Tolnai Szabolcs: Nyári mozi
Ájjon itt - akárha tejjes hasonulás, ám semmiképp nem kérdés gyanánt, mert az választ indukálna, sőt koncepcionálisan préjelentene előre! -, hogy a körülmények vajjon bírnak-e az esztétikum ígéretének szirénhangjaival vagy éppen ellenkezőleg, a végleges produktum az, amely az esztétikum kék atletattrikóját magárakapja és sóvíz jelei térképként igazítják el szerény szemlélőjét.
A szándékos rontást az különbözteti meg az eleve hitványtól - karcos, sötétülő kérésznyersanyag, tiszahomok vágta fénykvarcsúrlódással, bevilágít a sötét, mekkora hívás! végül árnypantomímelt hangmacera, levágja a faszi fejét az éccaka, aztán a nappal és hűti a zummot az ártézivíz, szikes talajonnekalózkodj! ennyi! -, hogy abban a túlhordott nagyotmondás készül szóképileg lenni, míg a rossznyersanyag, rosszlámpa, rosszderítő, satöbbi (de addig ismételd a rossz-t, míg magad is meglátod), na, az éppen kiadja az elégséges jelentést. Sőt, még azon is túl.
Az óperenciát éppen Vajdaságnak hívják, noha a szó mindahány semlegesség metszéspontja, közigazgatásilag definitív ígyen. Ha büntetésül választunk más neveket: bús, lomha, bácska, nátha, bánát, gránát, hátha, bicska, bocskor, sör, rádiógyalogműszerész, távamatőr és tévhitelesített - akkor közelebb vagyunk egy versztávnyit. Nehéz, fűszeres szavak, dús képeket kívánnak, mindenképpen olyasfélét, mely kecsegtet a befejezhetőséggel és az újrakezdés lehetetlenségével. La múr.
Beleszaladtam, hogy egy fájdalmas szerelem miegymásai és, ah, szcénája volna korszakos, beleírni ebbe a földbe, amúgy Onán vagy ellenben kivert kanmacska, hogy senkise bírja nélküle, - rohaggyonmeg lehetőleg mámamég! Az sem volna elég, ha elpusztítani érkezne ide Hősünk, ha maga is aktív részese lenne e pusztításnak, ha maga is megégne közben, szörnyű, forró, nyári lángok között, Krisztus Szent Sebeire, nem hűsölni az itatóban, böszme barmok! Birkát herülni kézikamerával! Fotó. Pirosszem.
Nem! Éppen ellenkezőleg választ a Főhős. Megkocsizik, ha úri kedvem volna, mondanám: kikocsiz. Válasszuk el. Ki kocsiz. És most a kérdőjel. ?
A szabadság mindig passzió? Nézi az eget a föld? És az ég visszanéz? Pillanat... Nézi vissza a föld az égben magát? A fúszál, a sarjú? Mint birtokát a? A rög és a tó? A csillagok pedig - úgy bizony, Atyám! - a csillagok leszaladnak egy kicsit a stáb tenyeréből enni! Hogy imbolygó lámpafény? Hogy kaszára, kapára? Hazudóst kiáltani, sántakutya? Utolérni? Jól van. A csillagok nem merő kövek, ámbátor reflektorfény. Legyen.
Látható, amint birtokba veszik, ami birtokuk és ami távozott tőlük. Satanas. Mégsem övék és hiába veszik vissza. Olyan ez, mint saját várunkat víni, saját árnyékunkat az első sorokba dobva. Olyan, hogy álmodunk, aztán kiderül, nem alszunk, csak valaki kiszúrta a szemünket, de nam fáj, faszt, csak a meleg vér éppen a recehártya előtt folyik vagy éppen leül a szemfenékre és onnan alvad tovább. Olyan, mint anyánkat baszni látni, ami akkor sem jó, ha apánkat szereti nagyon. Olyan, mint amikor apánknak titokban adunk szállást éjszakára, pedig bejelentett lakhelyünkön, helyrajzi számmal és irányítószámmal, s egyéb hivatalos papírokkal bármely hatóság előtt igazoltan, legális otthonunkban vagyunk. Honnviselő felek vagyunk, csak nem tudjuk, hogy kik viselik még golyóálló mellényként ugyanezt a honnt, honnan majd kilőhetnek, mint ágyúgolyót a cirkuszos emberek, hiszemis, nemis. Olyan, mintha zúgna a fülünk, pedig csak újabb vízierőmű épült a fürdőszobánkban. Olyan, mint amikor számunkra nem anya- s mégsem idegennyelven, valaki azt pofázza, hogy megvesz kilóra, csak legyünk annyi kiló vagy nem is éppen, hogy nullát nyomjunk, ne többet. És ne kevesebbet. Visszaveszik, s ettől elveszítik végképp, s mégis ettől övék az idők végezeteéig. Olyan, hogy végigfosod a lábadszárát, aztán válasszál. Olyan, hogy reggel lesz. Olyan, hogy ott a tenger. Szarás!
