- Marxom tépi
- Marxod szakállát
- Engelsem nyeleti le
- Engelseddel minden fogát
- Leninem töri össze
- Lenined minden csontját
Sztálinunk küld golyót- Sztálinotok tarkójába
- Trockijunk hasítja szét
- Trockijotok koponyáját
- A mi Maónk majd belefojtja
- a Jangcébe a ti Maótok
- már nem a győzelemhez
- vezető úton jár
Erich Fried: Örökösök vitája
"Ilyen az én formám: nincsen, soha nem is volt szerencsém a természettel; a befőttesüveg savanyított uborkáinak szép zöld színe, elrendezettsége, savanyúsága mindig egyfajta rendre és nyugalmasságra emlékeztet, és minduntalan hánynom kell tőlük," gondolta Viktim H., miközben éhség és szomjúság fájdalmas görcsében bal lábbal az elülső tartórudat támasztotta, amelyre az erős - és mégis nőies - szél miatt a viaszos sátorlap teljes súlya nehezedett. Az üres beltér, akár egy reszketeg vastaghússal teli gatya, rettenetesen felfújódott. "Odahagytam a várost, csak hogy a vadon láthatatlan, pogány erőivel bocsátkozhassam küzdelembe. Nagy szamár vagyok! Filozófust játszom a szibériai tundrán." Bárgyú fintort vágott - itt úgysem látja senki -, azok a pofonok jutottak eszébe, amelyeket egy magán mészárostól kapott az egyik piactéri kávézóban a télen, amikor is rázendített az Internacionáléra. Sőt, az általános jugoszláv hisztéria ellenében, cikket is írt Visszatér a kommunizmus címmel. A kéziratot a Književne novine természetesen ridegen, egyetlen szó nélkül utasította vissza. Akkor kezdett el oroszul tanulni - hogy könnyebben törjön utat "Európába". Natasa, az orosz prosti a vasútállomás parkolójából is része volt az ezért az útitervnek. Már a parkolóban meg akarta dugni, de előbb elvitte a pár megszokott sörére - először kefél pénzért, le kell, hogy küzdje a lámpalázat -, és ott, a söröző neonfényében látta meg benne, ki tudja melyik álma gyöngéd figuráját. Az előkészületekhez hozzájárultak a háború következtében és a Duna lezárása miatt a városi kikötőben veszteglő hajó részeg kapitányától beszerzett szovjet katonai térképek is. Az elszántság csak emelkedett benne, amikor Moszkvában egy utcai árustól konzervet vásárolva - csak a csillagot és a keresztet látva - a Kremlre nézett. Amikor mielőtt a sínek dél felé fordultak volna, az utolsó állomáson, Buhareck falunál a fővárosi szerelvényből kiszállt, és öt konzervet adott a sofőrnek, aki észak felé indult egy szövetkezeti tehergépkocsival, addig a pontig, ahol a szilárd útnak és egyáltalán minden közlekedésnek vége szakad - jól tudta már, hogy az utópia megvalósításának sikere egyedül csak saját szívósságán és fegyelmezettségén múlik; a kemény csizma és a hólyagok a talpon ugyan megkeseríthetik életét, vissza azonban nem fordíthatják.
A másik világ peremén most az alumínium anyagú négy ferde tartó- és az egy vízszintes tetőrúdból álló sátortákolmánnyal folytatott küzdelmet; az alkalmatlan szög miatt az egyik oldal kötései teljesen meglazultak, míg a másikon a sekélyen földbe szúrt cövekek kis híján kiszabadultak a laza, vöröses talajból. Ettől függetlenül el is dicsekedhetett volna, ha lett volna kinek, hogy elsajátította a sátorverés tudományát, hogy napról napra gyorsabb és ügyesebb e téren, de ilyen szilaj széllel még nem találkozott. A természet mindig újabb alávalóságot szedett elő embertelen repertoárjából.
És ismét az a világosság a keleti égen! Mind a harmincvalahány napon, amióta a látszatra szelíd tundrán találta magát, ott volt még éjjel is az a fény; mintha az összes felhő az egyik oldalon gyűlne össze, hogy egymásra dobált tollpárnaként eltakarja a napot és a csillagokat, a szabályosan meghúzott félkörön belül szorongva, a fele égboltot szabadon hagyva - hadd sugározzon emberfölötti fényességgel az ismeretlen, mélyben található a forrás!
A vadon nem az embereknek való, legalábbis nem azoknak, akik már régen elszoktak tőle, illetve, soha nem is szoktak hozzá, akik önszántukból, az "egészséges életet" hirdető vallásoktól menten mondtak le róla, szeszélyes szolgálatairól, hamis harmóniájáról és még hamisabb esztétikájáról, és akik a magány négy szilárd fala között biztonságban tudják magukat minden vészjósló jele és gyanús törvénye elől.
Rettenetesen fájt a térde, mégis sikerült neki megtartani az utolsó földbe szúrt rudat. Szerencsére a vihar csöndesedni látszott, lehetővé téve, hogy jobb kezével elengedve a duzzadó vásznat, teljes erővel a rozsdaszín fűcsomók közé döfje a rudat; most odaugorhatott mind a négy cövekhez, hogy lábbal, bosszúállóan, teljesen - a talaj agyagos szívéig - lebökje. A kötelek megfeszültek. A sátorverés ismét sikerrel járt - kezdetük vették azonban újabb rémálmai.
