régi, megsárgult fényképet. Egy sötét hajú nő ül egy tengerparti kávézó teraszán. A fején hatalmas kalap. Meleg, forró nyár. A fényképész valahol a parton állhatott, onnan fókuszált a neki háttal ülő kalapos hölgyre. A nő lénye, akár egy fekete folt, fekete lyuk a képen. Mintha elnyelni készülne mindent: a kávéscsészét, az üres vázát, az asztalt, a virágcsokrot, majd legvégül a kép szemlélőjét is. Kérdés, hogy maga a fotográfus életben van-e még? Túlélte-e ezt a pillanatot?

A kék ruhás nő kalapácsával az asztalra csap. A szereplők csaknem leesnek a székekről. Színes fények, akár egy vetélkedőműsorban. A kék ruhás nő bekapcsol egy magnót. A következő szöveget halljuk:

Kreatív életszemlélet információs anyag! Anna, Józsi, Karesz. Ön most rálépett a létismerethez vezető út nem teljesen kockázatmentes útjára. Mielőtt továbblép, át kell gondolnia, hogy tisztában van-e a megismerés veszélyeivel, a tudatfejlődés kockázatával, és valóban akar-e tovább haladni. Az út kockázata abban rejlik, hogy a tudás útja, az idő útja egyirányú, amelyen nincs visszafelé járási lehetőség, bár az élet ismeri a leépüléssel járó visszautat is. Önnek most kell dönteni abban, hogy elindul-e az ismeret feltáratlan lépcsőin a Mindenség szerveződési törvényeinek a megismerése felé!

Csend. Senki nem mozdul. A nő feláll, megigazítja a ruháját, kényelembe helyezi magát, visszaül. Megigazítja a mikrofont.

Nő: Sziasztok! Sziasztok! Kérem, hogy mindenki felelősségének teljes és korlátlan tudatában válaszoljon a kérdésekre. Józsi, tedd el azt a szendvicset. Az iskolában is ettél az órán?

Kényelmetlen feszengés.

