Balkán Magyar Irodalmi Klub – Balkanski klub mađarske književnosti
Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél
Boldogok hajója
(Részlet)

Csodálatos dolog a Gutenberg-galaxis: ha nem lenne, ki kellene találni, de mivel már megvan, nem kéne veszendőbe hagyni, hiszen annyi mindent megőrzött számunkra, hogy hiányában vagy távollétében olyanok lennénk, mint az emlékezet nélküli ember, maga az amnézia. Onnan tudhatjuk, ebből a préselt galaxisból, ha kicsit utánajárunk, hogy Tito és Sztálin súlyos összeférhetetlensége igazából 1944 szeptemberében vált láthatóvá, ugyanis ekkor utazott Tito Moszkvába, hogy ott megdiskurálják – egy kis innivaló meg harapnivaló kíséretében – a Vörös Hadsereg jugoszláviai hadviselésének módját és feltételeit, ugyanis a szovjetek akkor már ott voltak úgymond   ante portas.   Tito Sztálin elvtársnak szólította házigazdáját, emez pedig Walternek kedves vendégét, ami Tito legkorábbi konspirációs nevének felelt meg a nemzetközi munkásmozgalomban, és az asztalra persze nem csak ropi került, hanem sok szép más is. Külön figyelmet érdemelt egy vörös kaviárból gondosan megformázott óriáscsillag amolyan előételként, amelyet aztán ecetes tokhal követett, nagy mennyiségű uborkával és további vodkával. Ezt grúz gulyásféleség váltotta fel az asztalon, majd roston sült csirke orosz módra savanykás gombakörettel és burgonyapufival, természetesen pikáns áfonyaszószban. Még el sem jutottak a súlyos grúz borokig, amikor megfagyott a levegő Sztálin ama elképzelése nyomán, hogy a jugó partizánok kerüljenek szovjet parancsnokság alá, továbbá az, hogy Tito netán tárgyalhatna a csetnikekkel is, akik akkorra már számára rég halálos ellenséget jelentettek. Hogy akaratát érvényesítse, alapszivacs Sztálin elvtárs úgy leitatta kedves Walterunkat immár a privát dácsájában, hogy az belehányt az ingujjába. Egész éjjel nem tudott aludni, csak dolgozott az agya vadul, s járt a lába a paplan alatt. Másnap, amikor Bánátig vitte a repülőgép, Attila egykori istállói fölé, utána a verseci reptérre, ahol is kiszállt, majd rövidesen meglátta, ahogy a szovjetek a román határvonalon átlépve elözönlik országát, mintha máris az övéké lenne, hát felment erősen a pumpa benne. Tudta, sosem felejti el Sztálin vacsoráját, amely örökre megülte a gyomrát. És gyűlöli Ázsiát.

Amikor az ördög végre úgy döntött, Visszarionovics elvtárs eleget teljesített ebben az árnyékvilágban, s magával vitte a maga kénköves dácsájába, Josip Broz leült kedvenc asztalához a péterváradi várban (a maga legnagyobb „dácsájában”), szeme sarkában Újvidékkel és a Dunával, pezsgőt bontott, méghozzá finom franciát, majd emelte poharát. Szó nélkül is mindenki tudta, mire isznak. Amikor az ital elfogyott, Tito hozatott még egy kört. Ekkor valaki halkan megkérdezte, ez meg most kinek az egészségére ürül, mire Broz tréfás kedvében hunyorított, ennyit szólván:

– Ferenc Jóskáéra!

Hiába jegyezték föl, elemzői soha nem jöttek rá, miért mondta ezt akkor és ott, még maga Vladimir Dedijer életrajzíró sem.

Aztán az elnök kihívatta a konyhából kedvenc, ügyes kezű magyar szakácsnőjét – akit a kitelepítendők közül anno az ő személyes parancsára szedtek le az egyik vonatról –, maga mellé ültette, majd sokáig trécselt vele magyarul, amiből a kísérete alig értett valamit, Titót azonban ez egyáltalán nem feszélyezte. Azon az estén arany fácánlevest ettek, meg túrós palacsintát sok-sok mazsolával, illetve diósat. Ázsia ide vagy oda, utóbbiba a diót egész durván darálták bele, mézzel édesítették, ráadásul kívülről is jól nyakon öntötték légyfogó sziruppal. Walter alig tudott betelni vele, annyira édesszájúnak bizonyult akkor este. A többieket végül azzal rémisztette meg, hogy egy kis egészségügyi sétát szeretne tenni a kazamatákban. Ám ettől utóbb neki is elmehetett a kedve. Inkább hátradőlt karfás székében, rápöfékelt, körülnézve hirtelen elkomorult:

– Miért van itt ekkora csend ebben a házban? Tán felakasztotta magát itt bánatában valaki?

