Basarát üdvözli Vuković!
Kedves Basara,
felettébb röstellem, hogy a fejlécből a keltezést ki kellett hagynom. Nem arról van szó, hogy elfelejtettem volna datálni a levelet; a dolgok állása egyik napról a másikra megváltozott, és egyszerűen nem tudom milyen évet, hónapot, napot is írunk ma. Legfeljebb azt állíthatom, késő ősz van. Nem azért, mintha nem rendelkeznék érvényes időpont-meghatározással, hanem azért, mert a korábban megtörténtekkel azonos időben olyan eseményeknek is szemtanúja vagyok, amelyek - alapos a gyanúm - már a jövendő részét képezik. A tér és az idő egysége korántsem annyira megbonthatatlan, mint a régi szép időkben volt. Mi más magyarázatot találhatnék arra, hogy tegnap este egy 88-as vagy 89-es danilovgrádi kicsapongásra érkeztem, s reggelre már azt kell tapasztalnom, zajlik a 96-os köztársági és szövetségi választás. Megesküdnék rá, hogy tegnap szerda volt, ma viszont nyilvánvalóan vasárnap van: a választásokat mindig vasárnap tartják. Máskülönben a politikai helyzet megfelelő. Kora reggeli kávémhoz felkelek, és azt látom: a halottak már hajnalban elindultak, elsőként bandukolnak a választóhelyek felé. Agyagsáros hullák lépdelnek; lábszárak, karok, állkapcsok szakadnak le róluk; alig vonszolják magukat az urnákhoz, de határozottan markolják meg a szavazólapokat az SzDP jelöltjeinek bekarikázott neveivel. Egy lépésre mögöttük kitalált személyek állnak. Meglátom azokat a polisztirol-habból kivágott sziluetteket is, amelyek andrijevicai irodalmi estünkön 1985 februárjában a nézőtéren ültek. Meg az összes többi műanyaghab figurát, amely időközben lett nagykorúvá. A vidéki agitáció, úgy látszik, megtette a hatását. Az én Helyi Közösségem előtt metalik színű, számítógépes animációval (3D Studio) létrehozott emberi figurák is állnak. Ők is az SzDP-re szavaznak. Miazhogy! A Kozarački kolo tölti be a levegőt. A populista hangulat a csúcson. És bár elvben a politikába való keveredés ellen vagyok, fogom személyi igazolványomat, és elindulok szavazni. Ott, a szavazóhelyen, a sas és a lobogó alatt székel a bizottság.
Beállok - amúgy, másnaposan - a sorba, és szemlélem a történéseket. Előttem három fröccsöntött műanyag irodalombarát. Fenn hordják az orrukat. Úgy tesznek, mintha nem ismernének. A megtestesült integritás. A népet alakították, dicsekednek, a "Lažni car Šćepan Mali" előadásában, amelyet a Rijeka Crnojevića-i "Zelengora" műkedvelő színtársulat vitt színre. Közalkalmazottak. A bizottság tagjai vállon veregetik őket; pattogzik szét a polisztirol-buborék. Egyszer csak, megérkezik a Ranko Jovović, szavazna ő is. A bizottság elnöke erről hallani sem akar. Ranko, így az indoklás, már szavazott az oppozícióra. Kétszer nem lehet. Tiszteli ő a költői teljesítményt, de a törvény az törvény. És tudja-e valaki, a valódi Ranko Jovović-e ő? Ranko már arra gondol, hogy előhúzza pisztolyát, amikor kiüt a balhé. Az egyik polisztirol Kilibardát karikázza be! Szeme sarkából erre lett figyelmes a bizottságelnök - és nyakunkon a botrány. Micsoda szégyen! - csattan fel. Miféle ellenzék az - érdeklődik -, amely bábuk és maskarák szavazataira hajt. Elrendeli, hogy az árnyképet távolítsák el a teremből, és hogy dobják a Moračába. És hogy kerüljön be a jegyzőkönyvbe. Ranko magán kívül. Ő - mutat a sziluettre - az én unokafivérem! Meg ne próbálj a rokonomhoz nyúlni! Az elnök megérti, a fele se tréfa. Meghátrál. Adjuk le a voksunkat, javasolja, és menjünk isten hírével.
