Szögi Csaba
Esszencia
Félirodalmi párbeszédkísérlet Bozsik Péter Pálinkaenciklopédiájával*

Két korty pálinka a határon, szvít Dzsízösz, de jólesett!
Felfüggesztem az ideiglenes nyár eleji absztinenciám, mielőtt ebbe a szobába belépek – ami dukál, az dukál. Vegyes gyümölcs, nevezetesen meggy-barack. Zlatibori. A nyelvemen ott marad a kesernyés cián. A dohányfüst nem zavarja, harmonizálnak.
Tudnod kell l a s s í t a n i. A pálinkaivás művészete itt kezdődik: hedonista, önféken tartott alkoholista létemre is képes vagyok tartani a mértéket – a nemes nedűt az íze, a meditatív hatása végett kortyolgatom lassan. (Hogy hogyan csapom ki a biztosítékot, arról máshol, máskor.)
Falatozz is közben! Erről a magyarok keveset tudnak, vagy nem érdekli őket – inkább szláv szokás, hozzáteszem: bölcs. A legprímább minőségű, háromszor főzött gabonapárlatot csakis savanyú uborkával! – hallottam valahol. Magam valami zsíros sajtot – legtöbbször gaudát – is beiktatok. Gyönyörű ízkavalkád, mennyei harmónia! (Öt-hét deci után is észen maradok – sőt! –, másnaposság? Sehol.)

Kedvelem Hamvast és – Bozsikkal ellentétben – A bor filozófiáját is. Persze fenntartásokkal fogadom el, amit mond az italokról, de hát többek között éppen az kitűnő benne, hogy olvasás közben elgondolkodtat. A lényeg ezúttal, hogy örülök, amiért Bozsik Péter megvédi a Hamvas által elmarasztalt pálinkaivókat, akik „ki-kitörnek, aztán összecsuklanak”. Ez nem az italt minősíti, kizárólag a fogyasztóját: csuklottam én már össze bortól is, ajjaj. Szerzőnk abban egyetért a „vén bölccsel”, hogy a bor a társaságot kedveli, a pálinka pedig a magányosok itala. Nos, szerintem is kedveli a bor a társaságot: például az én társaságomat. Egy karcsú palack délszaki Vranac, hozzá két-három pipa első osztályú cannabis: így kezdtem írni a Mint ami lent van című regényemet. Szeptember volt, egyedül ücsörögtem egy Tisza-parti hétvégi ház erkélyén, közel-távol sehol egy lélek, a Csárda is elcsendesedett estére, s mégis: mintha nagy-nagy társaság – feast of friends, that I prefer to a giant family – vett volna körül, de nem zavartak a belső régiókban való teljes elmerülésemben. Tehát meditatív italként szolgált.
S valóban, a pálinka „magányos” varázslat – de korántsem zavar, ha többen is vannak körülöttem. Mert csak arra az egy – kivételesen kettő – személyre tudok fókuszálni, akivel ezt a bensőséges élményt megosztom. Különös tehetségem van nekem is, és a jó pálinkának is, hogy a magánszféránkat megőrizzük. Akár egy karnevál kellős közepén is.

Az ócska kannásboraimat, filléres söreimet, vodkáimat, pancsolt műpálinkáimat már bőven megittam, többet is, mint az egy emberöltőre elegendő. Az ifjonti „lázadásba” ez is belefért a ragasztó, benzin, hígító és társaik mellett. Ma már, ha „lámpaoltásra” is vágyom, akkor is adok a minőségre – legyen szó alkoholról, cannabisról, irodalomról vagy nőről.
Ezúttal is csak a nemes párlatokról esik majd szó leginkább, akárcsak az alapul vett – s részemről alapműnek ajánlott – Bozsik Péter-remekben, a Pálinkaenciklopédiában. Szólnak majd még, persze, történetek a fenti kétes eredetű szerekről is – hiszen a történeteim tárháza kimeríthetetlen ebben a témában (is) –, itt azonban esetleg csak az elrettentés végett fordulhat elő néhány eset.
Induljunk hát el a Bozsik által kijelölt ösvényen: ábécé szerint, nosza.

