Virág Zoltán
Az élmények koloritja
(A folyó, a delta és a tenger kulturális alakzatai a symposionista költészetben és prózában)

A hátrálva haladás rákszerű mozgásából kiépített perspektíva, s benne a folyó meg a tenger árnyalatainak regisztrációs eljárása a térelképzelés lehatároltságának megszüntetéséből és a látás korlátain túljutó szín-misztikából született meg Tolnai Ottó korai regényében valamikor az 1960-as évtized első felében. Az Új Symposionban 1965-től folytatásokban közölt Érzelmes tolvajok térfelfogása és időkezelése a dimenzionáltságot, az egyszerre monokróm és polikróm rétegzettséget szemrevételezte a fény törésének, az ürességnek ama fokozataiig kiterjedően, amelyekben „metafizikai kategóriává válik a szürkeség”. A Gerilla-dalok (1966) „homokzsák szívű” folyója, „pannónhatalmi” csöndessége, az 1967-ben publikált Ti­sza­virág című költemény „ugrálókötélként” evokált Ti­szája, a Domonkos Istvánnal közösen készített Valóban mi lesz velünk (1968) kötet Balaton című alkotásának „Pannon-fenék” miniatúrája vagy a szintén 1968-ban megjelent Ikarusz köszöntésének „azúr víkendezése” a tér elemeit és az idő koordinátáit tartalmi keretként, fordulási irányok, belépési pontok, csatlakozási vonalak, tartózko­dási szakaszok, elágazási módok összegységeként, kro­no­lógiai előzmények, lefolyási menetek, temporális illeszkedések, utófázisok együttállásaként határozta meg ekkoriban.
A folyóval és a tengerrel összhangban kialakított transz­humán szimbiózis központi kategóriájává a delta lép elő 1969-70 táján, s egyre több elbeszélésben, kisprózai alkotásban tűnik fel a folyóvölgyekkel, tómedrekkel, valamint a tengerrel összhangban létrehozott koncentráltsága. A novella (1972) című szöveg a Tisza, a Neretva és az Adria egyszerre elvonatkoztatott és testközeli jellegét tudatosítja, az „alvilági felhők” (1972) a vizek zúgásával, zihálásával, morajlásával, cseppenkénti csatornázódásá­val szólaltatja meg, hangolja be a „delta hajszálcsöves nagy hangszerét”, a Gogol halála (1972) kötet darabjaiban pedig a gubancolódások, gyűrődések formáival, színképeivel vet számot „a semmiségek custosa”.238 Az élő víz a színek kilúgozója, a tudatmélyi örvénylések, szivárgások metaforája, mindent felölelő archetípus, eleve létező idea, s a folyó, a delta, a tenger konceptuális karaktere már egy megnövelendő létszféra vízgazdagságában és vízgazdálkodásában érvényesül és teljesedik ki az 1970-es évek második felében.
Az Új Symposionban 1969-ben és 1970-ben publikált több részes nagyesszé, a Delta avagy út a mai vajdasági költészethez a deltát a túliság letéteményesének tekintve hiperobjektivizálja. A delta egyszersmind vizuális és pik­toriális transzformáció, a fények és a színek hatalmas áteresztő felülete, a lágyítások, feloldódások, elkeveredé­sek, belesimulások gyűjtőterülete. A kölcsönhatások, egymásba áramlások, az úton létek és útban létek mozgáskoordinátora, a távozások és visszatérések hintajátékának biztosítója: „A delta folyó és tenger is, de a folyón túl és innen, a tengeren túl és innen is. A folyó az út. A delta az úton a FORRÁS, a forrás megismétlése, állandó lehetségessége.” (Új Symposion, 1970/március, 2.) A Delta-írások kortárs költészettörténeti panorámájában fontos szerepet kap a Tisza mesterdalnokának, Koncz Istvánnak sztoikus táj-filozófiája és Domonkos István írásművészetének tengeri orientációja. Sőt, a Delta második részében ki is mondatik, hogy „Domonkos talán az első magyar költő, akinek tengere van.” (Új Symposion, 1969. november, 22.) Pontosan ebből az aspektusból válnak különösen érdemlegesé az 1986 novemberében Pozsik Lászlónak adott interjú nevezetes mondatai: „Nomármost az én fölfogásom szerint a vajdasági költő olyan költő, akinek van tengere. Nekem van tengerem. Az Adria. Ezért va­la­miféleképpen be kellett emelnem a tengert a költésze­tembe. Ez Domonkosnak egyből sikerült rimbaud-i, saint-john perse-i eszközeivel, a Rátkában. Nekem nem voltak szavaim…”239