Abban a szent minutumban tényleg csend lett – szerény könyvecskéjük csend-pillanatainak szinte legnagyobbika –, majd egy kis mozgolódás támadt az ajtónál, valaki diszkréten eltűnt a vörös szőnyeges folyosón, míg Josip Broz szórakozottan kékes karikákat fújt a levegőbe. A zenészek olyan gyorsan megérkeztek, mintha csak pisilni ugrottak volna ki.

Érdekes, a később majd megint fagyossá váló szovjet–jugoszláv enyhülés éppen ötvenhatban következett be. Abban az évben, amikor Magyarország kétségbeesett kísérletet tett az orosz iga alól való szabadulásra („a muszka pöcegödörből való kimászásra”), amelyet Tito a maga részéről képtelen volt tiszta szívvel támogatni. Valószínűleg sosem tudta megemészteni, hogy amikor ő bajban volt, a szomszédban az utolsó pállott szájú tizedes is azt üvöltözte katonáinak, hogy   gyerünk az imperializmus láncos kutyáját herélni!   Szakkifejezéssel élve:   miskárolni . Nemesebb egyszerűséggel:   tökön szúrni   – és akkor még ez lett volna a legkevesebb. Ezen az emlékezetes ötvenhatos látogatáson Moszkvába Josip Broz kíséretében tartózkodott a később leváltott főrendőr, Aleksandar Ranković, ahogy Koča Popović vezérezredes is, kiemelkedő jugoszláv politikus, akit majd a szerb–horvát ellentétek sodornak le a politika színpadáról a hetvenes években, és aki ifjú korában Párizsban Breton szürrealista köréhez tartozott. (Persze, ebben nincs semmi különös, ha ismerjük például Lenin korai rokonszenvezését a dadaistákkal.) A látogatás a kibékülés látogatásává lett, amelyben a felek – immár rugalmasabban – leszögezték, hogy hát a szocializmusnak is természetesen különféle útjai vannak, fejlődésének aktuális szakaszában ez megkérdőjelezhetetlen, a szocialista országok közötti együttműködésnek pedig kölcsönös jóakaraton kell alapulnia. Kizárólag baráti kritikán és eszmecserén. Ököljog ebben nem szerepel.

A jugoszláv elnök majd' százezres tömeg előtt tartott sikeres beszédet a Dinamó stadionjában, ahol elhalmozták virággal. A krónika megőrizte, hogy Hruscsov asztalán is szerephez jutott a vörös kaviár, azonban már nem abban a fantasztikus csillag-alakzatban; ahogy a csirke is, ezúttal azonban szalonnával töltött, ízletes májacskák formájában, hogy főfogásként szarvascomb kövesse a kötelező krumplival. Az áfonya itt átcsúszott a pitébe, az ecet pedig maradt kizárólag a salátában. Tito nem kért a tizenkét éves orosz vodkából, helyette – kiváló humorérzékről téve tanúságot – grúz konyakot óhajtott, ugye, jókora poharában és tikkadt szájüregében szakértői arcot vágva meglögybölendő.

JOSIP BROZ TITO, COMMUNIST WITH STYLE –   vélekedtek róla nyugaton; az emberről, akit Winston Churchill barátjának nevezett, és nem csak a bagózásban.