ÁFONYA – B. is csak ágyasként emlegeti, magam sem nagyon tudom elképzelni, hogy ebből pálinkát főzzön valaki. Igaz, bármiből összehozható, amiben csak nyomokban is van valamilyen szénhidrát – nos, az áfonyában nincs túl sok… Én ágyasként sem ittam, ha jól emlékszem – noha esetemben ez soha nem biztos –, de olyasminek képzelem el, mint a sommal készített ágyaspálinkát. Az igen fanyar, mondhatni, üdítő, inkább a színe jellegzetes, mint az íze. Valami olyan bizarr lila, hogy ha nem itthon készítjük el, másnak el nem hinném, hogy nem szintetikus… Kb. mint a fekete ribizlis francia vodka, csak halványabb. Kellemes. Megkóstolnám az áfonyásat is. (Hű, most utólag belegondolva: nem azt ihattam tavaly nyáron a veszprémi ír kocsmában hajnaltájt? Vagy az meggyes volt? Utána kéne járni. Jó drágán mérték.)

ÁGYAS – Csak a fantázia szabhat határt – az pedig, mint tudjuk, határtalan. Bár gyengébb minőségű pálinkák ilyen módon feljavíthatók, magam erre is inkább jó minőségű, kevésbé karakteres, szilva- vagy almapálinkát használok. Fentebb említettem már a somot, de kedvelem még a – szintén – szerb specialitást, a klekovacsát is. Ez pedig nem más, mint szilvapálinka borókaágyon. (Az angol gin is ugyanez, csak ott rozspárlat az alap. Viszont nem tudom, mennyire természetes: ha szeszt öntünk a borókára, az nagyon gyorsan sárgászöld színt kezd felvenni. A gin, ugye, fehér. De talán két párlás közé esik a bogyó jelenése.)
Az eddig kóstolt legfinomabbak számomra az almapálinka meggyágyon és a szilvapálinka aszaltszilva-ágyon. Különleges még a „macskapöcse” paprika ilyen módon elkészítve, de ezt kizárólag elszánt ínyenceknek merem ajánlani. (Nagygomboson a forralt borba is dobtak szárított cseresznyepaprikát a fahéj és a szegfűszeg mellé: kb. mint a túlcsípősített halászlé, csak édesen.) Egy-két fajtát mindig tartok itthon (most épp borókát), az ember megkívánja. No de az ágyaspálinka valóban kimeríthetetlen téma, külön „regényt” írhatnék, ugorgyunk.

ALMA – B. nem igazán tartja sokra, nekem az egyik kedvencem. (Hétköznap, a napi három-négy „standard” kupica nálam általában alma vagy szilva, esetleg szőlő.) Valóban nem igazán karakteres, de ha jó alapanyagból a megfelelő módon készítik, van egy jellegzetes, enyhén fanyar aromája, amit én kedvelek. A jelszó: nem kell mindig kaviár.
(Egyszer hoztak nekem Normandiából Calvadost, ami a helyiek nemzeti itala, ez is almapálinka. Nem voltam különösen elragadtatva, de erről inkább a szállító tehetett: apró műanyag flakonban hozta, amiben ki tudja, előtte mi volt, aztán ki tudja, meddig állt benne… mindenesetre kapott egy elég erőteljes aceton ízt. Persze azért megittam. Természetesen.)

ÁNIZS – Cukorkában kedvelem. Teában is, de inkább fűszerként, keverve más herbákkal. Pálinkaként ez is ágyas. Számomra borzalmas. Ouzo, masztika. Amikor Görögországban nyaraltam, a Metaxán lógtam tíz napon keresztül – ez az egyik kedvenc borpárlatom –, de arra gondoltam, csak „illik” az ouzóból is fogyasztani, ha már itt vagyunk… a két deciből legyűrtem egy felest, a többiből inkább koktélt kevertem. (Két-három cent ouzo, fél deci sűrűre kevert nesskávé, másfél deci hideg tej, púpos kiskanál cukor. A White Russian „szinkronizálása”. Kávélikőröm nem volt.)
Erdélyben is pancsolnak – a kömény„pálinka” mellett – valami hasonlót ánizsból. Nagyon tömény tea – ánizs illetve kömény – plusz tisztaszesz. Cukorral vagy anélkül. Köszönöm, abból a másnapos koponyahasogatásból egy életre elég volt az a két-három alkalom, amit az első erdélyi körutamon át-, azaz túléltem.