Távozunk, Ranko meg én két oldalt támogatva a poli-embert, alig vonszolja magát a szerencsétlen. Szétrohadt rendesen az andrijevicai művelődési házban. Egyhangú eső szitál. Sehol egy teremtett lélek. Csak Komnen Radović bukkan elő az íróegyesület épületének talapzatából, felnéz az égre, majd a falba visszatér. Mindent összevetve, választási a hangulat. Úton-útfélen lobogók. Valahonnan, nem tudom meghatározni a helyet, nóta harsog: "Oj svijetla majska zoro..."
Mi tegyünk, hová menjünk most? Ranko a Halászcsárdát javasolja. A polisztirolfinak semmi kifogása. Így aztán a számtalan alkoholos befolyás alatt elkövetett gaztett színhelye felé vesszük utunkat. Ott félhomály. Csavargófélék ülnek benn és iszogatnak. Az első szabad asztalnál letelepszünk (ki tudja, hátha el sem tántoroghatunk a másodikig), és szólogatjuk a söntés párájában szunyókáló pincért. Nagy nehezen ugyan pillantásra méltat minket, de semmi jelét nem adja annak, hogy szándékában állna kijönni hozzánk. Büszke ember lehet. S hogy van is rá oka, hamarosan megtudom. Mert csak amikor az asztalunkhoz vonszolja magát, ismerem fel benne a danilovgrádi Zeta étterem pincérét, azt az Omert vagy Halilt, aki azon a mesébe illő ivászaton szolgált fel, amelyről még most sem tudom eldönteni, hogy csupán a te képzeleted szülte, vagy pedig történelmi tény. Szóval Halil. Az ember, aki (szó szerint) a nulláról kezdte és a podgoricai Halászcsárda pincéri állásáig vitte. A fővárosba költözött - még mindig Titográdnak nevezi -, a Morača folyó mentén putrit emelt. Televíziót vásárolt. Berendezkedett. Kissé azonban eltorzult; a Crna Gora-i klíma nem a legjobb az olyan ektoplazmára nézve, amely őt is alkotja. A mellettünk lévő asztalnál ült éppen a Pobjeda fotósa, s kattogtatott maga körül, így Halil fényképét is módomban áll mellékelni:
Íme, így nézett ki a szövetségi és köztársasági választás napján. Remélem, felismered. Azt mondja, minden feltétele megvan ugyan a rokkantsági nyugdíjhoz, de addig dolgozni fog még, míg össze nem gyűjti a magánvendéglője megnyitásához szükséges tőkét. Elmesélt nekünk egy sor irreleváns életrajzi adatot, mielőtt méltóztatott volna kihozni, amit megrendeltünk: a két liter törkölyt. Azután visszatért lebegni a söntés limbusa fölé.
Az első két decit szalmaszállal kellett elfogyasztanom.
Szerencsére Podgorica atmoszférája már kora hajnaltól pszichodelikus volt, hát az átlagtól nem ütöttem el túlságosan, így aztán nemzetségem jó híre nem szenvedett csorbát. Csak így vagyok képes megmagyarázni olyan dolgokat, amelyek a tömegtájékoztatási eszközök önzetlen segítségével a történéseknek sajátos értelmet igyekeztek adni. Off the rekord: először is a Jugoszláv Katonaság podgoricai laktanyájának szakácsa azon a reggelen tévedésből bróm helyett meszkalint kevert a teába. A várost elözönlötték az újoncok, szemben az elnöki rezidenciával egytől-egyig a Njegoš utca fái mögött guggoltak, s némán, mint akiket leforráztak, precegtettek a járdán. A meszkalin - mint tudjuk - az állatvilág bizonyos egyedeinél, így elsősorban a madaraknál, a sólymoknál és a sasféléknél erős érzéki csalódást okoz, ezért néhány gyöngébb idegzetű sorkatona a Lovćen csúcsán átrepülve Horvátország területe felé vette az irányt, hogy ott aztán végképp nyoma vesszen. Ezt persze elhallgatta a másnapi Pobjeda. Meg az azután való is. Mint ahogy később is mindegyik Pobjeda. Ám mit lehet itt tenni? Kisebb gondom is nagyobb volt. Valahol a harmadik pohár törköly tájékán olyan látvány tárult a szemem elé, amelytől az amúgy is hideg vér teljesen megfagyott az ereimben. A látomás volt az, amelyről tudtam, egyszer majd szembesülnöm kell vele. Véletlenül a Halászcsárda mélyén álló asztalra pillantva - arra, amelyen a személyzet a késeket, villákat, az olaj-, az ecet- és a sótartókat tartja - egy majomra lettem figyelmes: bámult szemtelenül, miközben szőrös ujjával lefele mutogatott, a tányér forró levesre, amelyben majompöcsét áztatta.