Nő: Anna! Anna! Jól vagy? Miért nem figyelsz? Nos, te például mire gondolsz, ha, mondjuk, a piacon kék színű posztót látsz?
Anna: Hogy… hogy szép festéket használtak, a legszebbet. Az angyalokét.
Nő: Anna! Meg tudnád mondani, hogy szerinted milyenek is az angyalok?
Anna: Az angyalok szépek, de nem úgy, ahogy általában a szépségre szoktunk gondolni. Ők egyszerűen mindenhol ott vannak.
Nő: Ez a te tapasztalatod? Empirista vagy? Ebéd közben vagy a vacsoránál mi a helyzet?
Anna: Akkor is jelen vannak. A falhoz dőlnek, úgy hallgatóznak. És majdnem elfelejtettem, igen, fogpiszkáló van a kezükben.
Nő: Szóval, Anna, te azt állítod, hogy a fogpiszkáló – mint angyali kellék ábrázolása – kimaradt a Szentkönyvből?
Anna: Igen, a tengerparton ülve pontosan erre gondoltam. Határozottan ez a véleményem. Ez azóta se változott.
Nő: Karesz! A túlzott megfeszülés milyen hatással van rád? A terménybetakarítás időszaka alatt szoktál-e izgulni?
Balog Karcsi: Nem is tudom.
Józsi: Szokott!
Nő: Józsi, te milyen információk alapján következtetsz erre a furcsa dologra?
Józsi: Karesz állandóan nyugtalankodik, amikor én a traktort vezetem.
Nő: Karesz! Józsi hogyan vezeti a traktort? Netán újságot olvas közben? Vagy tisztítja a körmeit?
Balog Karcsi: Én odalenn állok a csumák között.
Józsi: Ilyenkor elég nagy a por!
Nő: Ne haragudj, Józsi, de most hagyd kibontakozni Kareszt is.
Balog Karcsi: Én állok a porban, ahogy Józsi is mondta, és a zúgásból próbálok következtetni, hogy merre jár a traktor.
Nő: És ilyenkor hogyan jelentkeznek a tünetek?
Balog Karcsi: Inkább bizsergést érzek.
Nő: Józsi, te tudsz róla, hogy Karesznél milyen lelki-testi folyamatok zajlanak, amíg te a traktorban ülsz? George Braque egy helyütt azt mondja, hogy a féken tartott szenvedély nemesít.
Józsi: Erről nem mondott semmit a Karesz.
Nő: A terménybetakarítás idején érzel-e magadban egyéb vágyakat? Érzel-e magadban késztetést arra, hogy megölelj egy fekvő szalmabálát?
Balog Karcsi: Nem tudom, hogy merjem-e mondani?
Nő: Mi tart vissza téged, Balog Károlyt, hogy egyszer végre kimondd az igazságot?
Balog Karcsi: Nem is tudom. De ezt tényleg most kellene? Mégis. Sokan vannak.
Nő: Karesz!!
Balog Karcsi: Jól van, no. De hát…
Nő: Legjobb, ha végre megszabadulsz a kínzó gondolatoktól.
Balog Karcsi: Az a gond, hogy ez nem is annyira kínos.
Nő: Akkor meg mi a baj?? Kareeesz! Mi izgat fel téged leginkább?
Balog Karcsi: Engem leginkább az állatok izgatnak fel.
Anna: De Karcsi!
Józsi: Karesz, ne hülyéskedj.
Nő: A háziállatok? A szárnyasok? Netán a ragadozók? Milyen fajokkal állsz kapcsolatban, ha lehet ezt komoly kapcsolatnak nevezni, amely közted és köztük szövődik?
Balog Karcsi: Hát ezt már nem…
Józsi: Nem akartalak megbántani. Bocs, Karesz.
Nő: Balog Karcsi! Mit tettél az állatokkal?
Balog Karcsi: Nem is tudom! Egyszer ott álltam a búzamezőn. Lengedezett a szél. Sütött a nap. Éreztem valamit belül.
Nő: Nagy szerelem volt ez?
Balog Karcsi: Szokták mondani! Én már hallottam valahol ezt a mondást, hogy a szerelem vak. De nem állítom, hogy igazam lenne.
Nő: Egy percig se gondoltad, hogy jól van, ami van?
Balog Karcsi: Sose gondoltam, hogy jól vagyok. De abban a pillanatban, igen, megkísértett az állatvilág!
Nő: A szent iratokban ez áll: ekkor az óriások megharagudtak reájuk és elkezdték az embereket enni. És elkezdtek vétkezni a madarakkal, és az állatokkal és a csúszómászókkal és a halakkal és felfalták egymás húsát, egymás vérét pedig megitták. A Föld pedig e törvénytelenség láttán jajveszékelni kezdett. Hiszel az ördög létezésében, Karesz?
Balog Karcsi: Ki hisz ebben, most mondjátok meg! De most tényleg! Különben nem csinálnánk rosszat.
Nő: Ezzel azt állítod, hogy olyanok vagytok, mint a gyerekek?
Józsi: Persze, milyen kérdés ez?
Anna: Minden nap elmegyek vagy négyszer bevásárolni, ez nem kevés. Honnan a csudából jutna nekem az eszembe ilyen?
Józsi: Pláné, mikor siet az ember.
Balog Karcsi: Nehéz az a baszott ekevas!
Józsi: Pont ezt mondom én is.
Balog Karcsi: Szóval mi ezt mondjuk.
Anna: No, mondjuk, amikor levágom a csirke fejét, az nem egy jó érzés, de hát tehetek én mást?
Nő: Akkor esetleg van ilyen érzésed, Anna?
Anna: Hát nem is annyira az ördög, mert mit tudom én, mi az az ördög, csak azt mondom, hogy nem valami jó ez, már a szaga is, tudjátok, olyan…
Nő: Nem gondoljátok, hogy ezt profibban kéne csinálni, vagyis amikor lecsapod a fejét a kacsának, akkor egyszerűen nem szabadna mélyen érezni.
Józsi: Nem vagyunk mi olyan mélyek.
Balog Karcsi: Mi nem.
Anna: Csak amikor elmentem a tengerre! Ott volt ilyen, hogy is mondjam, ilyen szentimentál!