Feljegyezték róla, erről a stílusos komcsiról, ugye, hogy Josip Broz milyen megkülönböztető szerepet tulajdonított mindenkor a tárgyalóasztal mellett az evőasztalnak, hogy planétánk hány és hány rangos politikusával, híres figurájával obedált, miként az is, mekkora örömmel gondolt mindig a közelgő evésre. Akkorával, hogy gyermeteg izgalma még a legsavanyúbb, leggyomorbajosabb vendégére is általában átragadt. A fotók alapján úgy tűnik Indira Gandhira is, aki aligha lehetett a zsíros levekben úszó falatok nagy kedvelője. Indira kipirultan ült asztalhoz, és kacagós jókedvében kislányos grimasszal kergette körbe vellájával a kis huncut horvát dödölléket. Vagy Erzsébet királynő például, akit a csevapcsicsa vett le nemes angol lábáról, meg a pljeskavica, méghozzá annyira, hogy szokásától eltérően – protokollt felborítva – sietett gratulálni a kitűnő étkekért, amelyek nevét még meg se tanulta (ahogy persze később sem).

Úgy tűnt, házigazdájának, ennek a legendás, szögletes balkáni arcnak a pöfékelését sokkal hajlandóbb volt elnézni kékharisnya Erzsébet, mint derék Winston Churchillét otthon.

Történetírói szerint Broz a Sztálinnal való szakítás után kezdett el egyre nagyobb utakat tenni széles e világban azzal a nyilvánvaló szándékkal persze, hogy – a régi szövetséges kapcsolatok ápolásán túl – új barátokra tegyen szert, és az utazás, illetve a vendégeskedés és a vendéglátás ugyanolyan szenvedélyévé vált, mint volt számára mindenkor a vadászat. Első útjainak egyike híres Konstantinápolyba vitte egyenest – később legendássá vált Galeb (Sirály) nevű hajóján, egy olasz banánszállítóból aknaszedővé alakított, kilőtt, majd felújított hajón –, ahol a kikötőben felállított, roskadásig megpakolt asztalok mellől, tufahiják és baklavák ragadós halmai felett már távolról integetett neki Köprülü pipiskedő külügyminiszter, a legendás Köprülü hadvezérek leszármazottja. A törököknek ajándékba Tito egy drágakővel kirakott handzsárt vitt, amelyet rég még Péterváradnál zsákmányoltak Savoyai Jenő emberei Damad Ali basa-pasától, s azt a jó szándék jeléül tüstént átnyújtotta fogadójának, aki nagy örömmel vette el mondván:

– Akkor most jól csodáljuk meg a fegyverkovács eme valódi remekművét, s miután szemünk betelt vele, ássuk el örökre!

Köprülü felemelte a görbe kardot, mindenki tapsolt, aztán hóna alá csapva a fegyvert ő is tapsintott egyet, mire megjelent egyik bizalmas embere, aki a handzsárt nyomban, szinte szökdécselve a boldogságtól elvitte. Mi lett vele, nem tudjuk. El valószínűleg nem ásta. Vagy éppenséggel igen? Ankarában utána maga a török elnök ölelte kebelére Titót, kicsit tárgyaltak, majd mentek is vacsorázni, ahol vicces hangulatban hasonlítgatták össze csevapcsicsáikat. A szerbet és bosnyákot a törökkel. Előtte válogatott török virágokból készült likőrt ittak, szerencsére Tito akkorra már megtanulta, hogyan lehet a koccintás után a többedik, feleslegessé vált kört kellő diplomáciával, ha netán már nem smakkol a pia: elutasítani. A vacsorát követően, amikor valódi kapadókiai dohány került arany szelencékben az asztalra, Josip szeretettel meghívta Dzsemált Nándorfehérvárra, Dzsemál pedig elfogadta, és még így társalogtak, pillanatra mindketten úgy érezték, sikerült helyrehozni azt, ami oly csúnyán elszúródott a történelemben, és ez ott hamisítatlan, felemelő boldogság lehetett. Tényleg. Két véletlenül épp őszinte politikus számára. (És igazán: török kamionsofőrről netán igen, katonáról azonban már aligha van miért szólni ebben a kiterebélyesült, jórészt háborús szövegben.)

Item. Jugoszlávia történetének és derék vezérünk nagy ebédjeinek világtörténelmi összefüggéseket teremtő, jóval bővebb krónikájában akár külön fejezetet is képezhetne mindaz a sok csodás étek, amelyet a domboruló hasát kedvelő Tito marsall az úgynevezett el nem kötelezettség kurzusát követő országok élenjáróival költött el.