Az a széles szakadék, amely a delíriumot elválasztja képlékeny országaink reális rendjétől, már teljességgel elvékonyodni látszott. Mással mivel magyarázható a tény, miszerint váratlanul a Halászcsárdába nyomult a belügyminisztérium altató lövedékes puskákkal, hálókkal és banánfürtökkel felszerelt gyorsreagálású szakasza, hogy eleget téve a parancsnak, a majmot -amely a szakaszvezető állítása szerint a podgoricai állatkertből szökött meg - leterítse. Sehogy sem értettem: a majom tehát létezik, a deszantosok léteznek. Ellenben állatkert Podgoricában nincsen, nem is volt és nem is lesz soha. Felelősséggel állíthatom! Etetni és őrizni olyan állatokat, amelyek nem a táplálkozást szolgálják - ez nem a dinári típusú emberek sajátja.
Eközben Ranko már összemelegedett a polisztirol-sziluettel, és már saját verseit szavalta neki. Én, mint általában, hallgattam. Mi mást tehettem volna. Roppant szükségem volt valamilyen pozitív benyomásra, s mivel ilyen a külső világban nincsen, befelé fordultam, mikrokozmoszom felé, hogy általános lelki lomtáramban keressek valami hasznosíthatót. Eszembe jutott, hogy tíz évvel korábban, nagyjából ez idő tájt fiam született, mire fel is élénkültem rögvest, és elhatároztam, megünneplem ezt a Vuković család számára oly örömteljes eseményt. Először is azt gondoltam: irány Budva! Ahhoz a bódéhoz! Egy Heinekenre! De ettől a lehetőségtől elálltam azonnal. Tudatában voltam: ha elindulok oda, már Virpazar tájékán beléd fogok ütközni, soha nem érünk le a Slovenska Plažára, így aztán megváltoztattam az útvonalat, elköszöntem Rankótól és új barátjától, majd a danilovgrádi autóbuszra vettem az irányt. Tudom, ott is összefutunk. Kicsi a világ. Sőt, sajnos mind kisebb.
Az utat Danilovgrádig nagyjából átaludtam. Az álmatlan időszakokban úgy tettem, mintha aludnék, hogy az útitársakkal folytatandó kínos beszélgetéseknek elejét vegyem. Mindhiába. Figyelmen kívül hagyva lezárt szemhéjamat és hangos horkolásomat, fülembe harsogták unalmas történeteiket. A mellettem ülő is. Meg az ott, előttem. Mesélték életüket, s a többi utas (időnként a jegykezelő is) itt-ott belebeszélt, s én végső elkeseredésemben arra gondoltam: lehet, hogy igazad van, lehet, hogy nem kell neveket említeni. A te könyveidben az embert nem fárasztják a törzsi és felettébb módon monoton -ić, -ić, -ić végződések; ezek a büszke, ám nyelvtani szempontból szemlélve egyszerű kicsinyítő utóképzők. Ez a mi egyik bajunk: vegyünk egy néphőst, akit Petrovićnak hívnak, s ez valójában azt jelenti, hogy Péter fiacskája. Istenemre mondom, hihetetlenül messzire jutottam a pszichoanalízisben; lehet, hogy jövő nyárra helyetted én veszem át azt a tönkrement pszichiátriai rendelőt, ott, szemben Šamšal cipészműhelyével, Andrijevica II-n. Ez az -ić erős apakomplexust vált ki, amit az apagyilkosság erőteljes vágya követ, ám ezt mi, dináriak, úgy oldjuk meg, hogy mivel nincs merszünk saját apánk ellen fordulni, másokét gyilkoljuk le - úgymond: a világproletariátus győzelme ürügyén. Vagy a nemzet felvirágoztatása érdekében. Mikor hogyan. No most, ha a legyilkolt más nemzetségbeli, akkor jó, ám ha a körülmények nem engedik, hogy más-törzsbélit likvidáljunk, akkor megteszi bármi, ami az utunkba kerül.
