Horváth Ottó

Nyolc vers

 

 

* * *

ez az idő amely közted és közöttem telik nem olajfa
árnya. szakadozott naplemente a hegyeken túl.
fecskék és denevérek barokkos röpte
a tetők fölött. az apály a dagályt legyőzi.
a szállóhoz közelítve megpillantalak az erkélyen
ahonnan te nézel engem
és ez az idő mely közted és köztem telik
álló és változó.
 

* * *

kiléptem a rezzenetlen napra
és a tenger felett vibráló messzi hegyek
vagy a hegyek vízen vibráló tükörképe volt a lelkem
és én a kagylót felemeltem és reggelit kértem
és az erkély felé fordultam (amelyről imént
lelkem távoli vibrálását néztem) még egyszer
és most látom végtelen volt az a nap

 

* * *

A gránátalma is megismer ma A szieszta
idejének moccanatlan világa. Mégis ki figyel
Kié ez a töretlen víztükör amelyből felbuksz
Látod a babérrózsa árnya lassan hagy el

 

* * *

a füge sűrű árnyában búcsúzunk a naptól.
napokat szavakat egyaránt sorolsz.
élni. ki mondja. itt lenni. tenni néhány lépést
a babérrózsa bokrain keresztül a mólóig és ugrani.
és felúszni valahol másutt és mégis itt.

 

EIN BILD DER VERGANGENHEIT

Így múlik a nap Látszatra
a tárgyakat rendezi kicsinyíti
nagyítja
Korábban
vagy most gondoltam ki hogy
korábban már a szemembe zártam
a lombok e mozzanatlan hullámzását
Valaki megzavar Kezét a vállamra teszi
A vacsora kész mondja

 

* * *

állok az erkélyen tavasszal télen
a buszpályaudvar tumultusában
az őszi jegenyék boltíve alatt haladok
a babérrózsa illatos bokrain át
nyitott szemmel bukom fel a vízből
lemegyek a nürnbergi római metróba
északi meg déli városokban ébredek
vakon még mindig
világosságod iránt

 

* * *

a reggel egyszerű fényében
ki szólal meg most bennem
a kenyérillat jövendő éveket ígér
az utcai rohanás a cselszövés terve alapján folyik
a mosolyok a csönd borítékában nem a hegyeken
minderre egy ismeretlen szemeivel nézel
akivel majd összefutsz és helyettem firtatod
ki beszélt hosszú éveken keresztül
és sikerül-e majd dadogás nélkül és számat
be nem csapva egyszerű reggeli verőfényben
mindezt kimondanom
 

Visszatérünk

és az nyílt tenger a hátunk mögött egyszerű sajgás
amelyre az ember már nem is gondol
só hull (vagy korpa) a hajamból amíg az autóbusz
elkanyarodik és volt nincs nyílt víz
az édeni napok s ebben meg a többi esetben
szemed sötét üveg mögött
amint felém fordulsz
és tanulom benne tulajdon arcomat felismerni
és a te hangodat
és a maradék nappali világosságban
élvezni a felgyorsult
a megállított
sivatagi időt.

(Beszédes István fordítása)