A tömbön kívüli ázsiai és afrikai országokkal való barátkozás Jugoszlávia helyzetéből egyenes úton következett, és egészen a nyolcvanas évekig tartott, amikor is a kétpólusú világrend megingásával az el nem kötelezettség mozgalma értelmét veszítette. Belgrád olyan fontos szerepet játszott az   antikolonializmus   és a békés koegzisztencia   politikájában, hogy a hatvanas évek elején például ott rendezték meg az el nem kötelezettek első csúcskonferenciáját. Josip Brozt személyesen az indonéz Ahmed Sukarnóhoz fűzték szembetűnően erős baráti szálak, ahogy az egyiptomi Gamal Abdel Nasszerhez ugyancsak, így gurmanisztikai szempontból – ha gazdasági eredményében nem is annyira – emlékezetes maradt Tito kiruccanása Balira, vagy az, amikor Egyiptomban előbb a Sirály fedélzetén, majd annak gyomrában látta szeretettel vendégül a vendéglátó elnököt, derék Gamal Abdelt.

 A hajó asztalánál ekkor jelen volt Jugoszlávia két legnagyobb írója közül Miroslav Krleža is, miután Broz úgy döntött, inkább őt fogadja kegyeibe, mint a ridegebb, távolságtartóbb, idegesebb gyomorrendszerű Ivo Andrićot, akit mindössze egyszer hívott meg egy kis harapnivalóra. Méghozzá közvetlenül a Nobel-díj odaítélését követően, utána sose többé. Lehet, el se olvasta soha a   Híd a Drinán t, míg a   Glembay-család ot kifejezetten kedvelte. (Egyébként a szerb írónak tekintett boszniai Andrić is állítólag horvát anyától és horvát apától származott, ez azonban mit sem változtatott a helyzeten.)

Valaki – aki csaknem egész életét Tito szolgálatában töltötte el amolyan előkóstolóként, képzettsége szerint kémikus – vallja, hogy szinte minden egyes falatot a lehető leglelkiismeretesebben vizsgált át, toxikológiai szempontból is, és csak a legminőségesebb, „A” jelzésű ételek kerülhettek fogyasztásra.

Mindennapos gyakorlatuk közben az orosz tapasztalatokra támaszkodtak leginkább, ugyanis az oroszok módszere tűnt legkidolgozottabbnak vezető emberek megmérgezésének gyakorlati kivédésére. Tito újabban megjelent horvát történelmi szakácskönyve úgy tudja, ötvennyolcban azon a Balin, amelyet sokan az istenek szigetének tartanak, roskadásig volt az asztal eleje mindenféle jóval: cuppogós kagylókkal, ollóikat csattogtató rákokkal, kancsal polipokkal, amelyeket ott helyben megsütve, lecitromozva lehetett bekapkodni. Volt, aki nyersen habzsolta a tenger gyümölcseit, Tito azonban nem ütközött meg ezen, hatalmasat evett a tengeri salátába göngyölt fürjekből is, meg az indonéz kacsából, végezetül a trópusi gyümölcsök sokaságából, nem utolsósorban a számtalan féle-fajta fagylaltból, hogy mindezt nagy pohár hideg ginnel öblítse le befejezésül. Ez a valaki úgy tudja, Broz mindössze egyszer utasított ételt vissza, méghozzá a kínai verebet. Megfagyott ettől (is) a levegő, Tito azonban kivágta a rezet azzal, hogy képtelen enni a madarak proletáriátusából. Mindenki jót nevetett, némi maszat mégis maradt az ünnepi fotón, mert a jugoszláv–kínai kapcsolatok csak a hetvenes évek végére rendeződtek Hua Kuo-feng kínai pártfőtitkár belgrádi látogatásával.