Tartoztam az ördögnek egy úttal, ezért Danilovgrad előtt egy állomással szálltam le. Elfelejtettem, hogyan is hívják, ami megbocsáthatatlan történetírói hiba, ezért mellékelek egy biankó helységnévtáblát: *** , írd be magad a nevet! Találd ki, sikerülni fog bizonyosan. Annyit azért mondhatok, hogy egész úton esett az eső. Bár Crna Gora kis ország, az állomások közötti távok azért hatalmasak. Hálás vagyok mégis a látomásnak, amely tévútra vezetett, hiszen egyfajta megvilágosodást eredményezett. Íme, hogyan ment az eset végbe: kedvetlenül gyalogolva Danilovgrad elővárosa felé, az út jobb oldala egyszerre csak ismerősnek tetszett, mire meg is kérdeztem: ugyan hol láthattam? Ha nem ütött volna el a vele határos környéktől, nem is törtem volna a fejem. De elütött. Méghozzá kihívóan. A negyven-negyvenötödik lépést követően jutott eszembe, hogy ezt az erdei tisztást a Nagy Disszidens A halál korszaka című remekművének második kötetében láttam, és egyszerre világossá vált: az a rettenetes kavarodás, amely ezen országok felett uralkodik, a réteges szerkezetnek tudható be. Egy-egy térséget túlsúlyra törekvő értelmezések sokasága darabol - és ez az! A természeti adottságok sokaságától függően: a meteorológiai viszonyoktól, a politikai helyzettől, a Crvena Zvezda labdarúgóinak erőnlététől - hogy csak a legfontosabbakat említsem - felszínre törnek és az emberi érzékelésre is hatással vannak bizonyos vezető geopolitikai projekciók, kezdve a Disszidens Nagy Szerbiájától (amelynek nagy felülete miatt alacsony a felbontása) egészen a mellékes, kávéházi messiás-látomásokig. A Szellem hirtelen behatolása a testembe arra késztetett, hogy teli torokból rázendítsek a "Virpazari víg nők" áriájára. Ettől a pillanattól minden könnyűnek tűnt, és - tíz év után - csak ekkor tudtam fiam születésének tiszta szívvel örvendezni. Eleddig a tudatlanság homálya nyomasztott. Most azonban, hogy megtudtam, jóindulatú fikciók határolnak és hatnak át minket, a mélabúval leszámoltam. Ez hát az oka annak, hogy a technika és az informatika újdonságai nem jutnak el hozzánk: a statikus ábrándozás hódolói vagyunk. A napok szaladhatnak, ahogy kedvük tartja, az újságimpresszumok dátumai tetszés szerint cserélgethetők, itt megállt az idő és pont! Íme, a kommunisták és bárdjaik hogyan lehettek halhatatlanok: megállították az időt! Elkerítették az életet olyan akadályokkal, amelyek anyaga ideológiai szólamok és kemény gumibotok keveréke. Előbb vagy utóbb szét kellett esniük.
Ám hagyjuk a politika történetét, térjünk vissza az irodaloméra. Már ha egyáltalán, szét lehet ezeket választani. Szóval, egyszerre tökéletesen közömbössé vált számomra, mikor érkezek Danilovgrádba. Egyáltalán odaérkezem-e? Nem volt sietős. Magamban csak annyit kérdeztem: az összeütköző szövegjellegű etatizmusok súlyos rétegei alatt létezik-e akár darabka valós terület is? Arra a következtetésre jutottam, hogy léteznie kell; hogy mindennek mégiscsak nyugodnia kell valamin. Az axiómát a következőképp fejtettem meg: valahol messze vagy mélyen lenn, a felszíni epifenomének alatt szilárd talajnak is lennie kell. Ha pedig van talaj - isten is létezik. A dolgok ismét a helyükre kerültek. Mire eljutottam a danilovgrádi bekötőútra, már megnyugodtam és a hangulatom jó lett.