Nő: Ezt hogy érted, Anna? Fejtsd ki bővebben!
Anna: Mintha az a nagy kék rész valami belsőség lenne.
Nő: Anna valószínűleg Prométheusz májára gondol.
Anna: Mintha köze lenne hozzám, értitek?
Józsi: Én nem teljesen.
Nő: Akkor ez a szentencia magyarázatra szorul.
Anna: Sokkal inkább köze van hozzám, mint bárminek!
Nő: De ebben benne van a keselyű is, aki csipkedi a félisten máját!
Balog Karcsi: Nekem ez nincs meg. Ez a máj is hiányzik. Nem tudom, hol voltam, amikor ez történt. Lehet, hogy Józsival éppen aznap féregtelenítettük a kutyámat. Őszintén mondom, fogalmam sincs.
Nő: Jó, jó, Karesz, neked nincs. De itt a példa, hogy Annának megvan.
Józsi: Meg az a máj is olyan nagy! Ha böllérkéssel dolgozom, akkor könnyebb vele elbánni. De, ugye, a jó penge manapság ritka. Azt kell, hogy mondjam, már a böllérek sem a régiek. A disznó nyakát is rosszul vágják el. Az meg lelógó fejjel, eszeveszetten rohangál körbe-körbe, nem tudja, hogy most mi is van! Eszébe se jut, hogy meg fog halni. Csak furcsállja ezt az egészet!
Balog Karcsi: Ahogy mi is!
Nő: Azt mondod, Józsi, hogy a disznónak ezt éreznie kéne?
Józsi: Azt mondom, hogy ezzel a rosszul végrehajtott akcióval csak még jobban összezavarják azt a szegény állatot. Aztán ez kihat mindenre. A hús minőségére is.
Nő: Pedig a halál élményét még az állatoknak is fel kell tudniuk dolgozni.
Anna: Azt nem lehet, hogy csak úgy belevágunk a nyakába egy kisbaltát!
Balog Karcsi: A disznónak is jogában áll tudni, hogy kivel áll szemben. Ennyi.
Nő: Jó, jó, de most ne szakítsátok félbe Annát! Térjünk vissza a régi témához! Karesz, ha úgy vesszük, maga a búzamezőtábla is egyfajta tiszta, leszűrt geometria, nem lehet ebbe beleérezni magát a tagolatlant, a végtelent?
Balog Karcsi: Én nem mondanám, hogy nem, de azt se, hogy igen. Válasz helyett ki kéne menni, mármint egy búzaföldre, megállni és megnézni, hogy az mit is tud! Mert így, egy széken ülve, pláne estefelé, az ember csak igen nehezen tud visszaemlékezni az életre, vagy nem is tudom, hogy ti hogy vagytok ezzel? Most ez akkor mi? Van, hogy a búza nem is búzára emlékeztet! És akkor, ugye, jön a kérdés, hogy mi is az a búza, és kik vagyunk mi? Ez attól függ, hogy reggel nézed, este vagy délben.
Nő: Milyen a déli búza, Karesz? Ezt még mondd el, aztán persze visszaadom a szót Annának, hiszen ő kezdte el ezt a fonalat.
Józsi: Olyan ez, mint egy pókháló.
Balog Karcsi: Délben egyszerűen utálom!
Nő: Miért éppen délben? Mit jelent neked személy szerint a délidő?
Balog Karcsi: Az előbb azt mondta, hogy visszaadja a szót Annának!
Nő: Jó. De azután visszatérünk arra, amit Karesz kezdett el mondani.
Anna: Igen, igen, emlékszem, szóval ott én elgyengültem. Nem tudom, hogyan, de úgy éreztem, mintha elátkoztak volna.
Nő: A kékről beszéljen, Anna!
Anna: Most is arról beszélek. Mindig arról beszélek.
Nő: Ez egy állandó, uralkodó motívum? Mint a nagy festőknél?
Anna: Én nem tudom, micsoda, de egyszerűen nem hagy békén. Lehet, hogy történt velem valami? A múltkor is festettem a nővérem szobáját, és ott is előjött a kékfóbiám. Egyszerűen képtelen voltam a kék színt a falra kenni. Sikoltoztam és ordibáltam.
Balog Karcsi: Ez hihetetlen.
Józsi: Erre még én is azt mondom, hogy ezt a nőt kezeltetni kell.
Anna: Az anyádat kezeltesd, Józsika!
Józsi: Jó, jó, én az igazságot mondom ki.
Anna: (kiabál) Hol az igazság? Hol? Te tudsz valamit?
Nő: Anna, most hogy itt vagyunk, mégis mi történt a tengernél? Tudatosítani igyekszem bennetek, hogy ez már a kezelés része. Ugyanis megpróbáljuk közösen feldolgozni az általatok megélt eseményeket, tényeket, amelyekről azt hiszitek, hogy örökre megmásíthatatlanok. Hogy örök nyomot hagytak bennetek. Mert miről is van szó? Verbalizáljuk magunkat! Forradalmi verbalizáció! ! Önkifejezés? Hallották már ezt a kifejezést? Ja, igen, és itt a kontempláció szerepére szeretnék kitérni. A traktor mellett a világban más gyönyörű dolgok is vannak. Például, egy fűcsomó. Vajon miért mondok én fűcsomót? Milyen érdekes, nem? Mert adja magát! Ugyanis a fűcsomó – hogy úgy mondjam – hasonló faunának a gyümölcse és esztétikai megnyilvánulása, mint amelyik a fémből készült ekevasé. Lehetséges-e szeretni a fűcsomót? Lehetséges-e közösülni vele? Ezt kérdezte élete végén a nagy Salvador Dali is. Nos? Van-e önökben – ezt kérdem én –, elég alázat, hogy meglássanak egy selymes, tenyérnyi zöld rostot?? Mondjuk épp lábvakarászás közben? Ismerik Bach billentyűs hangszerre írt nagyszabású művét, a Wohltemperierte Klaviert?
Anna: Érdekes gondolat.
Józsi: Nem rossz kérdés.

