A basarai próza terében törvényszerű ennek a helynek, az elátkozott földnek körülhatárolódása és elhelyezkedése, annak ellenére, hogy itt olyan fogalmak köré épül a szöveg, melyek elsősorban érzelmi szempontból definiálhatók, és mint ilyenek, mind formai, mind tartalmi vonatkozásban idegenek e prózától.
Mindenekelőtt azt kellene meghatározni, hogy milyen sajátosságokkal bír e terület, és hol helyezkedik el a basarai térben. A regényben Ertasciának, elátkozott földnek nevezik. Bár adatok tömege vonatkozik rá, valójában nem definiált, csak megközelített, mint olyan, ami végleges formában nem kifejezhető. Biztosan állítható róla, hogy egy belső terület, mely a valós téren és szövegen kívül marad és megőrzi kimondhatatlanságát. Talán ez adja magyarázatát annak is, hogy ismét a szöveg és tér viszonyában gondolkodó könyvvel állunk szemben, mert ennek a kimondatlannak egyetlen bizonyossága van: érzékelhető tere. A szöveg ezt a teret tapogatja le, miáltal maga is térszerűvé válik.
Összevetve a Fámában megismert tér, város jellegével, ez a terület sokkal nagyobb valóságértékkel rendelkezik, nem annyira modellszerű, nem annyira elvonatkoztatott. Egy kiválasztott föld, mely azonban nagyon távol áll attól az idealizált, utópisztikus basarai országtól - a Bizánci Császárságtól -, mely egyszer a vertikális tengely mentén az égbe emelkedett. Ez a terület, az elátkozott föld, egy valósan érzékelt világ leképezése, annak minden bűnével és értékével együtt. Basara úgy fogadja be ezt a teret, mint sorsszerűséget, melynek határai között az élet elrendeltetett. Mivel behatárolja ezt a világot és meghatározott értékekkel látja el, a basarai törvényszerűség következménye, hogy definiálja az ellenvilágot is, és e tükörszimmetriában vázolja a választás lehetőségét.
A könyv Etrascia földjét először az utolsó állomáson leszálló turista szemével láttatja egy halászfaluból, melynek neve, - azon kevés útmutatóban, ahol egyáltalán megtalálható -, a nyomtatási hiba státuszában él: Krstrmrk. "...Itt a csónakok, az eltépett hálók, a házakon lévő patina, az eltört agyagedények a sekély vízű öböl mélyén örökké az elöregedettség és elhasználtság állapotát hordozták. A betelepülés aranykora (ami a legendák szerint a második világháború előtti időkben történt), mikor a parton fiatal asszonyok várták, hogy a horizonton feltűnjön a felduzzadt vitorla aranyos gyerekektől és a rezesbanda hangjától körülölelve, mindez azonban csak pszeudomítosz, egy azon megszámlálhatatlanok közül, melyek idővel szentséggé váltak. Minket azonban nem csaphatnak be; eredetük öt parát sem ér. Ezek az emberek mindig itt voltak és mindig itt lesznek. Nem születnek és nem halnak meg... Ezeknek a part menti településeknek, melyek létüket egy térképészeti méréshibának köszönhetik, valójában temetőik sincsenek. De ez csak keveseknek tűnik fel. A turisták pedig érkeznek és elmennek... Ablakukból, mert valami előítéletnek köszönhetően magaslaton álló házakban szállásolják el őket, ahonnan mindig látható a falu nevezetessége, Szent Ponfuciusz XII. században emelt temploma... Ennek így kell lennie. Az isteni igének hallatszódnia kell a pusztaságban..."
Az idézet tanúsága szerint a hely a mozdulatlanság bélyegét hordozza, az időn túli állapotot, ahol minden állandósult a maga viszonyaiban, minden magára hagyatott, és örök emlékezésre ítélt. Az időnek és térnek ebben a tartományában, - az időn túl és egy magába zárult térben már minden megtörtént egyszer, és a terület minden pontjában megvolt már minden. Értelmetlen volna tehát elvárni a fejlődés vagy a mozgás valamiféle előrehaladó lineáris vonulatát. A mozgás kaotikus, a törvényszerűségek irracionálisak. E káosz-világ természetes viszonya az ellentmondás és az abszurditás.