Mellesleg a betekintés, amelyet az itteni jelenségek természetébe nyertem, többek között Stanka Pejova Ivanić meggyilkolására is új fényt vetett. Mint már kifejtettem: az államhatárok elhelyezkedésének különféle elméletei nem egyeznek minden ponton, így a látható valóság, leginkább életlen filmkockához hasonlatos. Az utóbbi időben, a virtuális topográfia megjelenésével (Encarta) a helyzet még kilátástalanabbá vált, hisz ez meg az amerikai nézőpontokat erőlteti. Időnként feltorlódások és beomlások, s ezek során mikrokataklizmák történnek. Mindezt figyelemben tartva, úgy vélem, Stanka Ivanićtyal a térbeli Szerbia egy sötét zugában végeztek, amely a körülmények összejátszása folytán, tércserék következtében, egyszerre szülővárosodban, egy hotelszoba falai között találta magát. Az pedig (mármint a szülőhely) több száz kilométerre attól a helytől, amelyen a térzavart megelőzően feküdt - így az a benyomásod, hogy ott valami nincs rendjén (bizonyosan éreztél ilyet), semmiképp sem csal. Mindent összezutyultak. Mint köztudott, a planetáris tér övezetében a háborúval sújtható terület nagysága szigorú limit alá esik, így ezért most a technológiailag fejlett államok ezt a teret egyetlen hellyé zsugorítják, arhiválják és az elmaradott országok területére disztribuálják.
A háborúról ennyit. Most egy kellemes dologról - valamivel többet! A fiam születésnapjának megünnepléséről például. Te is tudod, hogy éveken át készültem arra, hogy az örömteli eseményt méltóképpen megünnepelhessem, magányos ivászattal egy Shkodrai-tó menti zugban, meg hogy egy ilyen lumpolás előrejelzése elejét tudja venni megszolgált jókedvemnek. Danilovgrad alkalmasnak látszott arra, hogy a családi élet örömeinek szenteljem magam. Bejárogattam a Zeta hotel éttermébe és sört rendeltem. Az a Halil, Hamid vagy Omér szolgált fel, némileg kevésbé eltorzulva, mint később Podgoricában. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a Halil valóban megelőzte a podgoricait. Vagy akkor már el is költözött? Mi történt előbb és mi utóbb, nem sikerült megfejtenem. Nem is volt szándékomban. Sört kértem, ittam egy jó kortyot és rájöttem, hogy húsz munkaévem során egyetlen nap pihenőt sem tartottam, és hogy - csodák csodája - fáradt egy kissé sem vagyok. Ez meg hogyan lehetséges? Hajnalban kelek, gürcölök háromig a Pobjedában, aztán iszom a podgoricai italmérésekben, és ragyogok, akár egy legény. Ilyen csak a filmen van. Emlékszem egy alkalommal fiatalkori emlékeidről beszéltél, hogy hogyan éltél egy hordóban a Jerry nevű kábítószer-üzérrel, és nekem az az ország, amelynek két fővárosi főüzérét Tomnak és Jerrynek hívják, maga is egy animációs film - én ezzel járulok fiam taníttatásához. Persze, számítok rá, akár Cannes-ba is eljuthatunk. Rendeltem még egy sört. Kinéztem az ablakon. Žabljak Crnojevićától egészen a Zeta-völgyig a filmzáró stáblista bíbor betűi úsztak. Starring: Lane Gutovićot Svetislav Basara szerepében látták; Danilo Lazović Miodrag Vuković; Charles Bronson Jakov Grobarov; Yilmaz Güney a Nagy Disszidens szerepét alakította; Danilo Bata Stojković Brana Petrovićét; Omér pincér szerepében Dragan Zarićot látták; Škundrić, Šantić, Šindolić és Šamšal szerepében Josif Tatićot; Milena Dravić Stanka Ivanić; Predrag Ejdus Firaunović, Relja Bašić Jevrem Brković; Deni de Vito pedig Mijo Raičević szerepét alakította. David Albahari szerepében Donald Sutherlandet látták.
Beszédes István fordítása
