Fekete J. József
„a köd ilyenkor magam is lehetnék”

Szabó Palócz Attila: Köd . zEtna, Zenta, 2011, 75 oldal

Szabó Palócz Attila Köd című kötetének A csönd című nyitóverse eleve az identitás problematikája köré szövődik. Alcíme szerint József Attila nyomán keletkezett a vers, keltezése szerint Makón és Zentán, 1923-ban és 2005-ben. A költemény az „ és Etusom, ” sorral indít, a birtokragos keresztnév azok számára, akik még akkor tanultak irodalomtörténetet, amikor az még a szerzői életrajzokra is kitért, nyilvánvaló, hogy itt József Attila szólal meg. Csakhogy a versben beszélő nem József Attila, hanem valaki , aki – emlékezzünk az alcímre! – József Attila nyomán , tehát nem személyében, hanem helyette beszél, a költő pozíciójába helyezkedik, és saját szólamát önti szövegbe, még ha József Attila szavait is használja. Kérdés, hogy meddig tartható, meddig feszíthető az egyik költői szólam nyomán megképzett másik szólam harmóniája, hiszen végtére mégiscsak egy alakmás felöltése a tétje ennek a két, egymástól különböző hangütésben megszólaló versnek. A teljes azonosulás a tét, nem holmi olcsó szerepjáték, halvány kóklerkedés. Érzi a feszítés korlátait a versben beszélő is, a tárgyilagos beszámoló egyszerre zaklatott, töredezett és zavart sorokra vált: „ – permet a nedv –, / a lapokat leadtam, / a plakátokat elhelyeztem, / további utasítást kérek / – kérem, mi kéretik, / dermedtségét félhetik –, / további utasítást kérek” – akár ha a Szabad ötletek jegyékébe lapoztunk volna bele. Az idézetben kétszer is szereplő „további utasítást kérek” ciklikus döccenése mintha azt jelezné, hogy homok került a szerkezetbe, meg-megdöccennek a fogaskerekek, ami utalhat József Attila mentális állapotára, szerintem viszont a vers alapötletéből következő identitás-egyesítés lehetetlensége veri ki a biztosítékot, mindaz, aminek organikusnak kellene lennie, egyszerre üresen zakatoló malommá válik, gépezetté, amely utasítás híján feleslegesen forog tengelyén, döccen párat, majd leáll. A vers záró sora már letisztult, érzelmektől mentes, kiürült – tehát nem költői – megszólalás: „további utasítást kérek”.

A következő költemény, AZ ISTENEK HALNAK, AZ EMBER (F)ÉL , tovább bonyolítja a narratológia egyik alapkérdését, azt, hogy voltaképpen ki is beszél a műben. A vers alcíme ugyanis: József Attila Babits Mihályt idézi , vagyis a vers egy idézéses szöveg valaki általi újraidézése. A több hangra komponált vers mégsem ezt a kérdést bonyolítja műalkotássá, mert a többszólamúság formai, kompozíciós kérdésként, nem pedig önidentifikációs problémaként jelenik meg benne. Az önmeghatározhatóságot, akár mint valamihez hasonlítást, akár mint valamivel azonosulást , nem a vers tördelési képében is elkülönülő szólamok, hanem a versmondatok fogalmi tartalmai révén veti fel a költő. Alapmotívuma a köd, ez az önnön természeténél fogva légies, megfoghatatlan, képlékeny, hol nyugvó, hol áramló képződmény, ami éppen megfoghatatlansága révén válik sejtelmessé, sőt rejtelmessé. A költő hosszú oldalakon át váltakozva igyekszik megfogalmazni, hogy szerinte mi a köd, és mi nem a köd, az igenlő és tagadó megállapításokból arra a következtetésre jut, hogy a köd voltaképpen egyfajta lebegő identitás , ami, ha nem is azonos vele, de legalábbis hasonlít a versben megképződő perszónához. Ahogy előbbre haladunk a versolvasásban, a köd már nem csak a lebegő , hanem a rejtőzködő attribútumával felruházott önazonosság jelképévé terebélyesedik, és egy pillanatra a meghunyászkodó identitásról is fellebbenti a leplet:

könnyű így alulmaradni,
hogy alulmaradva érezd jól magad…

A versben „alulmaradva érezd jól magad”-ként megjelenített lelkiállapotra vonatkozóan szögezi le Szász László – Páskándi Géza Szekusok című regénye kapcsán –, hogy „ha egy kisebbségi magyar személyiségének bár csupán néhány attribútumáról lemond bekebelezni szándékozó hatalom javára, olyan belső és külső konfliktusokba keveredhet, melyek következtében kulturális és énazonosságát teljesen elveszíti”.

A költői leírás közben a versben beszélő perszóna szinte azonosul mindazzal, amit a köd szerinte jelent, és nem jelent: „…a köd olykor pont olyan, / mint én vagyok, / s a köd ilyenkor magam is lehetnék”, de figyeljünk a periodikusság kiemelésére és feltételes módú megfogalmazásra, mert később kiderül, a két identitás azonosulása képtelenség, azonosításuk lehetetlen, hiszen: „…a köd az bizony köd…”, bár ettől még a perszóna is lehetne köd(szerű), ám mégsem lehet az, mert egyetlen, ám megkerülhetetlen különbség áll a természeti jelenség és a vers nyelvén megszólaló ember között, az hogy az utóbbi a köddel szemben átérzi „a halandóság borzalmát”, létének efemeritását, az életküldetése felőli bizonytalanságát.

A költészet nem válaszadó, hanem kérdező műnem. Válaszokat kereső megszólalás, ami a lét efemer voltának tudatában az önelhelyezésre tesz kísérletet, öndefiníciós, önmegértő próbálkozás, az önnön identitás megalkotásának örök bizonytalansága, a ki vagyok, mi a szerepem a világban kérdések megválaszolhatatlanságának átörökítő megfogalmazása. Hiába vonja verseinek ködébe kortársait (Verebes Ernőt, Böndör Pált, Deák Ferencet), illetve költőelődeit (Arany Jánost, Petőfi Sándort, Radnóti Miklóst, Babits Mihályt, József Attilát), megnevezésükkel, illetve verssoraik megidézésével, csupán a megnevezettek identitását fogalmazza meg, velük szemben a sajátja definiálatlan marad, egyszerű matematikai képlet mintájára valahogy úgy leírhatón, hogy ha ők önmagukkal azonosak, akkor velük szemben ki vagyok én?