A csembalista játszik.

Nő: A meztelen talp, ha érintkezésbe lép egy fűcsomóval, de említhetném itt a mohákat is, akkor bizonyos finom hullámokat küld az agy felé.
Józsi: Általában használt szandálban vezetem a traktort, ez így csak ritkán történik meg.
Balog Karcsi: Nekem most is vízhólyagos az egész bokám. Pláne, így aratáskor.
Józsi: Nálunk ez sokkal bonyolultabb.
Balog Karcsi: Ragtapasz. Az jó.
Anna: Az jó? Tényleg?
Balog Karcsi: Abból se mindegy, hogy melyik!
Nő: Az időjárás-tudomány szempontjából szükséges megemlítenünk egy jelenséget. Lássuk be! Lássuk be, hogy az időjárási jelenségek mindig túlmutatnak önmagukon! Mindig valami lényegesre utalnak!
Anna: A kék színt hagyjuk ki a buliból.
Józsi: Én csak az igazságot mondom!
Anna: Te tudod, hogy mi az, Józsi?
Balog Karcsi: Nem csináltunk mi semmi rosszat!

A Nő ordítani kezd az emelvényen, a többiek feszülten ülnek.

Nő: A vihar! A vihar! Bizonyára ismerős. Mindenki találkozott már vele. A művészet egyik állandó toposza. La tempesta néven bukkan fel Joseph Haydn Este című szimfóniájának utolsó tételében. Vajon át tudjuk-e érezni, mit is láthatott Haydn azon az alkonyaton? Vivaldiról nem is beszélve. De gondolhatunk Giorgione festményére is, amelyen egy anya szoptatja gyermekét, miközben iszonyú mennydörgés vonul át a tájon! A villám maga a nagy Zeusz, aki éppen megölni készül a szerelmes pásztorfiút és a menedékre lelő anyát! E két titokzatos szereplő nem más, mint Iászón és Démétér, akit megtalált az isten haragja! De lépjünk egy másik szűz területre! Máris ott találjunk magunkat a romantika közelében. A 19. századi zenei szimfóniák ereje, dübörgése is képes megidézni e természeti hisztérikát, ezt a mindent elsöprő, isteni lendületet! A rémes tombolás eufóriája közepette hajlamosak vagyunk többre értékelni a történteket, kapkodva vonszolódunk fától fáig, általános fulladástünetek a szélörvényben, egy láthatatlan súly malomköve feszül a mellkasra, ezernyi falevél, tört ág, gyökér, fészek, tojáshéj röpköd az ég felé! A vihar, mint valami 19. századi romantikus szimfónia: elégtétel és újabb lehetőség, hogy e kívülről támogatott emelkedettségben mégis visszanyerjük az újrakezdés esélyét!