A begyűjtés, a részesülés és a részesítés irónia uralta reflexivitásában sokak szólama, az elődök, a mesterek, a pályatársak, a követők, a tanítványok kánonja visszhangzik. A Tolnai Ottót ért későbbi vádak szempontjából azért izgalmas nagyon ez a szerzői megnyilatkozás, mert voltaképpen nem más, mint Herczeg Ferenc tengertapasztalatának, egykori adriatikus dilemmájának kiszélesítése, nézőpontváltásos, aspektus-módosító újraértékelése: „Azt mondták, nem való, hogy magyar író létemre idegenben szedem a benyomásaimat. Kálmán király emlékére kérdem: hát Magyarország már nem terjed a Kárpátoktól az Adriáig? Csak a kecskeméti nagy buckától a szegedi tanyákig? Megnyugodhatnak olvasóim. Nem csábítom őket idegenbe, csak a tengerre. Arra a tengerre, melynek Árpádok voltak az urai és Zrínyiek a költői.”240 A partszegély antiperspektívája, „A part ellenségem!” Koncz István-i szentenciája (A szép Tisza és más), a „Ne budi pisac manjina.” Danilo Kiš-i szabálya (Saveti mladom piscu [Tanácsok a fiatal íróknak], 1984)241 értelmében akárha „saját kincset, közös birtokot osztana itt meg elődeivel a szubjektum”,242 amikor a Pannon-tenger emléknyomait, a Mediterráneum nem csupán földrajzi határait, az Adria enigmatikusságát, a balkániság földtani folklórját összefogja és egyberendezi.
Az „utópikus szenzibilitás”243 Tolnai Ottóra jellemző észjárásában a téri tágasság eszménye és eszméje megtévesztő, nehezen követhető idézésmódok, utaláshálózatok műveletfajtáit bontakoztatja ki. A műfaji és műnemi értelemben egyaránt inkongruensnek tetsző szöveghalmazok verssorokba tördelt, esszéisztikus gondolatfüzérekbe, novellafutamokba, regényszerkezetekbe bújtatott csapon­gó eklektikája azonban sohasem az inkompatibilitás cirkulációját eredményezi, hanem a hagyománytörténés, az ismeretgyarapodás, a tudásközvetítés tematikus mátrixát építi fel, amelyben a „szokatlan mértékű «anyagtudattal» rendelkező világok bizonyos hatáselemeit át­szemantizálják a geoanarchikus tértörténések, gyakran eltorzított jelentéseikben működnek tovább, van hogy egyenesen «negatív anyagként»”.244
Tolnai Ottó és vele együtt Domonkos István, Végel László, Maurits Ferenc, Böndör Pál, Fenyvesi Ottó, Ba­­-
lázs Attila gondolkodásmódjának, poétikai eljárásai­nak hamisítatlan eredetiségét a Mediterráneum likvid ma­terialitásának, azaz a többfajtaság, a többirányúság je­lentéssokszorozó voltának tudomásulvétele adja. Csekély mértékűre korlátozott benne mindennemű szociális mel­lékzönge, s a legkevésbé sem adriatikus mánia vagy fóbia ez, hanem a szerzők anyagszemléletének sziszte­ma­­tikus foglalata, amelyben a folyóktól és a deltákól el­választhatatlan tenger a létmegértés horizontja, az írás interpretatív műveletének élő modellje. Az egymást követő symposionista generációk költészetében, prózájá­ban, esszéírásában kiemelt szerepet játszó alakzatok tekint­he­tők akár valamely szerelmes földrajz, emocionális kar­tográfia szokványos elemeinek, ám szemlélhetők és szemléltethetők úgy is, mint egy művészeti, irodalmi, gon­dolkodástörténeti, személyes léttörténeti értelemben összeszerveződő kulturális atlasz meghatározó egységei.
Azok számára, akik folyók közelében, folyók mellett nőnek fel, minden valóságos folyó a tenger közelségét jelenti, a mediterrán érzés fölfelé haladását,245 folyó menti előre hatolását. Végel László Egy makró emlékiratai (1967) és A szenvedélyek tanfolyama (1969) című regényeiben, továbbá a Szitkozódunk, de szemünkből könnyek hullanak (1969) című novelláskötete elbeszéléseiben a Duna és az Adria az utazások befejezhetetlenségét, az út tárgyává levést, netalán a személyes tönkremenetelek folyamatait, a hatalmi packázások gályarabságát, a közösségi szétzilálódások purgatóriumát reprezentálja. Domonkos István költeményeiben, a Rátka (1963), az Áthúzott versek (1971) darabjaiban, A kitömött madár (1969), a Via Italia (1969) regényszövegeiben és az Önarckép novellával (1986) elbe­szé­léseiben a tenger egyetemes rendjének körforgása, föl­döntúli pillanatnyisága, a lebegések, új minőségbe sem­misítődések hullámláncolatai lesznek uralkodóvá. Tol­­nai Ottó alkotásaiban a Tisza mint bölcső határozódik meg, a tengerfenék méhüreggé szervesül, a folyómeder szülő­csatornává idomul, miközben „újraföldrajzolja a költői teret, határtalanítva eddigi határait”.246 Az Arno völgye, a Duna, az Amazonas, a Rhône, a Po, a Neretva deltái, torkolatai, a mintául vett tengeri összeköttetések a mitogén fantáziát és az erotikus képzeletet igazítják egymáshoz a 2007-ben kiadott Feljegyzések a vég tónusához kötet Nézni a Tiszát – mint radikális program című esszéjében.