ASZÚTÖRKÖLY – Mmm… ezt egyszer meg kell kóstolnom! Jól hangzik.

BARACK – A B. által királynőnek titulált őszibarack-pálinkát mindössze egyszer kóstoltam: semmi extra élmény. Pedig nem hagyták túl erősre, nem az volt a gond vele. Egyszerűen nem volt semmi karaktere, inkább cseppet „büdöskésnek” tűnt, de még annak sem annyira, hogy maradandó élményt jelentsen. Felejthető volt (mint egy fogmosás).
A sárgabarack – a „hercegnő” – sem tartozik a legnagyobb kedvenceim közé, noha ebből már nem egyszer ittam olyat, ami hét nyelven beszélt. Számomra ez inkább amolyan desszert jellegű – mondhatni, „kontyalávaló” –, amiből vasár- és ünnepnapokon szívesen elnyalogatok egy kupicával, élvezem is, de ennyi. (Mást ne mondjak: még soha nem rúgtam be ebből tisztességesen. Nos, ez igen kevés italról mondható el az Ég alatt, beleértve a román tisztaszeszt és a benzint is.) Ugyanakkor mindig tartok itthon egy palackkal a legprímább minőségből – amiről hiszem, hogy kizárólag itt, a vajdasági Bácskában főzik –, hiszen tudom, ha valakit meg akarok tisztelni, akkor csakis ebből kínálhatom. Persze csak ha nem ínyenc az illető. Számukra egészen más meglepetéseim vannak… (A benzin nem tartozik ezek közé. Bár pszichopata vendégeim is szoktak lenni.) A barackból igenis a lekvár az igazi! Mondjon erre B., amit akar.

BIRS – Na, ez már sokkal inkább! A „Nagy Bácskai Trióból” ez a legkedvesebb számomra – utána a körte, utána a barack. Ezt sem szlopálom napszámra – mint a szilvát, almát, szőlőt –, de ha egy-egy csárdában felsorolják a választékot, ennél általában megállítom a pincért, ne mondja tovább (mivel feltételezem, hogy bodza vagy hordós Glenfiddich nincs a pincében). Szeretem a szelíd, mégis jellegzetes, picit fanyarkás karakterét. A barack után közvetlenül sosem esik igazán jól a húsleves – birsből akár félúton is lelökök még egyet. És: a világ legkitűnőbb birspálinkáját a szomszédom főzi! (Körtéből csak a második az övé, azt Gyuri bácsi érzi a legjobban. De még mindig Zentán belül vagyunk.) Hanem: mért nem tartok ebből itthon? Talán ezáltal próbálom magam számára „egzotikussá” tenni, holott egyáltalán nem az.

BODZA – Hú… Nos, B. így kezdi a szócikket: A KIRÁLY. És egyet kell értenem. Imádom a szörpöt is, a teát is. Különleges, tán semmihez sem hasonlítható íz (a bodza, mint a pacal: vagy rajongsz érte, vagy köpsz tőle, harmadik út nem létezik). A pálinka meg… hát, ugyanolyan – csak esszenciálisan „ugyanolyan”.
Mindössze kétszer volt hozzá szerencsém. Először az egyetemen toltak az orrom alá egy aprócska üvegcsét, hogy „nedvesítsem meg vele az ajkamat”. Utána órákig nem ittam/ettem mást, hogy ott maradjon az a nedű, még ha csak egyre halványabb nyomokban is. Másodszor a kispiaci Emil cimborám küldött nekem egy „egész”, kb. fél vagy háromnegyed decis, díszüvegecskével – bodzából ez jelentős mennyiségnek számít! –, mit mondjak, tényleg megtisztelve éreztem magam. Az üvegcse kitartott vagy fél évig, inkább csak inhaláltam, mint ittam. S ebből aztán senkit, de szó szerint senkit nem kínáltam meg! (Két italhoz tudnám hasonlítani csupán, a Glenfiddich nevű skót gabonapárlathoz, amit tizenöt évig meg sem bolygatnak a hordóban, csak azután palackozzák, a másik egy dél-szerbiai szilvapálinka, ami meg huszonennyimennyi évig pihent a hordójában… mesések. De ezekről majd a maguk helyén.) Egy palack bodzát, kerül, amibe kerül – nem lesz olcsó –, be kell szereznem mihamarabb! Nem élhetek tovább nélküle.