Josip Broz Tito ritkán ivott sört, de ha mégis az került elébe, akkor annak cseh sörnek kellett lennie, mert hogy Jugoszlávia a hozzá földrajzilag közelebbi országok közül leginkább Csehszlovákiával kereste a kapcsolatokat, meg Romániával. A Csehszlovákiával való barátságot nem mellékes mód jobb körökben eléggé beárnyékolta, hogy a jugoszláv államfő ha nem is hivatalosan, de a híres prágai tavasz idején a maga részéről beleegyezett az ott beinduló demokratikus folyamatok eltiprásába, ugyanakkor a románokkal való haverságot ilyesmi nem terhelte. A nyolcvanas évek végén lezajlott romániai eseményekben minden kétely ellenére valószínűleg mégiscsak rendesen kivégzett Ceausescu Tito gyakori vendégének számított. Így például Brioni szigetén járt épp forrongó hatvannyolcban, ahol házigazdájával a kétoldali kapcsolatok, a folyvást fokozódó nemzetközi helyzet, nem utolsósorban a nemzetközi munkásmozgalom időszerű kérdéseit vitatták meg, utána ültek csak ebédasztalhoz. Ceausescu akkoriban szigorú diétájára hivatkozva a saját szakácsával főzette meg a maga vegetáriánus eledelét, a külalakra nem épp első osztályú nyamit, és csak otthonról vitt szörpöket fogyasztott – piros szívószállal. Ám annál nagyobb étvágyat mutatott vadászat közben, ahol is lőtt mindenre, ami csak mozgott, és amíg bő muníciója tartott. Aztán Titótól kunyerált még egy marék patront.

(Apropó: '68. Tito a maga „hatvannyolcát” odahaza vér és túl nagy füst nélkül megoldotta azzal, hogy igazat adott a lázongó egyetemistáknak, melléjük állva mintegy virágszálat tűzött puskacsöveikbe, s itt ez az esemény több figyelmet nem is érdemel.)

Item 2. Josip Broz Tito volt az első szocialista politikus, aki a kubai válság után az Egyesült Államokba látogatott. Tito sosem táplált különösebb szimpátiát Fidel Castro iránt, így nem esett nehezére a dolog. Washingtonban John F. Kennedy libamájjal töltött gombákkal, kanadaiszarvas-szeletekkel, ananászkoktéllal, nem utolsósorban válogatott kaliforniai borokkal igyekezett kedveskedni neki. Közöttük egy olyan palackkal, amelynek oldalán egy büsztszerű dombormű őrizte a kaliforniai borkultúra atyjának emlékét. Tito tudott Haraszthy Ágostonról, szóvá is tette, hogy ez az ember azon a területen született egykor, amely újabban az ő országához tartozik, mire Kennedy mosolyogva bólintott, poharát koccintásra emelve. Baráti eszmecseréjük az általános világpolitika helyzetéről, a délkelet-ázsiai eseményekről, Jugoszlávia és Amerika közeledéséről, valamint a teniszezés és a szivarozás összeférhetetlenségéről szólt. Látszott, hogy Kennedy hisz Amerika jóságában és igazságában, következésképp annak erejében, de nem fölényeskedett Titóval, ámbátor megállapította:   nagy nap lesz az, amikor egyszer Jugoszláviába' is eljő Amerika.   Utána egy kicsit hallgattak, mint akik kifogytak a szóból. Lehet, Tito Jacqueline Kennedy elbűvölő szépségén törte fejét, John pedig Marilyn Monroe vértolulást előidéző mosolyán, de ezt már innen aligha lehet pontosan megállapítani.

Évekkel később egyszer Jacqueline tíznapos adriai kiránduláson vett részt, amikor is Tito nevében Marijan Kocković festő, szobrász, az aktok nagy kedvelője látta el a kísérő szerepét. Hogy Broz ott settenkedett-e valahol a közelben, kérdés. Tény, hogy végül pompás mimózasalátás ebédet rendezett Elizabeth Taylor és a Sutjeska   című partizánfilm nőszereplői számára, amelyre John F. Kennedy özvegyét is meghívta. Köztudott, hogy Josip Broz és Jacqueline Lee Bouvier baráti kapcsolata akkor is megmaradt, amikor utóbbi feleségül ment Arisztotelész Onasszisz görög multimilliomoshoz.