A Nő kifullad. A többiek elképedve bámulják. Józsi feláll, az ujjait morzsolja.

Józsi: Én éppen a budin ültem, amikor azt láttam, hogy a kapor a kertben elkezd hajladozni! Igen, jól hallottátok!
Anna: Józsi, de mi köze most ennek a témához?
Józsi: De hát én is csodálkoztam! Éppen ez az! Én is csodálkozom, hogy jutott ez az eszembe?
Balog Karcsi: Józsi csak azt akarja mondani, hogy jött a vihar.
Józsi: Látod, a Karesz érti, baszd meg! Minek magyarázzak én annyit?
Anna: Jól van. Attól, hogy a kapor megmozdul, én még azt nem tudhatom, ugye, hogy mi történik!
Balog Karcsi: Csak nyugi.
Józsi: Te, aki itt élsz, nyugodtan kitalálhattad volna. Itt élsz vagy nem?
Anna: Mégis mi ez? Találós kérdések délutánja?
Balog Karcsi: Kvíz. Nem láttál még ilyet?
Nő: Csend! Csak egy pici csendet. Az önök szíve joga, hogy bármit beszélhetnek. De ne felejtsék, hogy a kezelés az önök számára kötelesség, és ilyenkor illik betartani a szabályokat.
Balog Karcsi: De hát szabályban vagyunk!
Józsi: Nem is mi jelentkeztünk.
Anna: Engem mindig behoznak.

A Nő felugrik.

Nő: Elkövettek valamit vagy nem?
Józsi: Bocs, de Anna azt mondja, hogy ez itt nem bíróság! Akkor meg miről beszélünk? Van értelme itt szónokolni? Már teljesen kiszáradt a szám. Meg szarnom is kell.
Anna: Józsi, ha nem bírod a feszültségeket, menjél ki szarni.
Balog Karcsi: Csak utána mosakodj meg!
Nő: Ez a lehetőség itt mindenki számára biztosított.
Anna: Józsi lázadó típus.
Nő: Józsi nem szokta kimosni? Foci után se?
Józsi: Most mi van? Tudjátok mit? Nem megyek el. Kibírom!
Balog Karcsi: Józsikám! Nem érdemes visszatartani! Most erre büszke vagy?
Anna: Pont most?
Józsi: Miért ne lehetnék büszke? Igenis, büszke vagyok magamra. Hogy miért, azt nem tudom, de büszke! Nem a szarás visszatartása miatt. Nem! Csak úgy! Szeretem magam! De ez most nem szentimentál vagy mi. A múltkor is álltam a tükör előtt, éppen a fürdőszobából jöttem ki, és azt láttam, hogy elég szép alakom van. Szerintem még a zsírpárnák is jó helyen vannak. Szóval van bennem valami, amit lehet, hogy csak én látok, de ez a valami olyan tökéletes, mint egy újonnan összecsavarozott traktor.
Nő: Hát lehetséges a szerelem egy férfiember és egy traktor között?
Anna: Ez a harmónia, nem? Vagy idill? Hogy is van ez?
Nő: Pasztorál, Anna, pasztorál. Képzeljük azt, hogy ez a vidék itt Árkádia! Antik pásztorok és nimfák gyönyörű lakhelye.
Józsi: Kértem is a feleségem, hogy fényképezzen le. Bevallom, imádok meztelenkedni, ezért odaálltam a traktor elé.

A nő bekapcsolja vetítőgépét. A falon megjelenik a traktor mellett pózoló Józsi meztelen fotója.