„A folyó végtelen hasadék, nyílás, amely a deltánál valós nemi szervvé nyílik, és akárha a tenger ömlene a folyóba, és nem a folyó a tengerbe, végtelen hasadék, nyílás, amely előtt az idő, a lét leglényegébe nyer bepillantást a művész.”

Thomka Beáta kitűnő monográfiájában már érintette, Egy Tolnai-metafora visszavezetése című tanulmányában pedig részletesen kimutatta, hogy Tolnai Ottó művészeti írásaiban, költészetében és prózájában a torkolat, a kapu, a cél, a forrás, a kaland, az út képzetköre számottevő jelentőségű, s a delta helyzet problematikája irodalmi, filozófiai, művelődéstörténeti asszociációsorok kontextusában értelmezhető. Nemzedéktársai meg a fiatalabb symposionisták műveiben Tolnai Ottó már jó négy évtizeddel ezelőtt felismerte a delta szituáltságot: a vajdasági régiót olyan imaginárius térként fogta és fogja fel, amely Közép-Európa, a Balkán és a Mediterráneum különböző kultúráinak, nyelveinek, égtájainak, civilizációinak kereszteződésében található befogadó bázis, szabad áramlást biztosító áteresztő vagy közvetítő közeg.247 Attól, hogy Jugoszlávia mint utópikus szintézis nem létezik, más és más geográfiai vagy historikus lokalitások képződtek, a delta pozíció megmaradt a jelentésképződés és tagolódás ideáltípusának.
Bizonyos kultúrákban a folyókról, szent vizekről úgy tartották, hogy az Ősanya, a Nagy Istennő, esetleg más védőszellem ágyékából fakadnak. Nem véletlenül tekintették Mezopotámiában, Babilóniában, Egyiptomban és még több helyütt a folyók forrásait a Föld ölének, több nyelvben ugyanaz a szó jelentette a forrást, a folyót, a kutat, az anyaméhet, a vaginát, a szeméremtájékot. Az archaikus intézmények igazi tartósságát mutatja például a delph (anyaméh) elnevezés megőrződése, amely hellenizmus egyik legfontosabb szentélyének, Delphoinak nevében maradt fenn. A torkolat, a háromszög, a delta szimbolikája a forrás, az anyaméh, a szeméremtest fogalomköreihez szorosan kapcsolódik etimológiailag, a női princípiumra utalt a görögöknél, tökéletes formája révén a püthagoreusok számára az univerzális termékenység archetípusát jelentette.248
A folyó sajáttá tételének, domesztikálásának technikáját Tolnai Ottó a kontemplációtól a taktilizmuson át a voyeaurizmuson keresztül a párosodás, a testi összepasszolódás, az egymásba öblítődés nászáig tökéletesítette.

„Jómagam, hogy ismét előhozakodjak, azok közé tartozom, akik nem nézik, nemcsak szemlélik, lesik, hanem meg is érintik a folyót, úsznak benne: egyesülnek, közösülnek vele. Igen, a folyónak, ennek a hatalmas lénynek az érintését gyermekkoromban legalábbis – akkor szinte megállt, alig mozgott, elporondosodott a Tisza –, saját bőrömön érezhettem. Meglepődve tapasztaltam később, hogy akkori érintéseim-megérzéseim szinte azonosak a tudomány későbbi jelzéseivel, feltárásaival.” (Nézni a Tiszát – mint radikális program)

Domonkos Istvánnál az Adria tátongását, vízhömpölygését, a szenvedélyek lavinájának, a nemiség betetőzésének és egyben zátonyra futtatásának ismétlődésmenetei és ritmusvariációi vezérlik, vezénylik.

„A motívum a sós vízben medúzaként lebegő vagina volt, melynek sommás leírása is balzaci erőkifejtést igényelne, büszke birtokosa, a dalmát lány combjai között másodvirágzásnak indult gátlásos lényem minden átmenet nélkül dallikázni kezdett a víz alatt: van már só!...”249

