Helyszűke – Mások élete

Balog Anikó
Köz–hely

Gödröt ásnak ott, tudod-e? És sáros lábaikkal a boldogok nyomot hagynak maguk után; ők, a boldogok a folyton változó immanencia hierarchiájában csupán palicsi cifrátalan portékának tekintik, és mit sem törődve a „velemisvanilyen” érzéssel maguknak követelik a helyet, kitölteni minden bizonnyal tehetetlenül reménytelen. Ma is! Én gyümölcsöt ettem ott negyven fokban, te rágyújtottál és meséltél. Azt mondtad kutyát szeretnél, meg gyereket. Én meg csak hallgattam, s elképzeltem, hogy a kettőből miként, milyen ízléstelenül zöld tapéták között lesz egy. El tudtam felejteni minden émelyítően nyomorító álmot és vágyat, azok másik életre teremtettek. Tudod-e, hogy én olyan boldog voltam akkor, mint amilyen boldogok itt ezek a vezetékek, amelyek tökéletesen valótlan létezésében a merev anyagnak a földbe helyeztettek. Nem erre vágyunk-e mind: igazából élővé lenni? Kitölteni a nekünk szánt helyet. A bácskai por, ez a palicsi nedves homok megmutatta az utolsó augusztusi negyven fokban, amikor dinnyemagot köpköd a huncutul nevető kisfiú a parton. S hiszem, hogy mind: a por, a homok, a gyümölcs, a hely, s a még meg sem született boldogok, s a már máshol boldogok is rajtunk nevettek ott, az utolsó augusztusi negyven fokban, amikor dinnyemagot köpköd a huncutul nevető kisfiú a parton.

Itt ülök most is. Tej nélkül iszom a kávét, papírpohárból. Azt hazudom, várok valakit. Ideges leszek. Végül is hihetem, elhihetem. Jössz-e még ide? Szoktál magányosnak hitt pillanataiban a végtelen szombatnak ide jönni? Talán te is éppúgy nyomot hagysz itt magad után, ahogyan azok a boldogok, akik a folyton változó immanencia hierarchiájában csupán palicsi cifrátalan portékának tekintik, és mit sem törődve a ,,velemisvanilyen” érzéssel maguknak követelik a helyet. Tapossák meg, s legyenek helyfoglalókká kiteljesedésük tetőfokán, én veled ültem itt. Bennünket együtt ismer a bácskai homokban túl büszkén magányosodó palicsi cifrátalan, fényfehér pad.

| Bugyi Nikolett: Színes csúszdák >