BORÓKA – Erről nagyjából elmondtam a magamét az ágyasnál. Ittam ilyen-olyan gineket (a szabadkai vacaktól a Beefeateren keresztül a Gordon’s-ig), borovicskát, klekovacsát… Ez utóbbi smakkolt leginkább, de nem a kedvencem egyik se. A fenyő leginkább légfrissítő formájában jön be. Tonicban elmegy nagy ritkán. (Noha nem az eszméletvesztés az írásunk tárgya, azért idézem Errol Flynnt: „Ha be akarsz rúgni, igyál whiskyt, a gintől csak pisálni lehet.”)
Kóstoltam a Tádé kollégám által nagyra tartott Fenyővizet is. Erről van egy legenda, hogy állítólag a székelyek odaálltak – ha jól emlékszem – Mária Terézia elé, hogy hát ők főznének fenyőpálinkát, lehet-e? Jajj, hát a székely amúgy is problémás alattvaló, gondolta a császárnő, nem, nem lehet, szó sem lehet róla! Erre a következő évi meghallgatáskor a csalafinta székelyek már a következő ötlettel álltak elő: készítenének fenyővizet, lehet-e? Fenyővizet? Végül is… hát csak hajrá, csináljátok… Ez is olyan, mint a gin – nagyjából. Csak „hígabb”. Pillanat, rögtön megnézem… 36%. (Egyébként amikor Sepsiszentgyörgyön efelől érdeklődtem a vendéglátó lánykáknál – akik pompásabbnál pompásabb eperhordós szilvákat toltak elém decis poharakban, s maguk is derekasan fogyasztottak –, nekik halvány fogalmuk sem volt, miről beszélek. De másnap közös erővel azért találtunk a nagyáruházban.)

BORPÁRLAT – B. az „égettborról” sincs különösebben jó véleménnyel – mivel saját bevallása szerint kizárólag olyan formában találkozott vele, amikor silány kvalitású bort párolnak le, hogy az ne veszítsen tovább a „minőségéből”. Kitűnő borpárlatot készítenek a magyarkanizsai tangazdaságban! (Többek között, mert a szőlő, az alma, a vegyes és a paprika is fantasztikus – magam ezeket kóstoltam, azaz rendszeresen vásárolom –, ráadásul igen kedvező az árfekvésük.) Tervezem egy ideje, hogy rendeljek a borból is – mert amiből ez a zamatos párlat készül, az csakis remek minőségű lehet. (Azt persze nem állítom, hogy a francia konyakkal felveheti a versenyt, de például a közepes minőségűnek számító olasz Stockra simán ráver. El nem cserélném érte!) Közhelyes, de igaz: mintha zamatos szőlőszemet harapnál ketté… Egyik nagy kedvencem ez is. Kötelezően ott áll a polcomon.

