Szegedi-Szabó Béla
Észak fényei

„Ki ide belépsz, vendég vagy. Kinél?” R. M. Rilke

Azon a ködös, New York-i reggelen Hoogs egy hattyúra lett figyelmes. Kinyitotta a könyvtári könyvet, s az egyik lapon megpillantotta a hófehér madarat, amint az egy középkori kőhíd alatt tollászkodott. De akadtak a képen ennél jelentékenyebb részletek is. Egy hamvas, meztelen leány, aki szent ájtatossággal térdelt a fűben, nem messze tőle pedig – központi helyen – egy megszelídítésre váró egyszarvú. A Physiologus meghatározása alapján - Hoogs ezt így olvasta -, az egyszarvú a gödölyéhez hasonlít. A feje közepén szarv található. A bevadászása úgy történik, hogy szüzet visznek elébe, aki megszoptatja, és ettől kezdve a csodálatos szépségű lény már a királyi palotába költözik.

Dijk Hoogs szeme előtt gyakran megjelent Utrecht. Beleszédült a gondolatba, hogy nemsokára láthatja, hogy az apró, csatornákon átívelő, mohás kőhidakon végre átgyalogolhat, betérhet a volt Szent-Katalin kolostor romjaitól nem messze található kitűnő képtárba, majd az őszi szélzúgásban megszemlélheti a Pieterskerkét, a valaha világjáró hajóra emlékeztető, kereszt alakú, robusztus épületegyüttes megmaradt, keleti részét.

Ez a múlhatatlan nosztalgia és sóvárgás egyre inkább gyötörni kezdte. Lesoványodott. Egész nap ücsörgött a parkban, nem értette pontosan, mi történik. Soha életében nem gondolt Hollandiára, még gyerekként sem, hiszen itt nőtt föl New Yorktól nem messze. Az 1800-as években költöztek ide ősei. De valahogy most nem értette, miért számít mindez. Úgy érezte, eljött a pillanat, amikor döntenie kell. Ősei között olyan festők is akadtak, akiknek gazdag hagyatékát múzeumok és magánképtárak őrzik. Hogy ez a kétségtelen tény nyomasztotta-e vagy sem, nem tudjuk, de minden bizonnyal ennek is része volt abban az elbizonytalanodásban, amely elfecsérelt életidejére emlékeztette.

Hoogs bizonyíthatóan rokonságban állt egy Jacob Van Meycken nevű utrechti festővel, akit már régóta tanulmányozott. És tette mindezt az Egyesült Államokban, ahol kutatásai támogatására pénzt kapott. Eleinte azt hitte, könnyű a feladat, majd néhány hét után rájött, hogy terveinek és elképzeléseinek csupán egy töredékét lesz képes megvalósítani. Mivel kevés adat állt rendelkezésére, igen nehezen haladt, papírjait, jegyzeteit sokszor csak a fiókban rejtegette. Képzeletben gyakran hazaruccant Utrechtbe, de olykor Delftbe is, ahol egy kicsiny teázóból szemlélte az ég vaskos és páratlan acélszürkeségét, a reggeli fényt, amiről tudta, talán a legkülönösebb, amit valaha látott.

Bach csellószvitjei egy ilyen pompás, mégis csupasz színpadra szólítanak, jegyezte meg magának Hoogs egy vasárnap délutánon, amikor a holland konyhák mágikus kőmintázatát vizsgálgatta, elemezte egy lakberendezési szaklapban. Olyasféle színpadra, gondolta, mely mögé üres utcák, folyosók vezetnek mélyen: feltárul bennük a perspektíva minden gyönyöre és látványossága. Van a műben valami abszurdnak tűnő hívás: fogjam a székem, üljek a hűs padló közepére, hogy aztán eme álomszerű, vermeeri sakktábla-burkolaton időzzek mozdulatlanul.

Dijk Hoogs az egész napot egy könyvtárban töltötte. Ha lapozás közben fontosabb mondatra vagy festményre bukkant, megállt egy pillanatra, kinézett az ablakon: mint aki egy, a város fölött elhúzó, ritka, visszaköltözni kész madárfajra figyelne.