Milyen formát nyer az emberi élet az elátkozott ország határai között? Az ország hierarchikus középpontjának hatóköre diktatorikus, ennek hatásaként felszínre tör az anarchia, mely azonban állandóságában az abszurditás kafkai magányába fordul. E belső mélyülésben összehangolódik a szubjektum belsejében megőrzött vertikális dimenzió és valós idő, valamint a föld ősiségéből fakadó irracionalitás. Ami a külső szemlélő számára kimerevített, mozdulatlanságba dermedt életformának tűnik, valójában a fokozatosan terére feszülő mozgás.
Ami e fent körvonalazott világon kívüli lét(tér)en kívül esik, az már az anti-pólus teréhez tartozik. Basara a választás lehetőségében megtagadja ezt a másik teret, mint a demokrácia jelmezébe öltöztetett díszletvilágot, mely hamisítvány mivoltában elmossa a valós világ minden nyomát, önnön realitását bizonygatva és kizárólagos létre törekedve. Folyamatos és végletes felejtésre ítél, miáltal kiteljesíti az értékpusztítást, megteremtve a steril területet, melyben a racionalitás, a rendteremtés folyamata nem ütközik akadályba. A szubjektum magára találása ebben a térben lehetetlen, mert az itt zajló mozgás minden pályája előre kimért és megszabott. Esetleges hiányérzetét a tér felületére ömlesztett tárgy(i)-tömeg birtoklása ellensúlyozza. Az ellentér hamisítvány voltát azonban leleplezi az az ellentmondás, hogy a terület belsejének és a terület egészének mozgása összehangolhatatlan. Míg a belső tartományban minden megszabott pályák vonalához rendelődik, addig a rendszer egésze ki van szolgáltatva az egyre növekvő sebesség tehetetlenségi erejének. A Fáma elvonatkoztatott/absztrakt terében a végtelen kiterjedésű várost építő építészek és könyvtárosok, valamint a Nagy bolondokházát építő biciklisták tudatos mozgatók voltak, az elátkozott föld belső terében lévők azonban mozdulatlanságra ítéltek, a kívülállók pedig a tehetlenségi erő sodrásában élnek.
Mi alapján történik végül a világok közötti választás? A történelemhez való viszony, az adott világon belüli értékrend és az individumhoz való viszony alapján. A basarai világkép tagadja a történelem lineáris időben történő fokozatos fejlődését. Csak az átalakulás folyamatát ismeri el és tartja visszafordíthatatlannak. Hirdeti, hogy minden történésnek, minden emberi cselekedetnek megvan a maga megszüntethetetlen következménye. Az emberiségnek számolnia kell annak tényével, hogy ezek a nyomok véglegesen kitörölhetetlenné váltak. Az értéket nem a jövőbe vetített, egyre tökéletesedő utópisztikus világképben keresi, hanem valahol a múlt mélyében, az emberi lét születésénél. A jelen már csak a szubjektum belső terében képes megőrizni a teremtéskor kapott valós értékeket. Az elátkozott földön az irracionalitás kaotikusságában hányódó, magára hagyott szubjektum örök emlékezésre ítélt, ezért, bár e föld határai közé van zárva, nyitott marad számára az eredeti tér és idő megtapasztalása. A vele szemben álló ellenvilág viszont a felejtés tere, csak a látszatát őrzi a szabadságnak; olyan tér, melyben elvész az utolsó emberi lehetőség is.