CUKOR – Erre most mit mondjak? Mit mond erre B.?… Sztorizik, persze. Meg gondolkodik, bevegye-e az enciklopédiájába. Ha a pálinkáról mint „transzcendens élvezetről” beszélünk, akkor ennek itt nincs helye. Kuriózumként persze van. (És jó példa a rum, amit ugye cukornádból főznek – jobb helyeken. És ami jó. Sőt. A karibi rumok, a kubai, a Puerto Rico-i, fantasztikusak. Nemrég ráfutottam barbadosira – Old Pascas –, ami épp oly kitűnő, mint az előzőek, mérsékeltebb áron. Óh, egy féldeci Havana Clubot vagy Bacardit elszopogatni egy kis lime-mal… És óh, galád Hunter S. Thompson, aki az ’50-es években befutott San Juanba, mint egy részeg hajó, s ahol „a rum alig valamivel volt drágább, mint a csapvíz”…) De a cukor, mint a cefre „feljavítása”, hát… Régen téma volt ez a nagyanyáméknál falun, hogy „biztos azér’ fáj a fejed, mert cukros volt az a targyi”. Manapság ilyet nem igazán hallok – drága a cukor. Nagy árfekvésű pálinkát úgyis csak szakértő vesz, vagy aki az italt az íze kedvéért fogyasztja, megbecsüli, őt viszont nem igazán lehet átverni. A „butításért” fogyasztott kerítésszaggatóba meg szerintem nem biznisz ma már belekeverni.

CSERESZNYE – Magam is a kommersz fajtával ismerkedtem meg először – akárcsak B., aki végül „merevebb volt egy kavicsnál”. Azóta találkoztam valódi cseresznyepálinkával egyszer-kétszer, de szerintem kimagozták, mielőtt a cefrébe került, nem volt meg a várt – s általam kedvelt – kesernyés ízhatás. Anyám kedvence, én mérsékelten rajongok csak. Ittam meggy-cseresznye vegyest, na, ez már kesernyés volt – és csodás! (De ez a mostani zlatibori nedűm is éppoly ínycsiklandó, ebben barack van cseresznye helyett. Szerintem a meggy itt a lényeg. S persze a meggymag. A ciánmérgezéstől meg ne féljünk. Vagy ha igen, akkor a marcipánt is hanyagoljuk.)

DIÓ – Ez is „ágyas téma” egyébként. Pálinkáról beszélünk, ha csak kevés cukrot adunk hozzá, likőrről, ha sokat. Dióhéjban. Édesanyám likőrt készít, mégpedig Mariska néni, Ladányi István anyukájának receptje szerint. 18-20 szem diót három hétre benne tartunk egy liter jó minőségű, de kevésbé aromás (alma, szilva) pálinkában. Utána ezt leszűrjük, felfőzünk cukrot fűszerekkel (szegfűszeg, fahéj, citrom- és/vagy narancshéj), 1:1 arányban összekeverjük a szesszel, majd még néhány hétig hagyjuk összeérni a palackban. B. receptje ettől annyiban különbözik, hogy a fűszereket is – ráadásul több félét – a dióval áztatja, és több ideig (két hónap). De olvastam/hallottam további verziókat is. Mindegyik finom volt, amit kóstoltam, csak nekem persze édes. (Az Unicum az egyetlen likőr, amit gyakran és szívesen fogyasztok, de azt is azonnal leöblítem – jobb esetben sörrel, de a szóda is megteszi.) Mindig van itthon, néhány barátom és barátném erre esküszik, ha leülnek a kockás abroszomhoz, nem is kérdem, mit iszol?, máris töltöm a diót.

EPER – Ez sem tartozik – „túlivásból” kifolyólag – B. kedvencei közé. Magam vegyes érzelmekkel viseltetem iránta. A szenttamási nagyanyám küldött nemrég egy liter – méregdrágán vásárolt (bár fogalmam sincs a „hivatalos” árfolyamról) – eperpálinkát, ezt apránként és nehezen gyűrtem le. Bár a végletekig kíváncsi és ínyenc vagyok – mindenféle csigabigát és drótférget megkóstolok –, ennek érdesen fanyar, különleges íze nem igazán nyerte el a tetszésemet. Közben van az arzenálomban egy ’99-es – tehát mára tizenhárom éves – eperpárlat, amit nagy-nagy ritkán előkapok. Úgy rémlett, az smakkolt… újra belenyaltam, s lám: most is. Valahogy selymesebben érdes, ha érthető ez a látszatellentmondás. Ebből megkínálnám B.-t, talán megenyhülne ő is eme különlegesség iránt.