A tenger egymáshoz kötődő jelentések folytonos ki­egé­szülése, végtelen megsokszorozódása. Az ógörög nyelv tanúsága szerint egyszerre nevezhető matériának, sónak (halsz), egyszerre látványnak, nyílt térségnek (pelagosz), ugyanakkor útnak (pontosz), de általános fogalomnak (thalassza), tapasztalatnak és eseménynek, ráadásul oltalmazó jellegének és elveszejtő képességének mélysége egyaránt meghatározó (kolposz, laitma). A latin mare kifejezés valaha mindenre vonatkozott, ami víz: tengerre, tóra, folyóra. Később a bevett görög kifejezések latin megfelelőit alkalmazták, netalán saját szavaik görögös jelentéstulajdonítású értelemkombinációit (pontus, pela­gus, sal, aequor) hozták létre.250
Tolnai Ottó és az Új Symposion többi jeles alkotójának műveiben az Adria fényeinek és színeinek illúziójából szinte sohasem hiányzik a Mediterráneum álomszerű kavalkádja, bősége, s teljesen nyilvánvaló, hogy „háttérként, kiegészítő vagy ellenpontozó közegként mindig ott áll mögötte a Balkán”251 egzotikuma, a különböző, egymásba ékelődő civilizációk összeütközéseinek küzdőterét, a párhuzamos kultúrák jogsérelmeinek252 kohóját láttató rizikója. A tenger színeinek tarkasága, pompája, tobzódása teljes körű felületi, jellegbeli, díszítettségi, spektrális és modulációs kiterjedéseket mutat. Ugyanakkor a tenger a rejtőzködés struktúrája is egyben, hiszen koloritja az árnyalatok szaporítása mellett a képződések és újraképződések halmozódásának procedúráihoz szintén hozzájárul. A befoghatatlan vízterület határtalansága olyasfajta dimenziócserék, mélyreható átalakulások ki­vál­tója, amelyek a színek telítettségének és derítettségének, a színképi elrendeződések hőfokának, fluiditási fokozatainak egymásra épüléséből fakadnak. A színskála gazdagságának és hőértékének, a koloritás és a kaloritás összecsengésének, az autenticitásnak és a csalókaságnak a hasonlósági összjátéka mindez, amelyben e kifejezések mágikus ereje, rejtekező képessége további hangsúlyokat nyer, mivel a color szóalak a latin celare (elrejtni, eltitkolni, elbújtatni, eltakarni) derivátuma, mi több, szinonímája a csalás, a megtévesztés, a csalárdság kifejezéseinek.253
Tolnai Ottó alkotásaiban az eldugott kulturális emlékhelyeket, szigetecskéket könnyedén belakó, a különböző nyelvi feltételek és civilizációs keretek között otthonosan mozgó beszédalany a folytonos hangsúlyeltolások és át­csoportosítások dekoratőreként szortírozza kultikus tárgyakban, élő vagy valaha élt szereplőkben, állatfigurákban, műveltségi makettekben, vignettákban, egyebekben bővelkedő gyűjteményét. A saját kelléktár birtoktárgyainak és eredménytárgyainak kiteljesítése, immanens helytörténete, a személyes viszonylatrendszer önkommentárokba futtatott utóelemzése, a kulturális vagyonközösség megértése azonban nem feltétlenül a rovancsolás poétikájának köszönhető. Döntő szerepe lehet ebben annak az utánpótlási mechanizmusnak is, amelyet a folyó, a delta, a tenger valamiféle benső szökőkútként táplál és üzemeltet. A folyótorkolatok lüktetése, a tenger folyékony tükrének színvillódzása a deltapozíció mindenkori határhelyzetére figyelmeztet.

„A határ maga is deltaszituáció: felbomlás, identitásvesztés, önmegkérdőjelezés, önmegszüntetés, szinte a halál átlépése és valami többlettudással való újjászületés. A delta gyűjtőmedencéje az Én és a Másik, az otthon és az idegen, a kicsi és a nagy, a forrás és a cél, a periféria és a centrum, a marginalitás-minoritás és a dominancia közötti ingalétnek.”254

Domonkos István költészetében, különösen a Rátka (1963) verseiben, és a kötet címadó poémájában a táj tántorgásai, elfakadásai jelenetezik a nyers pannon huzatot (lásd még Tisza, Tósirató), a „delták eszelős kacaja”, a tengerek fenekén lappangó „kék halál”, az „azúr ékkő” megálmodása pedig a szubjektum határfüggőségét érzékelteti.

„Amekkora rész létrejön általa a tengerből, az a személy határterülete, a határaitól nyer körvonalat. Az életre kelővel mégis a tenger igazi, végtelen kiterjedése mutatkozik, a tenger megvilágítja a szubjektumot, fölvillantja a határait, de önmagához hasonlítja a személy titkait.”255

