Nyolc vers

* * *

ez az idő amely közted és közöttem telik nem olajfa

árnya. szakadozott naplemente a hegyeken túl.

fecskék és denevérek barokkos röpte

a tetők fölött. az apály a dagályt legyőzi.

a szállóhoz közelítve megpillantalak az erkélyen

ahonnan te nézel engem

és ez az idő mely közted és köztem telik

álló és változó.

 

* * *

kiléptem a rezzenetlen napra

és a tenger felett vibráló messzi hegyek

vagy a hegyek vízen vibráló tükörképe volt a lelkem

és én a kagylót felemeltem és reggelit kértem

és az erkély felé fordultam (amelyről imént

lelkem távoli vibrálását néztem) még egyszer

és most látom végtelen volt az a nap

* * *

A gránátalma is megismer ma A szieszta

idejének moccanatlan világa. Mégis ki figyel

Kié ez a töretlen víztükör amelyből felbuksz

Látod a babérrózsa árnya lassan hagy el

* * *

a füge sűrű árnyában búcsúzunk a naptól.

napokat szavakat egyaránt sorolsz.

élni. ki mondja. itt lenni. tenni néhány lépést

a babérrózsa bokrain keresztül a mólóig és ugrani.

és felúszni valahol másutt és mégis itt.

EIN BILD DER VERGANGENHEIT

Így múlik a nap Látszatra

a tárgyakat rendezi kicsinyíti

nagyítja

Korábban

vagy most gondoltam ki hogy

korábban már a szemembe zártam

a lombok e mozzanatlan hullámzását

Valaki megzavar Kezét a vállamra teszi

A vacsora kész mondja

* * *

állok az erkélyen tavasszal télen

a buszpályaudvar tumultusában

az őszi jegenyék boltíve alatt haladok

a babérrózsa illatos bokrain át

nyitott szemmel bukom fel a vízből

lemegyek a nürnbergi római metróba

északi meg déli városokban ébredek

vakon még mindig

világosságod iránt

* * *

a reggel egyszerű fényében

ki szólal meg most bennem

a kenyérillat jövendő éveket ígér

az utcai rohanás a cselszövés terve alapján folyik

a mosolyok a csönd borítékában nem a hegyeken

minderre egy ismeretlen szemeivel nézel

akivel majd összefutsz és helyettem firtatod

ki beszélt hosszú éveken keresztül

és sikerül-e majd dadogás nélkül és számat

be nem csapva egyszerű reggeli verőfényben

mindezt kimondanom

 

Visszatérünk

és az nyílt tenger a hátunk mögött egyszerű sajgás

amelyre az ember már nem is gondol

só hull (vagy korpa) a hajamból amíg az autóbusz

elkanyarodik és volt nincs nyílt víz

az édeni napok s ebben meg a többi esetben

szemed sötét üveg mögött

amint felém fordulsz

és tanulom benne tulajdon arcomat felismerni

és a te hangodat

és a maradék nappali világosságban

élvezni a felgyorsult

a megállított

sivatagi időt.

(Beszédes István fordítása)