Basara okfejtése logikus, kötődése az elátkozott föld területéhez elfogadható. A kérdés csak az, hogy koncepciója elvezetett-e bennünket abba a belső térbe, ahová indultunk? E belső dimenzió igazából csak emocionálisan közelíthető meg, de ezt az utat a basarai szöveg nem vállalja. Talán azért nem, mert nem érzi követhetőnek, nem tartja kimondhatónak. E kimondhatatlanság mellé társul a megértés hiánya, a kódolhatatlanság, mely leghangsúlyosabban a könyv utolsó szöveg-egységénél jut kifejezésre. Salman Basri esszéinek azt a sorsot szánja, hogy egy levélhez csatolva a külső térbe küldi őket. Tehát felveti a két világ közötti kommunikációs lehetőséget, de hogy a küldött üzenet kódolható-e, annak bizonytalanságát nem oldja fel. Basara e kérdések kapcsán mindenekelőtt a saját szabályainak rendszerében az okokat kutatja. Ezért kezdi el a Bábeli torony alapköveinek bontását, felmutatva ezáltal a racionális felépítmény rendszerének ingatagságát, és a figyelem előterébe hozza az emberi lét sebezhető pontjait: a relativitást, a behatároltságot és a mulandóságot. Megállapítja, hogy a történelem parazitaként élősködik a valóságon, utánozza a valós világ minden tulajdonságát és fennen hirdeti önnön kizárólagos létét. Basara nem téveszti szem elől a Fámában megfogalmazott szabályt: "...hogy a Bábeli torony végleg leromboltassék, először fel kell építeni.", s majd csak a rossz e legtökéletesebb formai megsemmisülése után nyílik lehetőség az igazi emberi érték megtapasztalására. Azonban az újrakezdés lehetősége mégsem jelent valódi megváltást, mert világosan megfogalmazódott az is, hogy minden megtörtént dolog visszafordíthatatlan következményekkel jár. A szerző azonban mintegy tehetetlenségi erőtől sodorva enged a kimondás kényszerének. Az aktualizáltság veszélyét is érzi, és ezért amennyire csak teheti eltávolodik és elvonatkoztat. Erre használja a szöveg dimenzionált terét, mely biztosítja számára a megmérhetőség és a kiterjedés lehetőségét, mely ha szöveg általi megváltást nem is, de legalább egyfajta emberi megfoghatóság illúzióját kelti.
Emliteni kell még a kifejezés lehetőségének azon eszközét, melynek fedezékébe vonja a szövegét: az iróniát. Az irónia fölénye lehetőséget ad a játékra, melyben kiteljesedik az eszme és a valóság ellentéte, egy állandóan mozgásban lévő, a saját határait minduntalan átlépő gondolatiságban. Ennek a formának a szabadsága megmenti a könyvet az aktualizáltság és a befolyásoltság nehezékétől.
A fent felsoroltak mellett az irónia perspektívájából is felmerül a szerző és a világ viszonya abban a kérdésben, hogy a megjelenített ellentmondásban a világ vagy az én érvényessége jut-e kifejezésre? Ebben a megközelítésben nagyon időszerűnek tűnik a basarai álláspont, ahonnan az én ironizál a világgal, melyben már megtört a világszellem egyéntől független fejlődése, mert logikus felépítése érvényét vesztette. Csakhogy a szubjektum, ha érzékeli is jelenének irracionalitását, valójában még nem képes elszakadni a múlt merev, de biztonságosnak tűnő világától. Ekkor már a világ ironizál az énnel szemben, akinek a merevsége megérdemli a nevetést. Basara prózája formát ad a formája vesztettnek, a groteszk ábrázolás eszközeivel és a paradoxon szabállyá emelésével létrehoz egy belső logikájú szövegvilágot. Itt a világi dolgok menetének visszafordíthatatlansága szükségessé teszi a leleplezést, ennek következményeként a rend tagadását, és az abszurd valóság sorsszerűségként való elfogadását.
A szöveg leghangsúlyosabb formai jegye az állandóan váltakozó perspektíva. A nézőpontváltások révén a szerző bejárja a szöveg-tér szegmentumait, és az irónia távolságából láttatja és ütközteti a különböző léthelyzetek világlátásait. Ez a formai elem adja a szöveg struktúrájának legszilárdabb vázát, melyre ráépül a próza gondolatisága. E szerkezet grafikus vázlata a következő:
A külső könyv írója Svetislav Basara, a kinti, még leképezetlen térben/időben/létben álló személy, aki a megírás pillanatában a szöveget a történelmi tér és idő egy pontjában rögzíti, így teremtve meg az írhatóság egyszeri és irreverzibilis folyamatát. Itt szemmel láthatóvá válik az az analógia, mely az író gondolatiságában az írás és a megtörtént események között áll fenn. A létrejövő mű már egy leképezett forma, melynek anyagi megfoghatósága lehetővé teszi az olvashatóságot, amiben ismételt megvalósulást nyer a gondolatiság. Svetislav Basara poziciója tehát az ittlét önteremtő artikulációja. Ahogy áthajtottuk az első lapot, melyen a regény címe és írója szerepel, egy olvasó társra találunk, a belső könyv olvasójára, akihez ettől kezdve engem, a külső olvasót egy másik pontból induló, párhuzamos pálya köt. Ő Robert T. Cincaid naplóregényét olvassa, akárcsak jómagam Basara könyve révén, ő is kivülről belülre kerül. Mivel a könyv belső területén a szöveg és tér állandósult kapcsolatával kell számolnunk, ő már az elátkozott földre került turista/olvasó, aki a tér/a szöveg létében mozogva egyre beljebb kerül, majd véglegesen eltűnik a könyvben. Írásában, mely Egy nyaralás emlékei (Uspomene sa letovanja) címet viseli, a terület láttatásának perspektívája a magányos átutazóé, aki a belső tér irracionalitásában önmagába fordulva ismét felismer egy elfelejtett létet, és fokozatosan feloldozást nyer e föld idejében és terében.