Letörölhette hideg verítékét; utoljára úgy négy-öt éve ért földet a talpa, egy éjszaka a városi parkban, amikor a járdák betonlemezein túli harmatos pázsiton való átkeléskor - világosan emlékezett - visszafojtott viszolygást érzett, mert minden, amit nem emberi kéz alkotott, minden lehető módon az emberre leselkedik, hogy a katicabogarak, a hangyák és az apró lepkék valóságos vadállatok. Most pedig az úttalan szibériai vadonban ezer kilométernyi távot átgyalogolva mocsarakkal, magas fűtengerrel, rikácsoló madarakkal, csúszómászókkal, pókokkal, szemet és fülnyílást ostromló sárga rovarokkal, esővel, sárral és a legirtóztatóbb éjjeli hangokkal szembesül.
Megpihent egy pillanatra, és ismét az ég választóvonalára emelte a tekintetét. Honnan eredhet ez a ragyogó világosság, amikor a nap már réges-rég felhőbe merült? Meglehet, a felhők mesterségesek, földi üzemből valók, semmi jelentősége - de honnan eredhet ez a tiszta és ragyogó vetítővászon ezzel a vakító egyszínűséggel, amely egy hátulról megvilágított folyékony kristály monitorra emlékeztet? Persze, állítólag a csillagászok is megállapították, hogy a világűr is ilyen hátsó megvilágítással bír, hogy valamilyen iszonyú távolságban található ismeretlen fényforrás hatol át az embertelen és istentelen végtelenen. Egy újabb alkony kavarodása.
Még néhány perc és a szibériai tundrára ráborul Szibéria rejtélye, az éjszaka - és ez a legszörnyűbb, hiába elemlámpa, tranzisztoros rádió, gázmelegítő, fluoreszcens óra, fáklya és gyufa. Minden felszerelést a sátorba rakva - fájdalmas háta tudta a legjobban, hogy a vadon szavától rettegő utasnak mennyi terhet kell cipelnie - hozzákezdett az alumínium nyugágy felállításához; csak a takarót magára húzva kezdett a szarvashús-konzerv felbontásához. Végül a csak katonai térképeken található Hura folyó partjára érkezett, a világ legkülönösebb peremére. Meggyújtott egy gömbfáklyát és felkapcsolta a zsebrádiót. Az első adóra állította, amely éppen hegedűhangversenyt sugárzott. Az estéről estére hátizsákjából találomra előkapkodott tárgyak között, testét hallgatag társakkal körülvéve sokkalta jobban érezte magát.
* * *
(Akaratlan) ismét a világűr végtelenjéről elmélkedett; forog vele a világ, és úgy érzi, belebolondul abba, hogy nem érintheti a világ legszélső tárgyait. A mindenség vége ott van, ahol értelmünk határa húzódik - a kíváncsiságot a fájdalom és a halálfélelem követi, és minden valószínűség szerint a halál maga.
Viktim H., aki a kíváncsiság végét szerette volna értekező prózában körülírni, úgy tervezte, a szlávok azon törzsi igényétől kezdi, amely azért, hogy mindenki mástól függetlenül is fennmaradhassanak még Európa természetes arányaiban való újrateremtésére is késszé teszi őket, meg persze arról a genetikai alapú ellenkezésről is, amely nem hagyta, hogy akár a forradalom, a Párt, a nyomor vagy a háborúk megakadályozzák a eredetinek megfelelő Európa felépítésének kolosszális munkálatait.
Száz év alatt, a vállalkozás célját sem ismerve, itt tevékenykedett húszmillió, mindenféle fajú és színű száműzött. Senki nem látott többet, mint amennyit szabad szemmel át tudott tekinteni, és senki, a szintén elítélt mérnökök sem sejtették, milyen logikát rejt az ötmillió négyzetkilométernyi terület.
* * *
Reggel, elégedetten a segítségére siető szeles éjszakával, elkergetve a sátor köré rajzott csúszómászó és röpködő férgeket, elindult átkelőt keresve a zavaros Hura mentén; hídra a vadonban persze nem is számíthatott, bízott azonban benne, hogy valahol majdcsak elkeskenyedik, beszűkül - ebben a hideg szélben és ilyen felszereléssel nem vállalkozhatott úszásra. Előzetes számításai szerint a túlsó parton már a mesterséges földrész vehette kezdetét; a megtett távolság és a kavargó Hura arra engedték következtetni, hogy amint átkel, valahol az őszi Franciaország vagy Hollandia partjain találja magát, ami azt jelenti, nem sokra rá ismét víztükörrel találkozik, kisebb-nagyobb mesterséges víztárolóval, amely az Atlanti óceánt, az Északi-tengert vagy a La Manche csatornát jelképezi. Arról, hogy ez a part menti övezet milyen széles és milyen mély lehet, a felkészülés során nemigen töprengett. Meglepő, hogy a Hura, még ha széles is, nem tölthette be a vízi határ szerepét. Ezeknek tényleg minden a saját kezükkel kellett megteremteniök.
Egy óra múlva hirtelen néhány hosszú és keskeny, lepergett festékű csónakra lett figyelmes a ritkás part menti növényzetben. "Bizonyára valamilyen falu lehet a közelben", gondolta Viktim aláereszkedve a part magaslatáról, "vagy ezek a csónakok csak az odaátiakat szolgálják, akik Európából a Szovjetunió belsejébe tartanak." Odaért a csónakokhoz, és belépett az elsőbe. "Jó lesz", állapította meg benne hintázva. "Lehet, hogy elkötöm."
Amikor ismét a partra lépett, előkereste fényképezőgépét és megörökítette a csónakot. Akkor megjelent egy szakállas férfi; az első ember, akit másfél hónap szibériai magány után látott. Megállt a part tetején és tekintetében az volt, amit senki nem szeret: a vadember meg nem értése a fényképezőgép működése és a fényképezés lényege iránt. "Beszélsz oroszul?" - vetette oda a gépet kattogtató Viktim.
