Tolnai Ottó
Minden nagyobb zaj nélkül

Azt a nagy asztalt, melyet kissé feljebb a Rhône-deltától, Saint-Mery de la Mertől, Languedocban, ahol egész nap lebegtek volt a kék vízen, nem messze a ragyogó sókupacoktól – ez a geometria érdekel engem, ez a ragyogó, isteni geometria, emlegette ifjabb Habonyi –, nem messze a krétaszín pónilovak és a bágyadt, bágyadtabb, mint ifjabb Habonyi várta, rózsás flamingók világától látott volt, azt a nagy asztalt már csak két, egymásnak feszített hátú szú tartotta. Nem nyögtek, sőt, hiszen az Atlaszok, más márvány kariatidák sem nyögnek. De azért hallani lehetett a két szú erőlködésének üvegesen csikorgó hangját. Igen, éppen úgy, mint két láthatatlan márvány kariatida, örökké úgy fogják tartani, gondolta helyet foglalva az asztalnál. Csak akkor szeppent meg kissé, amikor a kedves házigazda borospoharakat tett elébük, meg almát hozott egy tálban. Ez már sok, gondolta ifjabb Habonyi, ez már e láthatatlan márvány kariatidáknak is túl nagy teher. Úgy érezte, ez lesz az a pillanat, pontosan ez, amikor a negyedik poharat is sűrű, vörös nedűvel tölti tele kedves házigazdájuk, amikor a két szú egyszerűen elengedi. El. Az asztalt. És az a szép nagy asztal abban a pillanatban minden nagyobb zaj nélkül megszűnik létezni. Ám, lévén szomjasak, ahogy telítődtek a poharak, ahogy a negyedikbe is behullott az utolsó csöpp, mint valami megbeszélt jelre, anélkül, hogy tudatában lettek volna, a két szút, a két kariatidát megelőzve, mohón a poharakért kaptak. De ha netán kissé késni találtak volna, egészen biztosan elengedik. Igaz, abban sem lett volna semmi különös, hiszen száz évvel előbb is megtörténhetett volna már, hogy az a két szú elengedi, hiszen száz évvel ezelőtt is egy szúette asztal volt, avagy majd száz évvel később is megtörténhetik esetleg, amikor is ifjabb Habonyi valamelyik utódja matat arrafele a forró azúrban, száz évvel később is lejátszódhatna majd a pillanat, amikor a két szú, ahogy mondtuk, egyszerűen elengedi, nem tartja tovább egymásnak feszített hátán azt a szép nagy asztalt, amely valójában már nem is létezett, akárha csak önnön árnyéka lett volna, hiszen a szú mind megette. Meg. Úgy általában. Csak valamiért az a két szú különcködni kezdett, valamiféleképpen sikerült kiválniuk, kiszakadniuk az általánosból, csak az Isten tudja, miért, elszánták magukat, még tartják, még tartják egymásnak feszítve hátukat azt a szép nagy asztalt, illetve hát majdnem biztosan sejthető, miért is valójában, ugyanis amíg az év nagy részében zárva volt a ház, illetve hát a kedves házigazda kissé feljebb húzódott a hegyre, egy présházba, lenn az Isten afféle oltárként élt vele, fonnyadt almákkal celebrált rajta, jóllehet az isteni, poussini színtér az ott fenn volt, fenn a forró lankán... Ha a műfaj nem szorítana bennünket, most összevethetnénk a két asztalt. Azt, a hómező közepén, és ezt, itt, a forró délen. De szorít, ergo nem vethetjük össze.