Ahogy az 1970-es évek derekán született Kuplé megté­vesztő dalformája komplex ritmusrendszert takar, és a versbeszéd alulszerkesztettsége, banalizált ütemszervezé­se a slágerforma, a dallikázás komikus kifordítása, úgy a vízre szállás, a kihajózás toposzára épített Kanada szövege sem csak az identitás parodisztikus morfológiá­ja az Áthúzott versekben (1971), hanem a tarthatatlan ju­goszláv valóság hipokrízisének a kifigurázása is, amelyben egykoron az önrendelkezés kanadai mintájú szocialisztikus egali­ta­rizmusát és kiskereskedelmét reklámozták elérendő példaként. Az ugyanebben a kötetben olvasható Kormányeltörésben mesterien kidolgozott zenei felépítése, nyelvi szekvenciáinak alulretorizáltsága, magánszférás intonáltsága, szinkretista nézetrendszere olyan eredeti szemléleti ívet rajzol, olyan gazdag ritmikai szekcionáltságot mutat, amelyek a posztstrukturalizmustól és a textualizmustól a pop artig, a szimulációs infantilizmusig és a dekonstruált meseszerűségig terjednek többek között, s a poétikai újszerűség, költői megújulás logikáját tekintve maradéktalanul következetesek. A kitömött madár (1969) és a Via Italia (1969) regényvilágának tengeri mámorát, látványelemeit, az Önarckép novellával (1986) elbeszéléseinek akvatikus fogékonyságát a szárazföld felszíni mozdulatlanságának és a dülöngélő vízi világ monoton di­namikájának ellenpontozódásai kölcsönösen formál­ják tel­jessé. A tenger a vég nélküli belemerítkezések, lebegések, ringatózások őseleme, kiapadhatatlan forrásnak, adakozónak tűnik, ám nem csillapítja a vágyakat, nem oltja a szomjat, körülöleli a hősöket, de mégis távol tartja őket magától. Ezáltal mélyül a valóság hulladékainak te­metőjévé, a testekben tenyésző érzékcsalódások, a tes­­tek közötti csereaktusok bekebelezőjévé, az írás tevékenységének kikényszerítőjévé. Aligha véletlen, hogy a több évtized elmúltával a Domonkos Domi István néven meg­jelentetett Yu-Hu-Rap (2008) kötet versbeszéde pon­tosan erre a tulajdonságára réved vissza: „tenger / ácsorogni áradozni / tőled tanultam / önmagát ringató / öröm / mélységnek álcázott / közöny”.
Végel László korai műveiben, az Egy makró emlék­ira­tai (1967), A szenvedélyek tanfolyama (1969) és az Áttüntetések (1984) című regényeiben, továbbá a Szitkozódunk, de szemünkből könnyek hullanak (1969) című novelláskötete elbeszéléseiben a pannon fateknő képzeteivel társuló tenger az önmegfigyelés, a bensőbe pillantás sorsmetaforájává alakul át, az antropológiai zóna szegmentumává jelölődik ki, amely a távollét fenntarthatatlanságára, a menekülés lehetetlenségére figyelmeztet. Habzó fodrai, rémítő viharai az önérzékelést, az önszembesülést mint a törvényen kívüliség állapotát idézik. Miközben a szabadságról szőtt álmok és a közös csavargások ideális helyszínéül kínálja magát, közönyös hullámzása a folyóparttól tengerpartig utaztatott, kényszermozgásaikban tetten érhető testek tranzitivitásának, szervérzeti sivárságának tompa felhangjait visszhangozza. A tartományi élet bomlékony minőségeinek középpontba kerülése így az idegentapasztalat és a kisebbségi számkivetettség személyes életre vonatkozó, finális érvelési sémáit, kérdésformuláit ütköztetheti revelatív erővel.
Maurits Ferenc festészeti és költészeti anyagként ér­tel­­mezett folyójának és tengerének pillanatnyi kopársá­ga, megdermedése, időnkénti szürke bukdácsolása az 1960-as évek vége óta áll vitathatatlan rokonságban Bön­­dör Pál tengermelléki, karsztvidéki költészetének nyom­vonal-szakadásaival, pusztító és pusztuló természe­ti kettősségével. Balázs Attila prózaírásának folyó-archeológiája (pl.: Cuniculus [1979], Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból [1986], Ki tanyája ez a világ [2000], A meztelen folyó [2001], Kinek észak, kinek dél [2008]), valamint Fenyvesi Ottó költészetének, képzőművészeti munkásságának tenger-rajzolata és oceanográfiája (pl.: Ezüstpatkányok áttetsző selyemzónákon [1978], Kollapszus [1988], A káosz angyala [1993], Buzz off! [1994], Amerikai improvizációk [1999], Blues az óceán felett [2004]) az emlékezet mint tájkép poétikai hatásfunkcióit, a történelmi játszmák alulnézeti perspektíváját, családi magánmitológiáját, szubkulturális morzsáit kamatoztatja bő három évtizede.
Az Új Symposionhoz kötődő alkotók törekvéseiben a mások hangjának jelölt vagy jelöletlen asszimilációja szintetizáló folyamatként érhető tetten, diakronikus és szinkronikus párhuzamosításokban, áthallásokban jutva érvényre. A sokféleség birtoklásában az anyanyelvi kultúra, a környezetnyelvi műveltség és a világirodalom termékenyítő hatásai köszönnek vissza, egyformán érdemlegesen. Ezúttal főként Tömörkény István tiszai, dunai, adriai legendáriumának elemeire, a partra ügyet sem vető hőseire (Tiszai legenda [1895], A Duna lánya [1895], A tengeri város [1896] stb.), a tenger költészetének Herczeg Fe­­renc-i impresszióira (Szelek szárnyán [1925]), a Lorand Gas­par-i fényvizsgálat, színkezelés és nyelvhasználat plaz­ma­­tikus minőségeire, továbbá Horváth Elemér orfikus köl­tészetének trópusi kékjére, dunai, tiszai, lajtai, ipolyi együtthatásaira érdemes utalni a magyar irodalomból. A déli szláv irodalmakból a Mediterráneumra valamiért neheztelő Miroslav Krleža verseinek dalmát díszlete, „pávatoll-szivárványú”, ezüst