A férfi bólintott, de tovább hallgatott. A hatalmas, barnás szőrme teljesen befedte. Félelmes és mégis nevetséges kép: a testes állat lenyúzott farokpréme, az ismeretlen ruhadarabjaként elöl, mint egy szőrös pénisz hagyta lobogtatta magát a széllel. Viktim óvatosan - a vadonban a hirtelen mozdulatok, az önvédelmi ösztönök kiszámíthatatlansága miatt mindig veszélyesek - kapaszkodni kezdett. "Medvebőr?" Semmi. "Farkas?" Talán egy felsejlő mosoly. "Mért elöl viseled a farkat?" Semmi. "Ezek a te csónakjaid?" A szőrmés ember felvillantva nagy, fehér fogait, egyszerre megragadta kezét és megsimogatta a tenyerén. "Furcsa szokás", gondolta Viktim, meglepődve a vadember bőrének finomságán - mintha gyöngéd és meleg női tapintást érzett volna. Akkor ez megfordult és a fejével intett, kövesse. "Megyünk a törzshöz," értette meg és elindult.
A néhány kezdetleges vesszőkunyhóból álló falu már párszáz méterrel odébb megmutatkozott. A tizenvalahány hasonlóan öltözött szakállas ember - a medve- vagy farkasfarok mindegyiknek a lába között fityegett - az első két kunyhó közötti téren, a jövevényekre ügyet sem vetve ücsörgött. "Hová dugták az asszonyokat?", merült fel a kérdés Viktimben, és felidézte, vannak féltékeny törzsek, amelyek az idegennek nem kínálják pohár vízként asszonyaikat. Egyébként, erről a vendégfogadásról csak olvasott. Kiknél is van szokásban? Az eszkimóknál, a zuluknál? A vezető megállt. Az első házikó oldalgerendáján olyasvalami lógott, amely a primitív környezettől elütött. Különös, rökönyödött meg Viktim, hitetlenkedve bámulva a félnyers bőrök és sötétvörös hússzeletek között függő piros motoros szánra: modern hójárgány, kiváló aerodinamikus fémburokban. Akkor a kunyhóból kikúszott a világos szőrmés, a farkat szintén lába között hordozó lakó, és elmosolyodott. Gyöngéden megsimogatta a vendég tenyerét.
"Szökevény vagy?" - mondta neki oroszul, a túlsó part irányába mutatva. "Nem, én messziről jöttem, délről. Jugoszláviából." "Jugoszláviából? És mit műveltek, mivel foglalkoztok ti ott?" "Semmi különös. Pillanatnyilag háborúzunk." "Ki ellen?" "Más jugoszlávok ellen." "Az ember nem háborúzhat saját maga ellen. Harcolni csak igazi ellenség ellen lehet. Nektek nincs igazi ellenségetek?" "Nincs." "Hová tartasz?" "Oda át. Önök kicsodád?" "Mi szamojédek vagyunk. Én meg Homicsusz vagyok. Térj be hozzám!" Bebújtak a kunyhóba és Viktim szófogadóan egy tuskón foglalt helyet. A szamojédek szibériai népe rokon törzsek közössége, ez a Homicsusz valószínűleg egy elszigetelt település vezetője. "Te vagy a törzsfőnök?" Az nem értette, az állát vakargatta. "Te vagy az elnök?" "Homicsusz sámán" - válaszolt röviden a házigazda, akinek arcán gondterheltség és óvatosság volt olvasható. "Miért mégy hozzájuk?" "A másik Európát akarom látni." "Másik Európának hívják? Mi Zárt világnak hívjuk. Szamojédül Kusa Daszi." "Ők is átjönnek a folyón, és meglátogatják önöket?" "Nem jönnek." "Hol vannak az asszonyok? Egyet sem láttam a faluban?" "Nincs szükségünk nőkre. Elég nekünk a kerge kutya is." "Miféle kerge kutya?" - képedt el Viktim. "Egyet itt, a kunyhómon is függeni láthattál." "A piros motoros szánra gondolsz?" "Az kerge kutya, amely télen, a havon szarvasvadászatkor a leggyorsabban vágtat." "Honnan ez a kerge kutya?" "Velük cseréltük. Odaadtuk az utolsó három asszonyt ezért a kerge kutyáért." "Most ki szül önöknek gyereket? És. újabb asszonyokat, akik megint új gyerekeket szülnek?" "Minden népnek megvan a maga fénykora és megvan a hanyatlása kora is. Mi férfiak törzse vagyunk asszonyok és gyerekek nélkül. Laboratóriumunk sincsen." Hogy jön most ide a laboratórium, rökönyödött meg Viktim. A laboratórium szó logikusan sehogy nem tartozhatott a szamojéd kultúrához. "Nem értem, akkor önök hogyan." "Az ember, aki a fonatban a kígyót látja, nem láthatja benne a fonatot is!" - emelte fel a hangját izgatottan a sámán, s a lába közötti farokkal a padlót csapkodta; sárgás por szállt fel. Viktim megrémült, hogy beszélgetőtársa (aki nem akárki, maga a sámán) nyíltságán - és tenyércirógatásán - felbátorodva, a törzsi hagyomány elevenébe kapott. "Járnak át a Kusa Dasziba?" - kérdezte halkan, miután lenyugodott Homicsusz kezében a fark. "Mit gondol arról a világról?"