Aki kíváncsi, az áruló lesz, alighanem.
Az elárulja, hogy csak úgy és amennyiben érdekli a haza, ahogy és amennyiben az megfogalmazható. Ha nem, nem! Nem csinál belőle ügyet. Ügyet sem vet rá. A pillantását azt igen! Azt reája veti. Lát tücsköt. Lát bogarat. Látja a havert, ahogy szaratja a lázálmait. Énekejjé má', haver! Mutatkozzá má'! Hegedűjjé! Pofázzá'! Hogy mivan! Azt mongyad!
A kalandnak saját az etikája. Azon nem kérünk számon olyan rendet, melyet mi vágtunk. Az olyan, mint szembenézni a sorsunkkal. Nini! Van sorsunk. Kezdődünk. Következünk. Alighanem rámegyünk. Előbb. Utóbb már nem bánjuk, kiúszunk a képből. Rendjénvaló, hogy nem a portással próbálkoztunk, hanem átugrottunk a kerítésen. Okés, hogy a szögesdrótot mindvégig a talpunk alá terítettük. Istennek tetsző dolog, hogy csak akkor vettük elő a kamerát, amikor nem csináltunk semmi bajt. Ettünk vagy ittunk. Lubickoltunk. Láttuk, porzik az út. Ez is megvolt - bólogattunk. Hogy a fenébe hívják? Kérdeztük csak úgy, foghegyről. Mert nincs itt. Mert meghalt. Amaz megőrült. Mi elköltöztünk a városba. Mi visszajárunk. Mi nem jövünk soha. Minket négyökrös szekérrel sem lehetne visszavontatni. Mi titkos alagutakon járunk, kerékpárral, mert ollan magosra ástuk, és nyalókát, azt a robbanósbelsejűt, azt szopogatunk közben. Nem, ilyenkor már nincs elöl a kamera. Ilyenkor már zötykölődünk, a fejünk maj'leesik a nyakunkról, de ahogy gurulna lenn, a poros, kitaposott földön, csak észrevennénk! Arra fölriadnánk. Föl ám!
Dyonüsosi természete van Tolnai Szabolcs Nyári Mozi című filmjének, megmutatja, hogy érvényes tájon, ha istenek nem is, de az ember a földre leszállhat. Ott menetbe összefogódzkodhat, ott felebarátja feleségét megkívánhatja, ott ellensége vérét onthatja, ott elveheti, ami a másé, ha mégis őt illeti, ott aztán egyformán ragyogtathatja a napot szegényre gazdagra, ott letérhet az igaz útról, ha igazabbat lel, ott sűrű sötétlő erdőbe tévedhet, s tévelygésében is tánc és muzsika kíséri, költészet és bor, s a természet kifogyhatatlan kacaja. Ott célba ér.
Habár a tenger nem volna más, csak egy félbevágott tópart, s Poseidón is mitológiai tévelygő fekete kutyaként a száraz csapást nyalogatja, s a víz is, fekete-fehérben, inkább zaccos pocsolyának tűnik, mi derékig, ha ér, miben nyakig vizesen mutatkozni egyenesen tornamutatvány - gyerekkorunkban másztunk behúzott lábbal a medence alján így, törpésítve - de haljak meg mégis izibe, szarás, ha nem tenger az bizony. Én nem tudom, hogy hívják, mert nincsen az odaírva a stáblistára, meg mondom, csak olyan kiflinyi -akárha salak - karéj látszik belőle, de szirének lakják, az igaz.
S lakja még a kék. A kék emléke legalább. Bizonyosan lakja, csak olyan rosszul látni, hogy hinni kell inkább, igen felidézni, idegesen horkantani, felvetni a fejeket, az orrokat a sós levegőbe vágni fel, s akkor igen, csak ott, ott legalább, az orrok emlékezetében és a testi sötétben megérezni az Azúr illatát.
Aztán leblende.
Vagy fölfény.
Vagy kitömött madár.