Tehát az elátkozott földre került anonim turista szeme megakad egy könyvön, melynek címe megegyezik Salman Basri nevű ismerőse által írt poémának a címével. A könyv szerzője Robert T. Cincaid, a mű pedig Az elátkozott föld (Ukleta zemlja). ".a könyvet zsebre vágva a horizont felé indultam. Sokáig gyalogoltam, az emlékmű messze mögöttem maradt. Kifáradtam. Arról a helyről, ahol megálltam, már látszott az elbeszélés vége. A háború vége is előrelátható volt. Föllélegeztem: levetettem a cipőm és elkezdtem olvasni." Ezzel elkezdődik a belső könyv, mely formáját tekintve a naplóhoz közelít leginkább, és amelybe újabb és újabb szövegek ékelődnek be: levelek, esszék, tanulmány, hivatalos jelentés, enciklopédikus passzus, monológ. Mindez a váltakozás állandó ritmusában történik, a legkülönbözőbb perspektívából láttatva e belső teret. Írója/szereplője Robert T. Cincaid, aki angol diplomataként kerül az országba. Ő is kivülről belülre került. Naplójának perspektívájából tanúivá válunk a belső tér fokozatos megközelítésének, melynek örvényében a regény végén ő maga is eltűnik.
A levelezés, melyet egy Isztambulban élő diplomata társával folytat, a szövegnek szinte lélegző hátteret ad, amely azonban a két fél fokozatos távolodásában, a külső és a belső világ ellentétében egyre mélyül.
A levelezés mellett fontos szerepet kap az a szövegviszony, mely az ország elnöke és a napló írója között áll fenn. Az országban megvalósuló abszolút diktatúra középpontját uraló elnök azonban maga is foglya saját diktatorikus törvényeinek, maga is a rendszer ellenőrzése alatt áll. Lehallgatott dokumentumként rögzíti a napló az elnök gondolatait, belső monológ formájában. A két gondolatmenet, mely egymásba lát, megteremthetné a párbeszéd lehetőségét, azonban ebben a térben, mely önmagába mélyül, nem lenne jelentősége. Ezért mind a napló, mind a monológ megmarad a saját gondolatkörében.
Az elnöki perspektíva a tér felett álló rálátását biztosítja, mely egyben a tér legbensőbb pontja is, tehát az elnök az egyszerre felülről és belülről látó. Ez nem ellentmondás, ha a basarai térfelfogás vertikális tengelyére gondolunk, mely a szubjektumba mélyülő. A nézőpont szempontjából szükséges az elnök személyének körülhatárolása. Ő az idő felett álló, az öröktől fogva e térben élő ember, aki bűnét nem cselekedeteinek következményéből származtatja, hanem emberi valóságából, melyben a bűnösség az igazságtalanság világának része. Sorsként értelmezve, ő a bűntudat nélküli bűn vállalója. Személye a könyvben egy helyen, -igaz csak körülírva-, megnevezést nyer: Ádám, a bűnét és halálos ítéletét egyaránt ismerő első ember.
A szöveg alkotórésze még egy tanulmány, melynek szerzője, Leonard Tccheyka, Etrascia szemétgazdaságáról ír. A tanulmány többször feltűnik a szövegben, néha bele is olvasnak, néha csak kézbe veszik, de a tanulmány egésze mindvégig ismeretlen marad. Egy adott pontban/témában rögzített szöveg, mely ismeretlen lévén, nem nyer kiterjedést, így témájához hasonulva maga is hulladékká válik.