Ő a törzs sámánja szemében - mérte föl kutyafuttában - értetlen idegen, aki a születés fonalában a halhatatlanság kígyóját látja és nem magát a fonatot. Fonat, fonat. "A fonat jó szó," gondolta a kunyhó sarkában kuporogva. "A fonat illik az ő beszédükhöz, nem a laboratórium." "Mi szamojédek vagyunk. Mi az ő világukról semmit nem gondolunk, mivel az az ő világuk. Náluk nem akkor havazik, amikor nálunk. Nekik külön egük van." "Azt akarod mondani, hogy amikor a Hura egyik oldalán esik a hó, a másikon nem?" Igen, a sámán előtt tudatlannak mutatkozott, kénytelen volt rá, de már két éve tudomása volt róla: Varsóban Venedikt Zverev beszélt neki a klímakontrollról. Az a bizonyos fény az ég keleti boltozatán. erőteljes gépezetek, lehet hogy műholdak eredménye. Irányítható szelek. Eső, fagy. Verőfényes nap.
"Igen. Ők saját havat és saját napfényt csinálnak. El akartál lopni egy csónakot?" "Őszintén szólva, igen. Azt hittem, gazdátlanok." "Azok a senkiéi. Egyet elvihetsz, átkelhetsz a Hurán. Akkor át kell menned az erdőn és újra átevezni egy nagy víztükrön. Ott is találsz csónakot.
"Így is gondoltam", nyugtázta örömmel Viktim. Egyszerre a másik Európába való átkelés a vártnál egyszerűbbnek tetszett. "Éhes vagy? Van szarvashúsunk." "Nem. Nekem is van szarvashúsom." Kivett egy konzervet a hátizsákjából és Homicsusz felé nyújtotta. A sámán sokáig szemlélte a címke rajzát, ujjával követte a szarvakat. "Ez egy kis szarvas. Tetszik nekem. Megtarthatom?" Viktim bólintott. "Szükséged van konzervnyitóra?" "Nekünk van mindenünk, amire csak szükségünk van. A szamojédek mindent megcsinálnak, amire csak szükség mutatkozik. Amit nem tudnak megcsinálni, arra nincs is szükségük." Homicsusz elfordulva egy bőriszákból több rendkívül éles fegyvert vett ki. "Kétszer ráütünk egy kerek kőre és kész a balta. Aztán megfenjük az élét. Ez a kés szarukőből van. Kettéhasítunk egy ovális követ a közepén, a két felét mindkét oldalán megfenjük. Máris van két késünk. Vedd el, egyet neked is adok!"
Ezek a veszélyes alkalmatosságok kinyitnak minden konzervet, állapította meg Viktim óvatosan megsimítva a pengét. Mint a lézersugár, olyannak érezte. "Nem utasíthatod vissza, hogy velünk étkezz. Mivel szarvashúsod neked is van, kurjavkát eszünk majd. Ez a gomba a jó látást szolgálja. Megeszed és mindent jobban látsz." Viktim nem igazán értette, hogy a sámán mit is akart mondani, de elhatározta, megkóstolja a kurjavkát - ha ők is fogyasztják, nyilván nem lehet mérgező. Éhes is volt, hiszen tartalékát takarékosan kezelte.
Az étel már készen állt: tíz szárított gomba feküdt egy faedényben. A sámán beleharapott egybe és elmosolyodott; Viktim is nyúlt az edény felé, mire a sámán kezébe nyomta azt a gombát, amelyből éppen kiharapta a falatot. "Bizonyára ez a szokás", gondolta. Beleharapott és elmosolyodott, gondolván, hogy ez is szokás; a sámán aztán egy másik gombába falt és nyújtotta máris a maradékot. Látva, hogy Homicsusz lassan rág, Viktim is lassabban evett. A gomba tényleg nagyon ízletes volt. Bánta, ki tudja, hányadszor életében, hogy nem ismeri a környezetében élő növényeket, némely közülük valódi ínyencfalat. De ilyen útra ugyan ki vinne magával szakkönyveket, hogy segítségükkel megkülönböztesse az ehető gombákat a mérgesektől és halált hozóktól? Homicsusz egy nevet kiáltott és a viskóba belépett egy farkas ember. "Hozzátok ide Bugurt!", mondta, miközben kezével a padlóra mutatott. Az ember kiment, Homicsusz és Viktim pedig még két kurjavkát elfogyasztott. Fantasztikusan érezte magát; izmai krónikus fáradtsága, különösen lábai elnehezülése egy pillanat alatt megszűnt, szemében világosan kirajzolódott a kunyhóbelső minden részlete, és rendhagyó módon az egyes tárgyak mögötti háttér is élesen, tisztán; minden formát szerettel szemlélt és a meghitt teljesség látásáért hála szállta meg. "Kiváló növény!", mondta Viktim szerbül, mit sem törődve azzal, hogy Homicsusz megérti-e. Az megérthette, hiszen vigyorgott és bólogatott. Viktim is vigyorgott és bólogatott. Azt kívánta, hogy ezek a pillanatok minél tovább tartsanak, hát maga nyúlt most a tálba, harapott elsőnek és dobta a sámán ölébe a gombát; de alig hogy az a odahullt, máris a másik után nyúlt. A kunyhóba hordágyat hozó két farkas fiatalember lépett be, az egyszerű alkalmatosságon sápadt öregember feküdt. "Most majd megláthatod, hogyan csinálunk zúzmarát." Viktim nevetgélt. A fejében a szavak élénk örvénye lassan forgott, zúzmara, zúzmara. "Ne ijedj meg, ő most meg fog halni. Ő nem akarja tudni, hogy te félsz. A tuskóról Homicsusz egy kovácsfújtatóhoz hasonlatos szerkezetet emelt fel. "Amikor egy szamojéd meg szeretne halni, mint most Bugur, én várok és ezzel elveszem utolsó lélegzetét, és a benne lévő jéggel megtartom. Amint széthúzom a szerkezet száját, a nyomásra az utolsó lehelet zúzmarává változik."