Tito (tehát) szerette a művészeket, akik úgyszintén gyakori vendégek voltak nála, így például a világhírű Ivan Meštrović. Kifejezetten kedvelte a színészeket, például Orson Wellest, de legjobban a színművésznőket imádta, például Sophia Lorent, Jovanka Budisavljević  kapitány nőiesebb változatát. Elbűvölő szépségével Sophia nem csak Titót vette le zömök lábáról, hanem mindenkit, akivel gyakori látogatásai során kapcsolatba került. De nem csupán káprázatos gyönyörűségével aratott ez a vérbeli latin nő, hanem közvetlenségével, csodálatos temperamentumával is. Szívesen húzott kötényt magára, majd beállt a konyha népe közé, hogy kigyúrja és mesterien ellapítsa a maga olasz tésztáját, ahogy azt a saját anyukájától tanulta rég napsütötte Itáliában, Róma örök városában. Ilyenkor egészen kipirult a dögönyözésben két szép orcája, valósággal csattogott két formás kebele, míg Tito ott álldogált mellette, szemén sötét napszemüveggel. Talán azért, ne legyen olyan feltűnő, hol állapodott meg megbabonázott tekintete. A híres szexbomba, Gina Lollobrigida is eljött lefényképezni Titót, mire Tito sem maradt adósa: gyorsan ő is lefényképezte Lollobrigidát. A korábban, ifjabb esztendeiben banánszoknyás Josephine Bakerrel tréfából erotikus táncot lejtettek, csak utána láttak neki a hagymás ételeknek. Aztán meg egyszer egy Lollobrigida szerű jugoszláv énekesnő férje kezdett üvöltözni agyalágyultan, hogy „az az állat megkúrta a feleségemet”, ám gyorsan elcsendesült. Mielőtt még rendesen tudatosult volna, hogy ki kúrt meg kit.

Ki tudja, milyen elégtételt kapott elveszített férfiúi becsületéért. Talán a legnagyobb elefántagyart, amelyet elnökünk valaha is lőtt? Mondhatni: abból kijöhetett sok-sok szép vacsora.

Josip Broz Tito életrajzírói rendre úgy tudják, messze földön híres alanyuk az össz művészeti ág közül legjobban a filmet kedvelte, gyakorta ellátogatott a Sutjeska forgatására, egyáltalában: szerette a mozit. A férfi színészek közül – említett Orson Welles és John Wayne mellett – Taylor férjét, Richard Burtont tartotta igazán nagyra; lenyűgözte Richard Nagy Sándor szerepében, így amikor felvetődött, hogy Burton alakítaná őt a Sutjeska grandiózus partizán filmeposzában, Tito lelkesen helyeselt. A Burton házaspár majdnem egész hónapot töltött Jugoszláviában, ebből elég sokat Tito asztalánál, ahol is a két férfi egymásra lelt a jeges Black & White élvezetében, amiben Elizabeth se maradt le nagyon. Ő ugyan kevesebbet ivott, de a jeget, mint olyat, feleslegesnek tartotta bele. Persze, minduntalan érzékeny torkára hivatkozott, s oly ártatlanul nézett Titóra azzal a két tengerkék szemével Liz, hogy nem létezhetett olyan férfi, aki el ne olvadt volna tőle. Jovanka pedig egyenest hidegrázást kapott ugyanettől, persze igyekezett nem mutatni. Természetesen őt inkább Burton tekintete varázsolta el. Burton sarmőré, aki az elnök feleségének kedvenc koktéljára célozva a fehér ruhában pompázó, sötét hajú Jovanka Brozt egyszer a legszebb White Ladynek titulálta. (White Lady = három deci citromlé, egy deci Gordon gin és egy deci Maraschino – jól összekeverve.)

És akkor most? Hogyan tovább? Nahát, köztudott volt, hogy Tito hajlamos elereszteni a füle mellett orvosainak tanácsát, amiben Jovanka is csak asszisztálni volt képes, így alakulhatott ki például diétás napjaik étrendje, amely reggelire nagy adag szalonnás rántottát látott elő, húsos lecsót és sült házikolbászt ebédre, valamint bárányhúst vacsorára. Vagy marhahúst mindhárom étkezésre. Persze, ezekről a napokról az alkohol szigorúan száműzve, de borral vagy nélküle, dallal vagy sem: utóbb halaszthatatlanul eljő az este. Krisztus urunk 1980. évének májusában, a sok Hencidától-Boncidáig után: Ljubljanában elérkezett az a bizonyos utolsó, valószínűleg immár igencsak vékonyka vacsora, egy szál pirítóssal (fokhagyma nélkül), amely szomorú vacsorának senki avatatlan kívülről nem lehetett szemtanúja, és amelyet már érintettünk – széles Dunánk pittoreszk és pikareszk Gibraltárján hajózva.