A kép a freiburgi katedrális, a Münster tornyát ábrázolja, ahogyan először láttam. Olyan, mintha kiégett volna, a torony csipkeként át van törve, keresztüllátszik rajta az ég. Októbertől tíz hónapig ösztöndíjjal Freiburgban lehettem, az otthoni háborúval nem volt fizikai érintkezésem, nem éltem át, egyetlen egyszer a telefonálás kezdő pillanatában robbant a vonal túlsó végén egy lövedék, később tompán vijjogtak a szirénák a háttérben. Július végén hazafelé jövet egyszerre elért a háború, mint egy feloldó és megsemmisítő elv. Már fölkelt a nap, amikor átléptünk a határon, kivilágosodott a földek és a falvak fölött. Az ország elhagyott nyomorúságában egyetlen büntetőtelepre hasonlított a borulatban.
Emmanuel Lévinas Totalitás és végtelen című könyvében a háborút a "merő lét merő tapasztalata"-ként tételezi. A létben tartó háború Lévinas szerint a nyugati filozófiai diszkurzust uraló fogalomban, a totalitás fogalmában nyer meghatározottságot. Az individuumok a totalitás fogalmában olyan erők hordozói, amelyeknek nincsenek tudatában, s amelyek a totalitás keretén kívül láthatatlanok. Az individuumok értelmüket magától a totalitástól kapják. A metafizikát Lévinas az ontológia fölé helyezi, hiszen a nyugati ontológiák a létező, a Seiende létét a lét, a Sein semlegességében gondolják, a létezőt ezzel végső soron önmagára vezetik vissza. Egyedül az eszkatológia ítélete képes a létezőt a létező saját létében megragadni, Lévinas ezért könyvében messianisztikus eszkatológia létrehozását kísérli meg. Anélkül, hogy a filozófiát eszkatológiával helyettesítené, vagy filozófiailag bizonyítaná az eszkatológia "igazságait", lehetségesnek véli a hátralépést egy olyan helyzetbe, amelyben a totalitás széthullik, az exterioritás vagy a transzcendencia pedig "fölfénylik" a másik arcában.
A metafizikai viszony, a magam és a másik viszonya eredendően beszédként jön létre. A másikat Lévinas a descartes-i Meditációk végtelenség fogalmával határozza meg, amely a definíció szerint a gondolkodóban meghaladja saját ideátumát: "A másikat megszólítani azt jelenti, kifejeződését felfogni, kifejeződésében a másik minden pillanatban túllépi azt az ideát, amelyet a gondolkodás kialakíthat róla." A radikális különbségtevés a magam és a másik között éppen azzal azonos, hogy lehetetlen a magam és a másik egymáshoz rendeltségéből kikerülni. A másikhoz főző kapcsolat nem valamilyen szükséglet kielégítése, hanem vágy. A vágy a magam és a másik közötti végtelen távolságot méri, ennek okából nevezhető vágynak. A másikban a magasság és a fenséges nyilvánul meg, arcán áttűnik az Úr orcája. A másikra irányuló kérdés abból az okból artikulálhatatlan, mert a másik tekintélye a rá irányuló kérdést nem, kizárólag a hozzá intézett kérdést engedélyezi. "A magam és a másik viszonya metafizikai aszimmetria: annak radikális képtelensége, hogy magamat kívülről lássam és a másikról e kívüliség alapján szóljak, ennélfogva a totalizálás lehetőségének képtelensége." A béke a szemtől-szemben viszonyában a beszédre és a szóra való képességben valósul meg Lévinas diszkurzusában.
Derrida Erőszak és metafizika című, Lévinas filozófiájáról szóló esszéjében elismeri a kétségbevonás jogosságát, de megkérdőjelezi a "görögség nyelvébe belefeledkezett, önmagáról megfeledkezett" lévinasi eszkatológia hitelességét. Nem látja a görögség hagyományával való szakítás, a meztelen tapasztalathoz való visszatérés esélyét abban a helyzetben, amelyben a végesség körülvesz minket. Egy olyan világban, amelyben a metafizikai kapcsolat két véges létező között keletkezhetne - írja Derrida -, ahol sem arc, sem igazi aszimmetria nem léteznének, vagy ellenkezőleg, egy olyan világban, melyben az arc teljes elismerésben részesülne, háború sem volna. A háború Isten megszólalásával tör ki, Isten bele van keveredve a háborúba. "A háború csak a diszkurzus megnyílásával kezdődik, s a végével huny ki. A kimondott szó az erőszak első veresége, az erőszak azonban paradox módon nem létezik a beszéd lehetősége előtt. A filozófusnak (az embernek) a fény eme háborújában kell beszélnie és írnia, amellyel mindigóta összefonódva tudja magát (...)." A fény háborújában való részvételét a gondolkodó a "legsötétebb erőszak", a "prekantiánus infinitizmus veszélyébe visszahullás" kockáztatásával tudná elkerülni, azzal tehát, ha a saját filozófiai diszkurzusának végességére irányuló kérdést nem fogalmazná meg.
A lévinasi exterioritás, a másik abszolút kívüllevősége nyilvánvalóan nem a térben helyezkedik el, miért szükséges ennek ellenére a kint és a bent kategóriája leírásakor - kérdezi Derrida -, miért a kívül áthúzása, ha ez nem teszi olvashatatlanná, nem törli ki a nyelvből. A nyelvnek kiiktathatatlan, úgyszólván veleszületett sajátsága a kint és a bent metaforája: "Még mielőtt retorikus eljárássá válna a nyelvben, a metafora volna a nyelvnek mint olyannak a megjelenése. A filozófia azonban nem más, mint e nyelv maga, a legjobb esetben azt teheti, hogy a kifejezés szokatlan értelmében, ugyanazt mondja, a metaforát magát nevezi meg, ami arra megy ki, hogy a metaforát a nem metafora - a lét - csöndes horizontjában gondolja." "A kitörlés ír, még mindig a teret jelöli. A hely mondattanát, amelynek archaikus felirata a nyelv fémén olvashatatlan, nem lehet kitörölni: ez maga a fém, sötét keménysége és túl fényes csillogása. Nyelv, a föld és a nap leánya: írás."
A lévinasi diszkurzus beszédével szemben a nyelv írás, a saját diszkurzus végességének felelőssége, amelyből nem lehet kikerülni.
Freiburgban végtelenül foglalkoztatott a háború, végtelenül nem volt jelen, itthon végtelenül próbáltam keresni a maga után hagyott jelekben, és nem találtam. Nem vagyok ezt képes másképpen megfogalmazni, mint hogy a háború érzékelésének hiánya az exterioritás tapasztalatával szembesített.
A háború csak a diszkurzussal veszi kezdetét, s a diszkurzus a béke első szava. A freiburgi képeslapon nincs felirat. Az anziksz a nem írás beleírása a nyelvbe, amit most felolvastam.*
* Elhangzott a József Attila Kör szigligeti táborában, 1999. szeptember 2-án.