KÖRTE – Tudok lelkesedni ezért a párlatért, mert kellemes meglepetések érhetik az embert. Kellemetlen viszont nagyon ritkán, velem talán soha, értsd: nem ittam még rossz körtepálinkát. (Ráadásul ez az a számomra ritka gyümölcs, amit szilárd állapotában is szívesen fogyasztok.) A legtöbben a vilmosra esküsznek, nekem a nácikörtével voltak a legemlékezetesebb találkozásaim – ebből főzi a szomszédom is –, de azt sem vetem meg, amit az apámmal főzünk lent a Pánában: mézringló – amiben az a jó, hogy szinte semmi karaktere nincs, átveszi a társított gyümölcs ízét, hatalmas cukortartalmánál fogva viszont jó sok pálinkát ad – plusz cukorkörte. Esetleg a tisztázás előtt még néhány napra beleejtünk néhány négybe vágott vilmoskörtét is… Határozottan nem rossz.
A zentai kulturális rendezvények afterjein gyakran találkozunk – a már emlegetett – Gyuri bácsi körtéjével: garantált a kellemes közérzet, jó étvágy – és nem utolsósorban: a zökkenőmentes ébredés reggel.

KUKORICA – Ez így első hallásra – amikor a Kárpát-medence gyümölcspálinkái járnak az eszünkben – ugyancsak bizarrnak tűnhet, de aztán persze beugranak a gabonapárlatok. Én helyben főzött kukoricaszeszt még nem ittam, nem mintha különösebben kíváncsi lennék rá. Persze, megkóstolnám. Természetesen.
Ami az amerikai bourbon whiskyt illeti – ami szintén kukoricából készül –, nem rajongok érte. Elsősorban, mert túlfűszerezik, ráadásul a Jim Beamben éppen az ánizst érzem ki elsősorban, ami, hm. Talán ezzel akarják elnyomni a nem kívánatos ízeket. (Kivételt képez a Jack Daniel’s Tennesseeből, ami egészen más technológiával készül, mint a bourbonok, és az íze remek! Ami alatt értsd, hogy megközelíti a skót és ír eredetit.) Ha már a gabonapárlatoknál tartunk, el kell mondanom, hogy az én abszolút kedvenceim a single malt whiskyk, egy Londonban élő jóbarátomnak köszönhetően van épp itthon Glenmorangie és Glenfiddich is. Ez utóbbi – már emlegettem fentebb – a kelta istenek itala, minden cseppjét eldédelgetem a nyelvemen – cseppfolyós napfény és kelta szüzek mosolyának lepárlásából. Mennyei. (Amíg nem találkoztam ezekkel a csodákkal, az ír párlatokra esküdtem, ezek közül is elsősorban a Tullamore Dew-ra.)

MEGGY – Nem emlékszem, hogy ittam-e tisztán, mindenesetre azok a vegyes gyümölcspálinkák tetszenek a legjobban, amelyekben a meggy dominál – az ízével kétségkívül dominálni fog, szóval nem mennyiségileg értem –; sajnos ritkán futunk össze ilyennel. Viszont itt van most nekem ez a remek zlatibori, ahol a másik gyümölcs a sárgabarack – panaszra nem lehet okom tehát. Majd beosztom. Természetesen. (Jajj, de buta vagyok: hát hogyne ittam volna tiszta meggyet! A legutóbbi kishegyesi ivó–olvasó találkozón. Az pedig az a híres. Van háború emiatt Kishegyes és Bácsfeketehegy között?) Minden italt kedvelek, ami picit kesernyés. A meggypálinka, a gyümölcs magjának köszönhetően, az.

