Fekete J. József
Határsértők?
A térségi irodalom margójára

Bárki kisebbséghez tartozónak tekinthető, csupán meg kell találni hozzá a megfelelő látószöget. Miként egyik írótársam mondaná, meg kell hozzá találni az elméletet. A rendszert mondjuk, ami mögül kipislogva nyilvánvalónak tűnik az, amit látni szeretnénk. Az egyik ilyen elméleti elképzelés „híd”-ként tételezte a kisebbségeket, amelyek sajátos közvetítő szerepet töltenek be a nemzetek között, megteremtik és életben tartják a különböző nyelvi közösségek kultúrjavainak vérkeringését, lehetővé teszik a közös történelmi múltnak az együttes értelmezését, értékelését, harmonizálását. Csakhogy a kapcsolattartás rendszerbeli támogatása inkább az elvárás, mint a juttatás szintjén artikulálódik, természetesnek tüntetvén föl, hogy a bizonyos, sokak hátán nyugvó „híd” eleve ott van, ahol, és ebben van logika. Viszont ebben a logikában nem vetődik föl, hogy miként is érzi magát ez az eleve adott „híd”. Ívének tűrnie kell a feszültséget, a terhelést, a nyomást, kopást, és alkalmakként fölötte, a hidat nem is érintve haladnak át úgynevezett kultúraközvetítő „nagykövetek”, akiknek nincs szüksége átjárókra, mert önmagukban hordozzák a megmutatkozáshoz szükséges, közösség által támogatott, elismert adottságokat. Egy-egy ilyen jelentős életművel a tarsolyában érkező „nagykövet” valóban megteremtheti a saját nemzete kultúrájáról az idegen nyelvi és kulturális közösségben formálódó képet, elhintheti az iránta képződő érdeklődés, az el- és befogadás magvait.

A szemléleti rendszer által támogatott „nagykövetek” viszont jönnek, majd mennek, cserélődnek, és nincs olyan közöttük, aki a határokon magával cipelhetné saját kultúrájának teljes sokszínűségét, összetettségét, folyamatos alakulásának időszaki lenyomatát, alkalmi bemutatkozás helyett folyamatos jelenlétet biztosíthatnának, ehhez nem hogy egyetlen személy, hanem egy teljes, olajozottan működő intézményrendszer is kevés. A kényszerből vállalt kisebbségi híd-szerep talán szépen hangzó elképzelés, de nem elvárások, hanem más elven működik, természetes jelenségként, nem pedig oktrojált feladatvállalásból lombosodik ki. A jeles művek és fontos alkotók határon átléptetése alkalmi, a többség számára felejthető jelenség.

Ilyen és hasonló gondolatokat forgatva ültünk minap egy magunk által rendezett minimalista tivornya, lakoma, avagy symposion kellős közepén, a Belgrádi Nemzetközi Könyvvásár egyik szabadtéri teraszán, írók, szerkesztők, egyetemi professzorok. Került az asztalra tölgyfahordóban érlelt szilvórium, ami Észak-bácskai közvetítéssel jutott a társasághoz, volt ott Zlatiboron termett növénnyel ízesített rakija, magyarországi bikavér, szerbiai sűrűbab sült kolbásszal, uzsicei kajmak, a Budapestről érkezett költővendég pedig semmi egyebet nem volt hajlandó elfogadni, mint hagymás pljeszkavicát lepényben, rosszabb esetben lepénnyel, és már kitervezte, hogy a következő étkezésnél majd csevapcsicsát rendel. A beszélgetés során a magyar anyanyelvűek zömmel szerbül fordultak a társaság szerb anyanyelvű tagjaihoz, ugyanakkor ők meg mindannyian magyarul válaszoltak, illetve a másik nyelvén kezdeményeztek párbeszédet.

A balkáni és Közép-európai ízek, illattok, nyelvek üdítően tarka alkonyi kavalkádjában egyszerre lőn világosság!

Mindvégig itt volt az orrunk előtt: a kulturális egymáshoz illeszkedés azokon a vidékeken, ahonnét a fővárosba érkeztünk, olyan természetes folyamat, mint az ozmózis, és olyan kézenfekvő, mint ahogy villanykapcsoló fölpöccentése nyomán fénybe borítja a szobát az izzó, vagy hogy víz folyik a csapból. A kultúrák egymásba hatolása feszített gerincű híd, és nagyputtonyú „nagykövetek” nélkül is már régtől működik az úgynevezett areális térségekben. Olyan területen, ahol különböző nyelvi közösségek élnek együtt, és átveszik egymás szavait, szokásait, hanghordozását, viseletét, ismerik egymás dalait és táncait, maguk is éneklik, járják azokat. Megtisztelik a másikat, mert annak anyanyelvén szólnak hozzá, maguk is elkészítik a másik nemzet jellegzetes eledelét, eljárnak egymás ünnepeire, elsajátítják díszítő motívumaikat, olykor lekevernek egymásnak néhány pofont, ugyanakkor tisztelettel járják egymás temetőit, ünnepkor fölköszöntik egymást. Napról napra átlépik azokat a képzelt határokat, amelyek idővel kishatárrá minősültek át a térségi közösségek között, de nem határsértőként, hanem a közösséghez tartozóként.

Magam is arról a vajdasági, erdélyi, magyarországi areális nyelvi kódról beszéltem a Könyvvásár egyik kísérő rendezvényén a belgrádi közönség előtt, ami a jelen lévő és nem jelen lévő írók műveiben folyományává váltak a folyamatos, nem kényszerű, hanem természetes „határátlépéseknek”. Arról az irodalmi képződményről, amelyben visszatükröződik a saját és a másik megbecsülése, és aminek köze sincs lobogólengetéshez, szerepjátszáshoz, vállalt küldetéshez. A térségi író – és a művét fordító – nem „nagykövet” és nem „híd”, hanem csupán teszi a dolgát, mert arról ír, ahogy ő látja a világot és önmagát.