és selymes „pókháló ten­gere”, Mi­loš Crnjanski sebzett, bevérződött, vajúdó tengere, Tin Ujević imádott Makarskája, pezsdülő azúrja, Stevan Ra­­ičković fenyegető és garázdálkodó, kígyószerű Tiszája idézhető meg. Ugyanilyen lényeges azonban Herman Mel­­ville, Joseph Conrad, Saint-John Perse recepcióját szin­­tén kiemelni, hiszen a tenger mint a körkörös végtelen erőpróbája, kihívása e három szerző műveiben fokozódott elemi jelentőségűvé. A maga archaikus, mitikus és koz­mikus rangja miatti összetettségében a közösségiségnek és a nemzetköziségnek olyan téridő koordinátája, amelyben minden emberi kapcsolatforma, közelkerülés, egy­betartozás más-más kontúrokkal hangsúlyozódhat. Saint-John Perse Anabázisának (Anabase, 1960) szavaival: „Emberek, föld porából való mindenféle népek, / szatócs és dologtalan népek, peremvidékek és túl-vidékek / népei, ó, porszem súlyú népek a föld emlékezetében; / völgyek és fennsíkok népei, omlékony világunk ormainak / népei; jel- és magszimatolók, sugallatok hitvallói / Nyugaton; nyom­olvasók, évszakkövetők, táborbontók / hajnali gyönge szélben; ó, világ kérgén kutat kutatók; / és ti, akik okot kerestek, okot találtok, hogy máshová / menjetek // nem kereskedtek sósabb sóval, mint amikor reggel, / a világ füstjeire fennen felaggatott holt vizek birodalmainak / sej­telmében a száműzetés dobjai felébresztik a / lomokra ásí­tó // örökkévalóságot a határokon.” (Bognár Róbert fordítása)
A térszervezés, a térbeli környezetalakítás, a felfedezés hibrid archeológiáját már a Delta első részében (1969) Joseph Conrad nevével fémjelezve értelmezte Tolnai Ottó az utazás, az életút, az életutazás relációjában, a Balkáni babér (2001) kötet Érzékiség gyónásom című nagy egységének határzónás teofániájában pedig Herman Melville Ahab kapitányának fehér bálnája önmaga egyetlen lehetséges teológusaként folytatja küzdelmét a tengerésszel.
Tin Ujević Javaslat egy önéletrajzi vázlathoz (Prijedlog za jednu autobiografsku skicu)256 című posztumusz írásá­nak megfontolásai és latolgatásai szerint a „tenger tartalma nem összegezhető egy kurta elemzésben, a tenger képével a tengeri tájképek festői, a költők, a kulisszafestők ismertetnek meg bennünket.”257 Tolnai Ottó kék füzetének bejegyzései a Gyökérrágóban (1986) ugyanebben a szellemben születtek a nagyrabecsült horvát, szerb és szlovén festőművészek, nevezetesen Ljubo Ivančić, a Párizsban megfordult Juraj Plančić, Petar Lubarda, Milan Konjović, Sava Šumanović, a Velencéhez kötődő Emanuel Vidović, a tudását Madridban tökéletesítő Frano Šimunović, az ugyanezen helyszíneket szintén jól ismerő, de Bécset, Zürichet, sőt Dachaut is megjáró Zoran Mušič és az aradi születésű, Budapesten Művészeti Akadémiát végző, Münchenben is tanuló Ivan Tabaković képcsarnokának megteremtésével.
Domonkos István 1963-as Rátkájának biztos kiin­du­lópontja a Saint-John Perse-i Dicséretek (Élo­ges, 1960) „mint­ha-ég-volna” tengere, amelynek asszociatív élménytömbje, szellemi sugallata az útközbeniség parttalan közérzetének hiányviszonylatait és idillikus átmenetiségét egyaránt fölerősíti. Az időbeliség makrokozmoszának felforgatása, a tér-idő kontinuum montázsszerű felbontásai, a műfaji és a stiláris lerakódások metatörténelmi szerveződése a huszadik századi amerikai irodalom ko­moly hatását, markáns jelenlétét mutatja Balázs Attila és Fenyvesi Ottó munkásságában. Elsősorban Thomas Wolfe, William Faulkner, John Dos Passos regényírói mód­szereire, Wallace Stevens és William Carlos Willi­ams költészetére hasznos itt gondolni, hiszen az ő műveik alapos ismerete nyomán az imént említett szerzők alkotásaiban jól érzékelhető, hogy a széttöredezett, újraszervezett, újraszerkesztett kapcsolatformák, érintkezési zónák, mozgásfelületek már sohasem meríthetők ki és foghatók össze azokban a variációkban és kombinációkban, amelyekben valamikor ténylegesen létrejöttek.
A folyó, a delta a tenger mare nostrumként és mare infernorumként ugyanúgy az egyidejű többlényegűség, a keveredés, az elegyedés, a fúzió és a konfúzió mintaképéül szolgál, kodifikál és szeparál, keresztülhatol és részekre bont. A maritim ikonográfia kisugárzása, a többnyelvűség, a regionális tagolódás és tagozódás, a hagyománytörténés sokdimenziós konszenzusa ez, egyfajta szuperszinkretizmus, amelynek elemei, jelei, jelszerű és jelszerűnek alig látszó kapcsolatai összevegyültségükben ágyazódnak a kultúra különbségi rendszereibe és viszonos cserefolyamataiba, a szövegek közötti metszéspontokba, kereszteződésekbe. Az előbbiekben sorra vett és jellemzett symposionista íráspraxisok, Sziveri János Danilo Kištől kölcsönzött kifejezését használva: „szabad gyakorlatok” feltűnő különlegessége, hogy a szubjektum, a beszéd tényleges alanya szeret eltűnni, eltünedezni a folyók, a delták, a tenger felülete alatt, ahol egy olyan írástevékenység emléknyomai hullámzanak, rétegződnek egymásra, amely nyomok nem azonosítják sem azt, akinek vízbe íratott vagy vízre íródott a neve, sem azt, aki ezt a tevékenységet kezdeményezte, elvégezte.
A különböző kultúrák, másfajta égtájak, eltérő civi­li­zációk találkozási pontjában álló Vajdaság kifelé és befelé egyaránt nyílni képes képzeletbeli kapuja nem a szeparáció, hanem a folyamatos cserelehetőségek ajtaja.