A belső könyvben megjelenő nagyobb egység még Salman Basri Szent bódulat (Sveto opijanje) címet viselő esszékötete. Azonnal felismerhető a két szerző neve között fennálló kapcsolat: Salman Basri - Svetislav Basara. Az esszéket elolvasva beigazolódik az a gyanú, hogy a két név ugyanazt a szerzőt fedi. A megkülönböztetés a különböző térbeli létet jelöli. Salman Basri a már szövegbe leképezett tér része. Befogadta a szöveg, és ebből a belső tartományból írja poémáját, esszéit. Úgy is definiálhatnánk helyzetét, mint a szövegvilág másik oldalát. Azonban ezen a helyen sem végleges az író és a mű kapcsolata. Ő a harmadik, akit elnyel az elátkozott föld tere, könyvére azonban más sors vár. Kívülre küldött szöveggé válik, az ellenvilágba küldött jellé, a párbeszéd reményévé/reménytelenségévé.
A perspektívaváltás folytonosságában állandósul a szövegmozgás, mely ismételten a mozgás kérdését helyezi a középpontba. Mindez megerősíti sejtésünket, hogy változás történt a basarai szövegviszonyban. Míg a Fámában a szöveg egyértelműen térközpontú, addig az elátkozott földön a tér a mozgás függvényeként fogalmazódik meg.
Ahogyan térfelfogásában Basara elhatárolta magát az euklédeszi térelmélettől, úgy tagadja meg a XVII.-XVIII. században megfogalmazódó fizikai törvényszerűségeket, melyek a mozgást csak mechanikai szerepében közelítik meg. Az ellenvilág terében a mozgás ebben a szellemben nyer értelmezést, figyelmen kívül hagyva, hogy ez a megközelítés csak a jelenségek külső viszonyára mutat rá, és elfedi a dolgok mozgásának belső alapját. Ez a tolmácsolás csak a mennyiségi szemléletet tükrözi, előtérbe hozza a sebesség és irány kérdését.˙Mivel az ezen elméletnek alárendelt világtér kiszolgáltatottjává válik az egyre növekvő sebességnek, védekezésként a rendszer dogmatikus tanai azt hírdetik, hogy a tér a mozgástól létszerűen független, statikus.
Az elátkozott föld területén a tér és az idő a legszorosabb módon összefügg egymással, és a mozgás - nyugalom, azonosság - nem-azonosság, állandóság - változékonyság, folytonosság - megszakítottság szimmetrikus ellentétében a létezés alapvető módjaként szerepel. Tehát e területen a mozgás létalapja a dolgok sokoldalú meghatározottsága és a közöttük lévő ellentmondásosság, valamint, hogy minden önmagában is ellentmondó. A meghatározott törvényszerűségek következményeként az ellenvilág, melyben a mechanikus mozgás érvényesül, a folyamat felgyorsult állapotában mindig csak pillanatszerű keresztmetszetet képes láttatni. Az elátkozott föld mozgásviszonyai viszont megteremtik az ellentétek egyensúlyi állapotát.
A mozgás függvényébe került szöveg/tér viszonyai között nyer kiterjedést az elátkozott föld tartománya, melynek mélységeit sokszor csak érintette a szerző, megjelölve a keresés helyét, megteremtve a rátalálás lehetőségét. Írói játék, mely lendületessége mellett letisztult formába zárul.
Varga Anikó
- FELHASZNÁLT IRODALOM
- Svetislav Basara: Ukleta zemlja. Narodna knjiga-Alfa, Beograd 1996.
- Svetislav Basara: Virtualna kabala. Dereta, Beograd 1996.
- Svetislav Basara: Fama o biciklistima. Dereta, Beograd 1996.
- Svetislav Basara: Drvo istorije. Oktoih, Podgorica 1995.
- Svetislav Basara: Fenomeni. Vesti - Titovo Uzice 1989.
- Henri Bergson: A nevetésről. Gondolat Kiadó, Budapest 1986.
- Henri Bergson: Az idő és szabadság. Szeged 1990.
- Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Osiris Kiadó, Budapest 1977.
- Albert Einstein: A relativitás elmélete. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1993.
- Northrop Frye: Kettős tükör. Európa Könyvkiadó, Budapest 1996.
- Leszek Kolakowski: Metafizikai horror. Osiris-Századvég Kiadó, Budapest 1994.
- Poszler György: Tudattalanok találkozása (Elégia az iróniáról), in: Orpheus 1990. 4. Szám
- K.W.F. Solger: Az iróniáról, in: Orpheus 1990. 4. Szám
- Borisz Uszpenszkij: A kompozició poétikája. Európa Könyvkiadó, Budapest 1984.