Az események olyan rendkívüli gyorsasággal történtek, hogy Viktim nem győzte követni azokat. Fejében szóörvény, belső látása a szavak áradatát követte, tekintete pedig Homicsuszt, aki a faszerkezetet Bugur szájára tette, széthúzta, mint egy harmonikát, majd a puha bőrrész erőteljes nyomogatásával hirtelen kinyitotta. Viktimet akkor a két farokdíszes fiatalember felemelte és Homicsusz közelébe vitte, ahol a jakutának nevezett kis dobozban megpillantotta a zúzmarát, a zúzmarát, a zúzmarát. "Bugur lelke most a zúzmara, Bugur pedig meghalt," mondta Homicsusz és becsukta a dobozt. Viktim Bugurra tekintett, a kezdetleges hordágyon holttest feküdt, életétől és titokzatos csapadékától megfosztott testet látott. Amint a hó halmazállapotát felvevő lélektől megfosztják, a test üressé és értéktelenné válik. Egyszerre kényszert érzett arra, hogy mondjon valamit, ami a lélekkel, a lelkek sokaságával kapcsolatos, valamit sok-sok jelzővel ellátva, hiszen ezen emberek között, ebben a gyönyörű vadonban a jelzők szabadon röpködhetnek képkeltő gombáik körül. "Nálunk otthon kis, szörnyű és értelmetlen háború folyik. A kezdet kezdetén, az első napokban egy hideg, üres hűtőkocsit szakállas, gyűrött szerb sofőrje Zágrábból Belgrádba vezetett. Attól tartott megállítják és molesztálják, esetleg meg is ölik majd, hisz a harcok már kezdetük vették. Amikor egy terepszín, határozott és erőszakos horvát rendőrjárőr a szürke, egyenes, kihalt sztrádán leállította, azt hitte, elérkezett a vég. Kiparancsolták a teherautóból és a közeli tornyos, fényes, meleg motelbe vezették, ahol szinte erőszakkal majdhogynem halálra etették és itatták. 'Mi testvérek vagyunk, csak a politikusok uszítottak össze minket', mondták, s hátát verve, és újabb púpozott adag, nehéz és elsózott ételt, habos, kesernyés, hideg sört rendeltek neki. Igaz barátokként váltak szét, egészen a teherautóig kísérték és szerencsés utat kívántak neki. A sofőr meglepődve a nem várt viszonyulástól, megnyugodva hajtott tovább a határátkelőig, ahol szerb rendőrök állították meg. Kiszállt, ki kellett nyitnia a rakodótér ajtaját, háború volt, a szabály az szabály, ma senkiben sem lehet megbízni, mondták. Amikor kinyitotta a nehéz, szürke színű, kétszárnyas ajtót, húsz meztelen nő és férfi holttestét pillantotta meg és összeesett ijedtében." "Hagyták őket meghalni és el sem vették lelkük zúzmaráját?" szegezte neki kíváncsian Homicsusz a kérdést. "Igen", válaszolta röviden Viktim, maga sem értve, miért kellett ezt a történetet elmesélnie.
Aztán kivitték a prémekkel bélelt fűzfakalyibából, és Viktim eszébe jutott előkapni a fényképezőgépet. Kétszer kattintott: egyszer Homicsusz sámán felé, és egyszer a tűz körül ülő, agyagpipát szívó, vidáman farkat csóváló emberekről. Mindannyian hivatásos fotómodellekhez hasonlóan pózolnak - suhant át Viktim agyán, és ez is keringeni kezdett, most valamelyest lassabban, hivatásos fotómodellek, hivatásos fotómodellek, hivatásos fotómodellek. A film a végére ért, gyorsan visszatekerte, kivette a dobozát és új tekercset tett a gépbe; elvették a fényképezőgépet, a konzerveket, az elemlámpákat, a spirituszfőzőt, a nyugágyat. és ő minden tárgyat egyenként adott oda nekik, méghozzá mosoly kíséretében, amíg az iszákja teljesen ki nem ürült. "Most menj vissza a csónakokhoz és köss el egyet! Átkelve a folyón a Kusa Dasziba jutsz." Tenyerüket megsimítva mindegyikkel lekezelt, s aztán abba az irányba fordult, amelyből érkezett is. Néhányszor még visszafordult és integetett. Szeretet!
Átkelt a Hurán, a csónak beengedte a vizet, és nem volt benne evező. Aztán pár órát egy tölgyerdőn keresztül gyalogolt a mesterséges tó partjáig, ahol másik csónakot talált, megint csak evező nélkül. Nem volt nehéz a letört leveles ággal eveznie. A víz fölötti ködben messzi nagy sziget foka derengett: lehet, hogy Angliáé. A tó hozzávetőlegesen egy kilométer széles, és a jelek szerint minden pontján azonos mélységű volt. A tó a foknál vált ketté és kerítette körbe a nagy szigetet. Sötétedni kezdett, amikor átázva és éhesen kikötött Európa kettő, a Kusa Daszi partjainál és felállította a sátrat.
A füvön érte az álom, anélkül, hogy tudatában lett volna annak, hogy a sátron kívül egyik zsebében egy kilőtt negatív, a másikban egy kőkés minden tulajdona.
* * *
Enyhe fejfájással és az átfagyott csontokba költözött döbbenettel ébredt. Elkábították, jóllakatták bolondgombával majd kifosztották - s ő még segített is ebben nekik, mosolygott rájuk és szerette őket. Mégis, minden részletre emlékezett, minden egyes gombára és a kerge kutyára, a vén Bugurra, a jakutára és a zúzmarára. igen, szép, apró kristályokat látott a fadobozban. Ezek a szamojédek, abban a hiszemben, hogy a lélek a tüdőben tanyázik, befogva az utolsó leheletet, alacsony hőmérsékleten jéggé kondenzálják, a lélek zúzmarájává - ők nem filozofálnak a lélek létezéséről: valóságosságáról meg vannak győződve, és belőle hókristályt csinálnak, fluidum animae immortale.