Nő: Ezen a különös jelentőségű fotográfián a szépség esztétikai hordozója: a traktor mellett pózoló Józsi. A kép maga a tökély. Józsi akár egy antik pásztor. Mondhatjuk azt, hogy Józsi újkori reneszánsz stílusban készült aktfotója képes felidézni Caravaggio hasonló témájú alakjait? Igen, természetesen. Az még inkább természetes, hogy Józsi nem egy aranyszínű, felnyitott fedelű, díszes csembaló mellett áll, hiszen ez a kellék, vagyis instrumentum már korántsem olyan komoly attribútum korunkban, mint volt annak idején. Tehát röviden összefoglalva: nálunk a házi csembaló már régen a perifériára szorult, itt az eperfáktól hemzsegő alföldi régióban sose volt elterjedt a használata. A gyümölcsös kertekben talán? Talán egy-két nemesi kúria dohos falai között? De ez számunkra nem releváns, ugye? Barátaim, én azt szeretném, ha szívemből és lelkemből jól kihallható lenne az a gyöngéd muzsika, ami én vagyok! Amik mi vagyunk! Amivé lenni szeretnénk! Még a legnagyobb bűnös is Istent áhítozza!

A csembalista ezt demonstrálja.

Nő: Mert merészeljünk őszinték lenni!! Csak gyöngéden, gyöngéden, gyöngéden! A földi lét csak múló fájdalom! Felállni!

A Nő óriásit üt a kalapáccsal a kisasztalra. Józsi, Anna és Balog Karcsi feláll. A nő a pálcájával vezényel.

Nő: Karkörzés jobbra! Aztán balra!

Mindenki hatalmasakat köröz a karjával, miközben a csembalista Pancrace Royer Szkíták bevonulása című művéből játszik. A szereplők eksztázisban tornáznak. Mindenki kifullad.

Nő: A terápia utolsó szakasza következik. Fontos, hogy meg­próbáljuk feldolgozni, ami történt! Ezért van ez a kultúr- és pszichohistóriai beszélgetés! Figyelem! Most és utoljára itt minden önökért történik!

A Nő elővesz egy hivatalos jelentést, a fény Annára vetül, majd Józsira, aztán Kareszra. A csembalista két-három disszonáns hangot játszik.

Nő: Szóval.
Balog Karcsi: De kérem, meddig tart még ez az egész?
Józsi: Meddig?
Anna: Mit akarnak tőlem?? Fáj a szemem!
Józsi: Csak a fény miatt!
Balog Karcsi: Oltsa már le a lámpát!

A Nő feláll, kezébe vesz egy papírt, felolvas, közben figyeli a többiek reakcióját.

Nő: Anna! Ön több éve súlyos, pszichotoxikus állapotot súroló borderline személyiségzavarban és politoxikomán függésben szenvedő személy, aki több mint nyolcvan esetben került ön- és közveszélyes cselekedetei miatt terápiás intézményekbe. Legsúlyosabb esete egy gyilkosság és egy öngyilkossági kísérlet volt, amit egy tengeri üdülőtelep hatodik emeletén követett el. Állapota azóta sem javul, késsel fenyegetőzik, égő gyertyával sétál a lakásban, nyitott ablakban ül, és ruhátlanul mutogatja magát! Ágyneműjét kiégeti, gyakran a fürdőkádban alszik.

Csend. Anna majdnem öklendez.

Nő: Emlékszik, Anna?

Anna lehajtott fejjel áll.

Nő: A gyermekére emlékszik?

Anna a haját igazgatja.

Nő: Emlékszik az arcára?

Csend.

Nő: A kezére? A homlokára? A bőrére?

Anna kifakad.

Anna: Mit akarnak még?? Mit?
Nő: Csak annyit, hogy emlékezzék!

Anna emlékezni próbál.

Anna: Most is hallom! Hallom, ahogy szuszog, ahogy alvás közben mindig. Nem! Ő nem halt meg! Most is keres. Én tudom! Éjszaka odaállok az ajtóhoz. Belenyomom arcomat a kiálló szálkákba. És várok. De nem jön. Nem fog bejönni. Nem jön, mert nem akar megsérteni. Én meg olyankor egész testemben fájok. Egész anyaságomban fájok! De ő nem engedi, hogy megérintsem! Egész lényével kérlelhetetlen.
Nő: Anna, hogyan történt? Milyen volt az a viharos este?

