(metalmorphosis)
Idegen ország. Idegen idő. Idegen tér. Minden levele csak titokban szólt arról, hogy nem találja ott a helyét, de én ezt azonnal megéreztem. Olyan helyzetben volt, amilyennek éppen az ellenkezőjéről írt folyton nekem. Ebben a pózban az az üzenet rejlett, hogy ha más nem is, legalább én értsem meg, hogy neki ott csak a semmi van. Én erre egyből rájöttem, amiért valószínűleg nagyon hálás is volt. Másrészt gyakran éreztem azt, hogy elretten önmaga helyettesítőjétől, a levélírótól, hiszen szíve szerint csak üres levélpapírokat küldene nekem minden áldott nap. Mintha udvariasságból alkotna mondatokat. Persze azt én sem értem, hogy minek leplezi, ha mindenképpen azt akarja, hogy lelepleződjön számomra valódi állapota? Tart másoktól? Aligha. Az én elméletem az, hogy azért leplezi, mert tudja, hogy nekem tetszik, ha valaki rendszeres írással függönyözi el azt, ami számára nyilvánvaló, de nem megragadható. Tehát: ő aztán végképp ne legyen ott, amikor lelepleződik számomra. A helyzetet bonyolítja, hogy teóriám valószínűleg eljuthatott a fülébe, mert egy éve minden levelét így kezdi: "Zavaros ez az egész, mint a Mondrian festményeiből áradó erő eredete." ; ismétlem, egy éve folyton ez az első mondata, kezdő akkordja levelének. Olyan hatású ez a mondat, mint a dob és a basszus fölé teljes erővel belépő, alulhangolt gitár. Úgy ismétlődik, mint az állandóan menekülő ember naponta más időpontban érezni kezdett elcsigázottsága. Ilyenkor teljesen elveszítem a bizonyosságból fakadó nyugalmamat. Már az is megfordult a fejemben, hogy én írom ezeket a leveleket magamnak, csakhogy kikezdjek a nyugvópontra jutott lélekkel. Milyen furcsa. Mintha egyetlen hosszú búcsúzás lenne ez a levélözön. A szellemem búcsúzik a lelkemtől, mert elárulni készül. De ez a gyanúm még nem igazolódott be.
Tegnap megdöbbentő felfedezésre jutottam. Kezembe került egy hetilap abból az országból, ahol ő él. A címlapon azonnal észrevettem az ő nevét. Elrohantam egy ismerősömhöz, aki tudott ezen a nyelven, és kértem, hogy fordítsa le nekem a róla szóló cikket, amint lehet. Másnap már hozta is.
"Vallott az író gyilkosa. Hosszú rábeszélés után a rendőrségnek sikerült vallomástételre bírnia a tavalyi, nagy felháborodást keltő, írógyilkosság feltételezett elkövetőjét. De ő csak a mi lapunk riporterének volt hajlandó elmondani a történteket.
"Nem igaz a rendőrségnek az az állítása, hogy azért öltem meg az írót, mert az értelmi fogyatékos lánya meglesett engem önkielégítés közben. Én jól ismertem az írót, a lányát is. A lánya csak egyetlen dolgot ismételgetett folyton: egy mesét az önmaga farkába harapó kígyóról.
Az íróval úgy kerültem kapcsolatba, hogy ő is ugyanabból az országból vándorolt ki, amelyikből én, csak sokkal régebben. És, mivel szomszédok voltunk, gyakran összejártunk. Gyakran mesélt arról, hogy hogyan képzeli el a halálát, a temetését. Megmutatta azt a kazettát, amelyikre azokat a számokat válogatta össze, amiket le kellene játszani a tömegnek a gyászszertartás végén. Akkor elpattant bennem valami. Mit keres egy kazettán a Laibach God is God-ja és a Bananarama Cruel summer-je? Főleg, ha belegondolok a két klipbe. A többi számról nem is beszélve. Én ezt nem értem. Remélem, az otthoni barátom (aki biztos, hogy el fogja olvasni ezt a cikket) majd rájön valamire. [ A rendőrség szerint nincs a gyanúsítottnak odahaza barátja. - A szerk.]
Őt egyáltalán nem érdekelte, hogy ki vagyok, mindig ő beszélt, én hallgattam. De a hazaírt leveleimet elolvasta. Egyikre se mondott semmit.
A viszony akkor romlott meg kettőnk között, amikor, egy balsejtelmekkel teli estén, kijelentette, hogy regényt kezdett írni: levélregényt, aminek a főhőse én vagyok. Úgy éreztem magam, mint egy porcelánbaba, akinek nagykalapáccsal szétcsapták a fejét. Szóval az a szemét csak azért pofázott nekem, hogy közben alaposan megfigyelhessen. Úgy gondoltam, hogy ennek az írónak a kurva anyját. Különben is, túl nagy közöttünk a generációs ellentét, a feszültség. Én nem egy szöveg rabja akarok lenni, hanem egy társadalom tagja. Én nem főhős vagyok, hanem kisember. Én a társadalomban akarok létezni, nem egy írói nyelvhasználatba bezártan, tébolyultan körözve önmagam körül. Nem tudom érti-e, amit mondok? Mert látom, hogy egyre jobban undorodik tőlem, és sajnálja azt a nyavalyás írót.
Elkezdtem várni. Nagyon lassan készült az egész. Volt olyan nap, hogy egészen késő estig egy széken kellett ülnöm, különböző pózokban. Ő néha körbejárt, zseblámpával belevilágított a szemembe, szurkálta az ujjaimat egy tűvel, kóstolgatta a kiserkenő vérem. Közben a lánya egyfolytában azt az egy mesét darálta. Az író egyébként nem sejtett semmit. Azt hitte, nekem tetszik ez az egész. Nem vette észre azt a maszkot, amit fölvettem szándékom végsőkig való eltitkolására. Ennyit ért ez az ember. Persze egy jobb emberismerőnek ugyancsak nehéz lett volna a dolga, mert a maszk alatt volt egy másik álarcom.
Sokkal banálisabb történet az enyém, mint a rendőrségi változat.
Végül elkészült az írás. Levert volt, mert a végére ért. A többit már tudják. Megöltem az írót. A regényt elolvastam, majd elégettem.
- Egyesek szerint ön mégis hazaküldte a regény egyes részleteit, levél formában, egy ismerősének.
- Ez nem igaz. Írtam haza levelet, de csak az anyámnak. És most fejezzük be a beszélgetést."
Mindez azt jelenti, hogy a kettőnk levelezése véget ért. Sajnálom, hogy így alakult. Egy tévhitet azért még szeretnék eloszlatni: én nem kértem tőle, hogy igazolja, miszerint ő nem én vagyok.