Mi vehette rá ezeket az antropológiai régiségeket arra, hogy így átverjék és félrevezessék, töprengett Viktim, miközben párát törölt ki szeme sarkából. Elkeseredettségében lelki furdalás nélkül tudott volna ölni; nem akarta beismerni, hogy sír, úgy vélte, a hideg levegő csípi a szemét, mégis - könnyezett. Tárgyakat és önbizalmat veszített. Hogy is lehetett ilyen könnyelmű, hogy hihette, hogy minden utópia békeszerető? Csakhogy ezek a mocskos szamojédek semmiféle utópiának sem részei, ők határ menti útonállók, s így már szörnyű hangzású nevük is önmagáért beszél. Szamojédek, szamojédek. Lehet, hogy nem kellett volna fényképeznie őket? Lehet, hogy sértette őket a nőkről való kérdezősködés, hisz az a törzs tabutémája? Simogatják az ember tenyerét, s aztán a legalattomosabb módon elveszik mindenét, amit a végtelen szibériai őszbe és a létbizonytalanságba magával visz. A háború elől menekülve rablók áldozatává válik. És akkor most mi legyen? Ha Hollandia (illetve Franciaország) partjain senki nem él - vége van, éhen veszett. Nem tud vadászni, vizet találni, nincsen gyufája, gyufája sincs! Az éjjel, még a gomba hatása alatt mindegy volt neki, hogy elveszítette mindenét, üdvözülten haldokolt üres sátrában. Most dühében a kabátujját harapta, hogy a gombák hatására a vadaknak a legkevésbé sem tudott ellenállni. De ha meg is kísérelte volna, befogták volna lelke csapadékát és meg is ették volna. Kerge szamojéd kutyák. Isten adja, hogy ne is jussanak soha többé nőhöz!
De aztán a borús képek oszolni kezdtek; álomország kapujában állt; óvatosan egy éjszakai táborhelyétől nem messzire álló szélmalomhoz közelített. "Nincs itt egy teremtett lélek sem", nyugtázta, miután a megfelelő szél ellenére is egyhelyben álló vitorlákra nézett. Erről azonnal megbizonyosodhatott, sőt - a magas torony a szélkerékkel nem is szélmalom volt, és nem is torony, hanem húsz centiméter vastagságú fatábla, szélmalom-alakúra vágott kétdimenziós makett, amelyet négy durva oszlop tartott; természethűen volt kifestve, és messziről, kivált a kis "Északi-tenger" "nyílt vize" felől szemlélve, hozzájárult a holland táj teljes idilljének látszatához. Viktim döbbenten meredt a makettre. "Mi célt szolgál egy hamis szélmalom?", kérdezte, miközben az aszfaltútra lépett.
Csakhogy az nem is aszfaltból készült, aszfaltszürke egyszerű földút volt, úgy hat méter széles sáv kiváló szürke sárból, gőzhengerrel ledöngölve és tökéletesen elegyengetve. Az autóút színét tökéletesen eltalálták, gondolta Viktim, persze ez nem is volt olyan nehéz, tekintettel arra, hogy a kiszáradt folyami iszap épp ilyen árnyalattal bír - a forróságban bizonyára ragyog is, amint azt a kifényesített, felforrósodott kátrányburkolat is teszi. Folyó itt akadt bőségesen, s a medret kotoró és a névtelen ágakat "Rajnává", "Majnává" és "Dunává" alakító baggerek által milliárdszám kitermelt színtelen iszap köbméterei alkották az európai összekötő utak hálózatát. Repülőből senki nem tudta volna megkülönböztetni ezeket a sárpályákat a korszerű német autobahntól.
Lévén bár ledöngölt iszaphordalékról szó, rajta sem keréknyomok, sem gazok, sem elázás-nyomok nem voltak láthatók. Vagy csak akkor használták, amikor száraz és meleg az idő, vagy egyáltalán nem is használták. Ami valószínűbbnek látszott: mérföldekre körül nyoma sem látszott emberek vagy járművek jelenlétének.
Zverev kijelentéseiben ellentmondás rejlett. Egyszer azt állította, hogy a Tartalék Európában senki nem él, máskor meg épp az ellenkezőjét. Akkor hol vannak a politikai és egyéb száműzöttek százezrei, mi van ezen szibériai létesítmény építőinek milliónyi leszármazottjával? A politikai ellenfelek és a bűnözők a vadonban is családot alapítottak, szaporodtak - minden fegyencházaspár újabb egy vagy két gyermekelítéltnek adott életet, akiket senki nem gyűlölt, senki el sem ítélt, és mégis, a gyűlölet és az ítélkezés világában élték életük; hozzájuk az őrök szüleikhez hasonlóan viszonyultak. A civilizált Európában ismeretlen osztályt képeztek, a legalsónál is alacsonyabb kaszt, az életfogytiglanra ítélt szülők gyermekeié, a száműzetésben születetteké, azoké, akik ítélet híján is a bűnösség életfogytiglani stigmáját viselték.
A szamojédek már a tudtára adták, hogy valamiféle élet folyik itt - asszonyokat motoros szánra meg egyéb műszaki cikkre cserélnek -, de hol van ez az élet? Lehet, hogy a Másik Oroszországban összpontosították, ezermérföldekre "Hollandiától", a "szélmalmoktól", amelyek mentén partra szállt? Akkor aztán tényleg vége: többhavi gyaloglás a legalapvetőbb felszerelés nélkül?! Nem Robinson ő! "Nem vagyok Robinson!" - mondta ki hangosan.