„Voltak időszakok, amikor ezen keresztül szabad áramlás folyhatott Közép-Európa, a Balkán és a Medi­terráneum között. Az egyéni szellemi, intellektuális és érzelmi terrénumon ugyanúgy, mint a Symposion-típusú magyar és nem magyar orgánumokban, jugo­szláviai projektekben. Más korszakok pedig éppen nem kedveztek vagy nem kedveznek a másság megbecsülésének, a sokrétűség értékeinek.”258

Az újvidéki folyóirat érintett szerzőinél maga a Medi­ter­ráneum válik hol a membránjává, hol a történelmi és kulturális csuklópántjává, zsanérjává ennek az áteresztő szerkezetnek. Általa a nyelvi, kulturális, történelmi, fe­le­kezeti önérzékelés messze túlnőhet a provinciális bezárkózottság, a szűk hatósugarú historicizmus keretein. A folyó, a delta, a tenger a meditációk és az emlékezetformák kimeríthetetlen tárháza, kiléptetheti a narratívát a fixált csomópontok, egyoldalú jelentések ösvényéről. Egyszerre vízbázis és a territóriumok kombinatorikája, állandóan leleplezi és kigúnyolja a területi előjogok meg a kulturális előítéletek rendszerét. A Mediterráneum közös jellemzője, ha létezik ilyen, talán az a rejtett, kritikus egység lenne, amelyben a tenger mint a szétszóródások, a tovaterjedések és a fékezhetetlen áramlások bölcsője maga fedi fel az örökölt formák, alakzatok sérülékenységét, törékenységét.259
Tolnai Ottó, Domonkos István, Végel László, Mau­rits Ferenc, Böndör Pál, Balázs Attila, Fenyvesi Ottó művészeti törekvéseiben a nativitás kérdése szorosan kapcsolódik egybe az állampolgárság, a lakóhely szerinti vagy az önként választott hovatartozás, az itthon és az otthon, az utazás, a vándorlás problémájával, az orfikusság tendenciáival, a makró, a gerilla, a jokulátor, a kisénekes, a vándormuzsikus, a Yugo-Szindbád, a művész-huligán, a rocker pozícióival. A formátumos alkotókat éppen a „belső transzformációra való képesség akadályozza meg a kis kulturális közösségekre jellemző megmerevedéstől, a provinciák kulturális önértékelésének túlzásaitól.”260 Már csak ezért sem tekinthető véletlennek, hogy a nevezett szerzők mindegyikének számos alkotása ismertnek és elismertnek számít különböző nyelvterületeken. A kulturális és a regionális identitás több egyenrangú lényeg alkotta szerkezete mindnyájuknál kitüntetetté tette és teszi azt az affinitást, amelyet Thomka Beáta a helyi, a specifikus, a marginális jelenség, alak, látás- és beszédmód iránti fogékonyságként, poétikai dialektus módján működő, komplex művészi magatartásként261 nevezett meg Tolnai Ottónál.
Danilo Kiš 1984-ből származó nyelvszemléleti és nyelv­használati intelmeinek két alapvető, érvényességéből semmit sem veszítő tételmondata, a „Veruj da je jezik na kojem pišeš najbolji od svih jezika, jer ti drugog nemaš.” és a „Veruj da je jezik na kojem pišeš najgori od svih, mada ga ne bi zamenio ni za jedan drugi.” (Saveti mladom piscu [Tanácsok a fiatal íróknak], 1984)262 messzemenően meghatározza Tolnai Ottó, Domonkos István, Végel László, Maurits Ferenc, Böndör Pál, Balázs Attila, Fenyvesi Ottó többirányú, sokműfajú szépírói tevékenységét s az ettől elválaszthatatlan művészettörténeti tájékozottságot, művészetelméleti kiforrottságot. Egyetlen alkotót sem találni a felsoroltak között, aki prominens képzőművészként és/vagy elméletíróként, művészetkritikusként, esszéistaként ne exponálta volna magát az elmúlt évtizedekben. A leginkább közös bennük talán az, hogy mintha mindannyian vitathatónak, elvethetőnek gondolnák a különbségtétel lehetőségét a forma és a nem forma között. Számukra a forma annyira nem formális, hogy csaknem az informálisba húzódik, csúszik át. A formálist bizonyos szerkezettípusok sorának, jelentésmagjának tekintik, amely a történelmi mankók segítségével időről időre, korról korra megmutatkozik. A folyó, a delta, a tenger szerkezete a vízállások formális struktúrája, gyűjtőtér, amely befogad, összeköttetéseket hoz létre és tart fenn, különböző minőségeket vegyít és tovaszállít, szüntelenül áramlik, a saját belső rendjének szabályozásával a maga víztömegmozgásait sokasítja.
Tolnai Ottó inspiratív érzésvilágának, szenzibilis gon-
­dol­kodásmódjának, műbíráló attitűdjének, stiláris in­ten­­zivitású szerkesztői hozzáértésének igazi erénye és ered­ménye, hogy az elsőrangú elméleti felkészültség, művészeti igényesség, irodalmi pezsgés létrehozói, közreműködői az újvidéki folyóirat kialakította nyelvi és kulturális fo­lyamszabályozás konceptualizmusának, land artjának, térszínforma installációinak és környezetszobrászatának közvetítése révén egytől-egyig megmerítkezhettek,
hosszabb-rövidebb ideig otthonra lelhettek a Pannon-tenger módjára egykoron valóságosan, ma viszont már csak virtuálisan létező Symposion-deltában.