Amikor Hoogs a könyvtárban írni kezdett, eszébe jutott az alapítvány gazdag és előkelő tulajdonosa, egy igazi amerikai nő, aki nem volt szép, sohasem voltak látomásai. Könnyen és bölcsen közlekedett. A kiegyensúlyozottság és szenvedélynélküliség eme két lábon járó asszonyi példája valósággal a földhöz szögezte. Általános és mindenki által elfogadott kellemességén és okosságán túl volt ott valami – hiba? A mosolyon túli, metsző, hideg szem hamis gyémánt?

Mint egy kínai porceláncsésze, amelynek titokban megsérült az oldala.

Alig látható hajszálér-repedés.

Hoogs otthon kinyitotta a szekrény aljában őrzött ládikát, amelyet még örökségként nagyapjától kapott. Fényképek, iratok és levelek pihentek benne. Meg néhány galambtoll. Az első megsárgult fotográfiáról egy utrechti templom hófehér és tágas belseje világított. A fénykép Jacob Van Meycken 1404-ben készült festményét ábrázolta. A hátulján kézzel írott szöveg: Szép magánosságtok lebeg hallgatásban .

Micsoda képtelen hasonlóság, motyogta meglepetten, amikor alagsori szobájának homályos tükrében este megleste magát. Ezzel a képpel, a finomkodó beállítással már találkozott valahol, valamely festőművész tanulmányozása közben. Talán a függöny mellett guggoló 16. századi hangszerkészítő tanonc portréja ez? Aki – maga a remény – a képből kifelé, a nézőre bámul. Gyermeteg lénye egybenőtt azzal a félig kész hegedűvel, ami ott hever előtte a földön. Érzékeny hangszer. Ujjával mintha azt mutatná, mondaná: ez az enyém – az én testem és lelkem.

Másnap összepakolt, és végleg elutazott. Haza, ahogy ő nevezte.

Az őszi, sűrű köd, a gomolygás, a mellkasra nehezedő nyomás szokatlan volt számára, mégis azon a napon – amikor életében először lépett holland földre –, boldognak érezte magát.

Hoogs régi vekkere – amihez családi örökségként jutott –, váratlanul abbahagyta a ketyegést, megállt, berozsdásodott, hiába kenegette a kölcsönkért, Izlandról származó halolajjal. De a gyöngyházfényű városkában talált egy órajavítót.

Harmadnap – mikor sikerült kinyomoznia, mikor és hol kerül sor Utrechtben kedvenc zenekarának koncertjére -, megkereste a helyet, jegyet váltott, de előtte még beült a szűk kis teázóba. Minden Hoogs kedve szerint alakult: egy régi angol zeneszerző, William Lawes Consorts Sets in Four parts című műve szerepelt a műsorban. Hoogs egy váratlan mozdulattal fölhörpintette utolsó korty teáját, s az asztal fölött már hallotta is átsuhanni a hágai gambások ködfátyolos muzsikáját.

Éjjel csak alig aludt. Beleásta magát Jacob Van Meycken életének és műveinek tanulmányozásába.

A következő napon kiballagott a festményen szereplő kőhíd mellé, amelyen 1410 nyarán oly gyakran sétált át Jacob Van Meycken is. Azután kiült a kávéház teraszára, rendelt egy zöldteát, és csak bámulta a szemben horgonyzó hatalmas katedrálist. „A szépség labirintusa isten ajándéka, és én eltévedtem benne.”– írta föl noteszének egyik gyűrött lapjára Hoogs, majd fizetett a szeplős pincérlánynak.

Már délután volt, amikor fürödni indult. Kezét a falon függő tükör felé nyújtotta, majd izzadt tenyerével végigtapogatta borostás arcának homályos mását. Odakünn, a mohás kőhíd fölött - amely összekötötte a sétányt és az ódon polgárházakat –, átrepült egy hattyú. Suhogó szárnya eggyé vált a hirtelen föltámadó, fényes széllel. Ismeretlen borzongás futott végig Dijk Hoogs meztelen testén.

Ekkor döbbent rá, hogy életének talán legkülönösebb pillanata ez. Letörölte a ködös ablakot. A saját szemével látta azt, amit korábban Jacob Van Meycken is.

De hol kezdődik a saját történetünk? És hol végződik?