Sietség nélkül haladt a sárból készült sztrádán, és közben igyekezett kihallani valamilyen civilizációról árulkodó neszt. Ragyogott az ég. Szélcsönd lett. És itt az élet: sárga és piros tulipánfejek az út mentén szabályos elrendezettségben. Tehát emberi kéz által elültetve és gondozva. Kitűnő! Pompáztak hagyományos színeikben rezzenetlenül a fényben, amely, természetesen, nem a Naptól származott.
A katonai térképek már nem voltak segítségére - ezt a térség egyetlen földrajzi név nélküli fehérség jelezte. Az első civilizált hang mélyről jött, és a Hura túlsó partjáról eredt; gyorsan erősödött, mígnem valóságos égzengés erősségét érte el. "Mesterséges vihar!", suhant át az agyán. "Ők maguk hozzák létre." De mégsem vihar - pár kilométerre suhanó sugárhajtású repülőgép hangját vélte felismerni. Majd hamarosan meg is pillantott hat katonai vadász-bombázót, amint minden gondolatmenetet megszakítva pillanat alatt átsuhannak "Hollandia" partjai fölött. "Az oroszok repülőgépekkel ellenőrzik tabu-területüket", sommázta Viktim, miközben a szíve gyorsabbra váltott a bombázók moraja után beállt döbbent csöndben. A dörgés összerázta gyomrát - pedig éhes volt. A hátizsákja kifosztva, üresen. Szomjas is volt. Az út mentén kanyargó csatorna vize pedig rettenetesen szennyes; mindkét partján szürke iszapnyomok. "E csatorna vizével öntözik a virágot, iszapjából meg az utat rakják." Két óra múlva útkereszteződéshez érkezett; úgy döntött, itt majd megpihen, éhen és szomjan, s majd eldönti, merre haladjon tovább. Eddig hogyan jutott vízhez? Nem tudja, adta magát; ha tiszta volt, azonnal fogyaszthatta, ha szennyezett volt, hát kifőzte a gázforralón. Most viszont már a fazeka sincs meg. Az oldalára feküdt, egyik kezén a fejét tartva, a másikkal a gyomrát nyomkodva, hogy egy újdonság (a fájdalom) felváltsa a másikat (az éhséget), vágyakozva nézte a virágos rétet, amely valamiféle eleségre kezdte emlékeztetni. Egyes szirmokból kiváló saláta készül. Egyes pusztalakók mezei egereket fognak és parázson készítik el azokat. Egyes országokban sült galamb hull az égből. A holland sajt első osztályú. A német kolbász, ó, a német kolbász. A Mortadella. Morta-della. Morte vagy élő della? "Nem ittál rózsaharmatoooot!" - visszhangzott száraz, szomjas fejében a régi mexikói dal.
Az útkereszteződésben balról még egy bombázót látott közelíteni, méghozzá négy keréken és hatalmas vezetőfülkével. Csak, amikor megállt mellette, s nyitott ablakából apró női kéz tűnt elő, fogta fel Viktim, hogy nem is repülő az, hanem tulajdonképpen egy teherautó. "Elvigyünk?" - hallotta a vidám hangot.
A volánnál alacsony, kecskeszakállas és micisapkás sofőr ült idegesen a motort túráztatva. Fiatal volt, Viktimet mégis az idős, filmfelvételekről és a túlzó portrékról ismert Leninre emlékeztette - kétségen kívül: a tányérsapka alatt az öreg forradalmárhoz hasonlatosan kopasz volt. Amint beférkőzött a szűkös kabinba, és odatapadt a rezgésekkel teli kicsiny női testhez, megkérdezte: "Kaphatnék egy kis vizet? Az őrület határán voltam már. Még bombázókat is láttam." A fiatal nő gyönyörű volt és a kék munkásoverall csöppet sem illet hozzá; Galinának hívták. "Csak valamilyen régi belga almáink vannak", válaszolta. "Meg kellene hámozni, de késünk nincsen. Ottfelejtettük, ahol a virágot vágtuk."
"Itt van az én késem" - mondta Viktim és kivette a zsebéből az éles kődarabot. Kiszáradt a szája és minden szót furcsán elharapva mondott ki, mintha számára a beszéd csak a nyál visszatartására szolgált volna. "Hol vetted ezt a kést?"
"A szamojédektől kaptam a Hura túlsó partján. Emlékül adták. Azok a vademberek kábító gombákkal etettek meg mielőtt kifosztottak volna! Ezt a kőpengét adták és elvettek minden értéket és elemózsiát tőlem." "Szamojédek?" - hökkent meg Galina. "Milyen szamojédek?" Amíg mohón falta a meghámozott gyümölcsöt vontatottan és szaggatottan mesélte el a számára szerencsétlenül végződött vendéglátás történetét, Galina és a sofőr gyanakodva ingatta a fejét. "Azt mondod, hogy épp akkor cseréltél filmet és hogy így megőrizted a negatívot?" "Itt van a zsebemben." "Ha majd 'Németországba' érünk, előhívatjuk. Van egy 'frankfurti' fotográfus ismerősöm."
Miután a két elfogyasztott almából sikerült némi szomját oltó folyadékhoz jutnia, Viktim elmagyarázta, ki ő, honnan érkezik és miért érdekli őt a szibériai Európa. "Jól van", gondolta, miután egyetlen elutasító gesztust sem tapasztalt. "Az idegenek itt nem nemkívánatosak." Lenyűgözik, mondta, a nagy költő, Venedikt Zverev drámai sorai Szibéria különös világáról, feltételezte: Európa Kettő se nem titok, sem pedig tiltott terület, ezért aztán idejött, hogy saját szemével győződjön meg e különvilág létezéséről. "Csakugyan negyvenöt napot gyalogoltál attól a Buharecktől idáig?" "Igen." "Ez hihetetlen! Rászolgáltál, hogy velünk gyere 'Berlinbe'. Szívesen látunk!" Aztán kérdések özönét zúdította rájuk. A sofőr többnyire hallgatott, Galina viszont türelmesen válaszolgatott.