238 Bányai János: Könyv és kritika. Újvidék, 1973, Forum, 58.
239 Szajbély Mihály (szerk.): Rózsaszín flastrom. Beszélgetések vajdasági írókkal. Szeged, 1995, JATE Szláv Filológiai Tanszék, 71–72.
240 Herczeg Ferenc: Szelek szárnyán. Budapest, 1925, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R.-T., 7–8.
241 Magyarul: „Ne légy kisebbségi író!” Ford. Piszár Ágnes. In. Danilo Kiš: Kételyek kora. Esszék, tanulmányok. Vál. Bányai János. Pozsony–Újvidék, 1994, Kalligram–Forum, 130.
242 Thomka Beáta: Tolnai Ottó. Pozsony, 1994, Kalligram, 132.
243 Losoncz Alpár: Hiányvonatkozások. Újvidék, 1988,
Forum, 226.
244 Faragó Kornélia: A viszonosság alakzatai. Újvidék, 2009, Forum, 43.
245 Vö. Predrag Matvejević: A Földközi-tenger. Mediterrán breviárium. Ford. Vujicsics Marietta és Misley Pál. Budapest, 2006, Corvina, 68.
246 Gyimesi Tímea: Szökésvonalak. Diagrammatikus olvasatok Deleuze nyomán. Budapest, 2008, Kijárat, 75.
247 Vö. Thomka Beáta: Egy Tolnai-metafora visszavezetése. A delta lehetséges poétikai redukciója. In. Csányi Erzsébet (szerk.): konTextus könyvek 1.. Újvidék, 2007, Bölcsészettudományi Kar, Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, 9–11.
248 Vö. Mircea Eliade: Kovácsok és alkimisták. Ford. Vargyas Zoltán. Budapest, 2003, Carthaphilus, 50–51.
249 Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván: „Én próbaidőn vagyok a költészet műhelyében”. Beszélgetés Domonkos Istvánnal. Forrás, 2000. július–augusztus, 4.
250 Vö. Predrag Matvejević: i. m. 141-142.
251 Ladányi István: Az Adria Tolnai Ottó költészetében, különös tekintettel a Balkáni babérra. In. Thomka Beáta (szerk.): Tolnai-Symposion. Budapest, 2004, Kijárat, 64.
252 Ehhez Ivan Čolović: Balkan – teror kulture. Ogledi o političkoj antropologiji, 2. Beograd, 2008, Biblioteka XX vek; Knjižara Krug, 37. és 109.
253 Ehhez Michael Taussig: What Color Is the Sacred? Chicago and London, 2009, The University of Chicago Press, 22–25.
254 Csányi Erzsébet: Vajdaság: az átalakulás tégelye. Kulturális kódok deltája Tolnai Ottó prózájában. In. Csányi Erzsébet (szerk.): konTextus könyvek 1.. Újvidék, 2007, Bölcsészettudományi Kar, Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, 53.
255 Utasi Csilla: A fekete hold. Újvidék, 1994, JMMT, 49.
256 Lásd Tin Ujević: Tin u izlogu /Autobiografski zapisi/, Prired. Nedjeljko Mihanović, Zagreb, 2002, Naklada Ljevak, 430–437.
257 Idézi Vlatko Pavletić: Az ujevići költészet kiindulópontjai. Ford. Túri Gábor, In. Tin Ujević: Szelek játékszere. Válogatott versek. Újvidék, 1981, Forum, 164.
258 Thomka Beáta: Egy Tolnai-metafora visszavezetése. A delta lehetséges poétikai redukciója. In. Csányi Erzsébet (szerk.): konTextus könyvek 1.. Újvidék, 2007, Bölcsészettudományi Kar, Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, 11–12.
259 Vö. Ian Chambers: Mediterranean Crossings. The Politics of an Interrupted Modernity. Durham and London, 2008, The Duke University Press, 147–149.
260 Thomka Beáta: i. m. 12.
261 Uo. 12.
262 Magyarul: „Hidd, hogy a nyelv, amelyen írsz, a lehető legjobbik, hisz másod nincs!” és „Hidd, hogy az a nyelv, amelyen írsz, a lehető legrosszabbik, habár nem cserélnéd fel semmilyen másikra!”. Ford. Piszár Ágnes. In. Danilo Kiš: Kételyek kora. Esszék, tanulmányok. Vál. Bányai János, Pozsony–Újvidék, 1994, Kalligram–Forum, 129.

2010