Csend.

Anna: Először csak nézett rám. Nem értette. Mosolygott. Aztán még nevetett is! Jaj, hogy nevetett! Pedig én nem tudom elviselni a nevetést! Semmilyen nevetést! Nem bírom! Értik? Azt hitte, hogy csak játékból fojtogatom. Egyre erősebben szorítottam! Csak szorítottam! Csak szorítottam! Szorítottam!

Anna a földre esik.

Anna: Aztán otthagytam őt a szobában. Kimentem. Majd az erkélyről le a mélybe! Nem tudom, hogyan, de túléltem a zuhanást. Feküdtem a homokos parton, és bámultam a tengert. Azt a vakító kékséget. És tudtam, hogy soha többé nem lesz semmi. Soha többé!

Csend. A Nő lapoz.

Nő: József, Károly! Az önökre vonatkozó diagnózis igen súlyos. önök nem tartózkodhatnak az utcán, hiszen pszichotikus síkon agresszív, közveszélyes szexuális idegzavarban szenvednek, így nem élhetnek otthonukban sem. A zárt osztályon kivételes terápia keretén belül kezelést kapnak. Ezekkel kapcsolatban törvény rendelkezik. Önök kétes egzisztenciájú emberek, akik bekóborolták az egész országot. Miután a tettenérés megtörtént, önök késsel próbálták átvágni csuklójukat és az áldozat nyakát. József és Károly a betegségtudat teljes hiányával jellemezhető skizofrén személy. Több ízben követtek el szexuális erőszakot kiskorú egyéneken! A szabad elengedés az önök esetében teljességgel kizárható!

Csend.

Nő: Emlékeznek?

Csend.

Balog Karcsi: Éjjel felébredtünk, és miután kielégítettük egymást a Józsival, kimentünk terepre.
Nő: Terepre?
Józsi: A Karesz ezt így mondja.
Balog Karcsi: Jártuk a terepet. Ez a mi közös szóhasználatunk.
Nő: Volt önöknél kés vagy egyéb szerszám?
Józsi: Rozsdás zsilett, törött olló.
Balog Karcsi: Meg madzag is.
Nő: Élvezték?
Józsi: Akkor igen.
Balog Karcsi: Mintha újjászülettem volna.
Józsi: Igen.
Nő: Ezt meg hogy értik?
Balog Karcsi: Olyan, mint a repülés.
Józsi: Másra nem emlékszünk.
Balog Karcsi: Semmihez se hasonlítható repülés.
Józsi: Repültünk.
Balog Karcsi: Az áldozatok vére, akár a festék. Sose éreztem, hogy valódi volna.
Nő: Már régóta van ilyen érzésük?
Józsi: Gyerekkorom óta.
Balog Karcsi: Aztán a saját vérünket is kiengedtük.
Nő: Ezt úgy értik, hogy sebet ejtettek magukon is?
Józsi: Magunkon is szeretjük kipróbálni.
Balog Karcsi: (feláll, kiabál) Szabadok vagyunk, nem?

Csend. A Nő feláll, odasétál Annához. Felsegíti a földről, a kezébe nyom egy papírt, amin – ez is a terápia része – egy Pilinszky-vers áll. A Nő és a csembalista távozik. Anna egy ideig bámulja a papirost, majd akadozva felolvassa a szöveget. Józsi és Karcsi mozdulatlan.

Anna: A pokol térélmény. A mennyország is. Kétféle tér. A mennyország szabad… a másikra lefelé látunk… mint egy alagsori szobába… föntről lefelé látunk… mintha egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele egy akarattal nyitva hagyott, felejtett alagsori szobának ajtaján át. Ott az történik, ami épp nekem kibírhatatlan. Talán nem egyéb, kibontanak egy rongyosládát, lemérik, hány kiló egy hattyú, vagy ezerszeres ismétlésben olyasmiről beszélnek azzal az egyetlen lénnyel, kit szeretek, miről se írni, se beszélni nem lehet, nem szabad.

Hirtelen felizzó, erős fény. Majd sötét.

Vége.