* * *
"Le merem fogadni, hogy a micije alatt kopasz!?" - mondta később a sofőrnek Viktim, amíg az a kérdésről tudomást sem véve leparkolt egy alig embermagasságú ház előtt, a falát piros téglából emelték, fölül pedig, a tetőt is beleértve, vékony lécek és egyfajta vízhatlan karton fedte. A homlokzaton rikító piros tábla hirdette a "H-2"-t, ami annyit jelent, magyarázta Galina, hogy vendéglő a városok között közlekedő hivatalos utazók megpihenésére és étkeztetésére szolgál; ők is itt ebédelnek. "A szélmalom, amelyet a parton láttam, szintén többnyire piros színű, mint ez a vendéglő is. Moszkvában is piroslik minden. Vérre és húsra emlékeztet. Patetikus, tudod, valóságos giccs, mint valami műanyagból készült emléktárgy." "A vörös szín használata a kommunizmus legnagyobb találmánya. A vörös a látómezőben a legszélesebb frekvenciatartománnyal bír. Ezt a színt mindenki szereti és féli. Színképsugárzása az agyba a legtovább tartó tartóshullámot ülteti." "Ami az éttermet illeti, semmi kifogásom. Véres bifsztekre emlékeztet. A paradicsomra. A retekre. Itt ebédelünk? Sajnos, miután kifosztottak, lyukas garasom sem maradt." "Semmi gond, minden kommuna zárt táplálkozási láncot képez, s az ilyen önálló éttermek egymással is kapcsolatban állnak, ezekben ital és étel mindenütt jár. Egyik héten a venloi, a másikon a keveloi vendéglős dolgozik. A kártyánk lehetővé teszi, hogy ingyen ehessünk, mintha 'Berlinben' lennénk." Viktim úgy gondolta, a legfontosabb kérdést - mi történik azokkal, akik munkakerülésükkel aláássák a rendszert - későbbre halasztja; Kart Popper lesz, aki a legapróbb részletekre is figyelmezve hallgatja Marx Károlyt. "Miből gondolja?" reagált a sofőr, amint beléptek és intett az üres terem sarkában álló fehér kötényes embernek. Csak pár pillanat múltán tudott válaszolni. "Mert Leninre hasonlít, és az asztalnál sem fogja levenni a sapkát - hogy a hasonlóság még nagyobb legyen. Ön tulajdonképpen kiköpött Lenin." A sofőr fagyos pillantást vetett rá, Galina pedig a pincérhez - vagy mi? - fordult: "Éhesek vagyunk, mint a szamojédek!" És édesen elmosolyodott, míg Viktim megborzongott. A kötényes ember elvett Galinától egy papírdarabot, bólintott, majd a bal oldali kis ajtó felé vette az irányt. "Galina, mért gúnyolódik velem? Engem azok a kiszámíthatatlan vademberek tényleg kiraboltak. Csak látta volna, micsoda fényképezőgépem volt! Meg olasz biszkvitjeim. Meg vízforralóm." Fehér Kötény visszatért, három tányért, étkészletet és három poharat rakott az asztalra. A tányéron sárgára sült kolbász, két-két főtt krumpli és egy piros színű hegyespaprika. Galina felemelte az ormótlan pohár vodkát és egy hajtásra megitta. A sofőr ugyanígy tett, azzal a különbséggel, hogy amint letette a poharat, ujjaival matatni kezdett a tányérban: keresztbe helyezte a két kolbászt, egyiket félhold alakúra hajlította, és az egyik végéhez illesztette a paprikát. "Sarló, kalapács!" - vigyorodott el, és az egész sarlót a szájába tömte. "Mindenben jelkép rejlik" vonta le Viktim a tanulságot. "Mindenben ugyanazon szimbólumok!" - csicseregte kipirosodva Galina. Viktim a sofőrhöz fordult: "mért hívott 'huszonnegyediknek' Galina? Nem hiszem, hogy ez volna a neved? Hogy hívnak - hadd hallom, ha nem titok?" "Vlagyimir Iljics Lenin" - adta válaszul, és Viktim meglepetésére levette a micisapkát, miközben a Fehér Kötény felé fordult. "Kérünk még enni- meg innivalót! Egész nap virágot szedtünk."
Huszonnegyedik Vlagyimir Ilics kimenet ismét a fejébe csapta a micit és a volán mögé ült. Csak amikor kijelentette, hogy legalább virradatig most már az autóúton haladnak, fogta fel Viktim, hogy a part menti kereszteződéstől a H-2-es vendéglőig a teherautó a virágokat és a rétet gázolva jutott, a út egyenetlen padkáján; a jármű hatalmas kerekei természetesen nyomot hagytak volna a sárból vont úttesten, sőt tönkre is tehették volna azt - amit a törvény is szigorúan tiltott. Galina kérlelte, ne hajtson az útra, de ő kérlelhetetlen maradt; ököllel verte a műszerfalat a volán mellett, hangoskodott és káromkodott; látva Galina, hogy a kérés reménytelen, fejét Viktim vállára helyezve elaludt. "Minek van az út, ha rajta haladni tilos?" - kérdezte miközben erőlködött, hogy szemét nyitva tartsa. "Mert az útnak egésznek kell maradnia" - válaszolta a Huszonnegyedik röviden. "Te klónozott Lenin vagy! Ismerd be! Ismerd be!"
(Fordította: Beszédes István)