NARANCS – Igen, van ilyen is. Gödöllőn voltam oly „szerencsés”, hogy megpróbálhattam. Pedig milyen jól hangzik, igaz? Az már nem annyira, hogy a kárpátaljai szobatársam kínált meg vele. Őfeléjük nem éppen az ízhatásra koncentrálnak elsősorban pálinkafőzéskor. Ennek a színe szép sárga volt – bizonyára hordózással próbáltak kicsit javítani a minőségén, hozzáteszem: kevés sikerrel –, de már az illata sem igazán nyerte el a tetszésemet. Az íze? Innen üzenem B.-nek, hogy a csantavéri narancspálinka sem (csak) azért volt benzinízű, mert ráfolyt az alapanyagra a benzin. Vagy erre is ráfolyhatott? Isten útjai kiszámíthatatlanok. Nem úgy az egyetemistáké: megittuk ezt is, naná. Egyetlen délután a litert, ketten, még kocsma előtt. Az ilyesmi jobb, ha minél előbb elfogy. Megisszuk, iszunk rá sört, elfelejtjük. Életem kb. harmadik legrosszabb pálinkája. (Ami nem jelenti azt, hogy narancsból nem lehet jó párlatot készíteni. Talán lehet. Ha tudsz ilyenről, és küldesz is, ígérem, írok róla.)

PAPRIKA – Erről B. nem regél. Nem az ágyasról beszélek, bár az se rossz: először vodkával találkoztam, utóbb hazai pálinkával is, az előbbit nem is szűrik le, benne hagyják az apró erőspaprikát, igen gusztusos (imádom a csípőset). Az utóbbit magad is megkóstolhatod, ha Zomborban jársz Feketéék valamelyik happeningjén és a bizalmukba fogadnak. Ezt az italt legjobban úgy jellemezhetném, hogy – már bocsánat – hű, bazdmeg!… Még véletlenül se igyál rá vizet, mert pórul jársz! Ha nincs valami zsíros falat a közelben, akkor én rendszerint valami más, „mezei” pálinkával kísérem le, az enyhíti a hatást.
Node eredeti, paprikából főzött pálinkáról még csak nem is hallottam, amíg a magyarkanizsai tangazdaság párlataival nem kezdtem barátkozni. Kizárólag ínyenceknek ajánlom. Magam is inkább érdekesnek, mintsem jónak tituláltam egy ideig, mára megszerettem. Eleinte egy évig is kitartott a liter, manapság már három-négyhavonta rendelek. Egy barátnőmmel, aki azonnal rákapott, évek óta találgatjuk, hogy mire is emlékeztet az íze. Mert valahonnan nagyon ismerős. Még nem tudtunk megegyezni. Szerintem leginkább a padlizsánhoz hasonló, vagy még inkább arra az ízre asszociál, amit a daturatea – NE próbáld ki!! – elfogyasztása után érzek. Csak nincs közben ott a gombóc a torkomban. Hála istennek.

RINGLÓ – Tisztán talán még soha nem ittam, vadringlót gyűjtöttünk, amikor a – pici – pánai gyümölcsösünkben összesen sem jött össze annyi cefre a különböző gyümölcsökből, hogy egy kazánnal kitegyen. A mézringlóról fentebb már zengedeztem.

SÁRGADINNYE – B. állítólag egyszer már ivott. Még kidolgozás alatt az ő szócikke is. Ha behajtja a dinnyepálinka-tartozását és abból megkínál, szívesen segítek neki a szócikkben is. (Tényleg nagyon kíváncsi lennék.)

SZILVA – És itt érkeztünk el ahhoz a nemes italhoz, aminél én különbet még az életben nem ízleltem – s ha ezután sem fogok, akkor is boldogan térek meg az ősökhöz: hordóban érlelt szilvapálinkával, hogy, hogy nem, csupán a bakaságom alatt ismerkedtem meg. Mondanom sem kell, azonnal igencsak jó barátságba kerültünk. (A legizgalmasabb kalandjainkról máshol már írtam, persze akadnak még jócskán, de itt és most ettől eltekintenék, mert elbeszélésnyire dagadna a szócikk.) Miután leszereltem, hamarosan éreztem, hogy valami nagyon hiányzik: hát persze, hogy a dél-szerbiai szilvórium. Amikor az öregem néhány évvel ezután leutazott egy hétre Soko Banjára, én ezt kértem ajándékba. Hozott is egy palack mennyei itókát, ezt néhány évig be tudtam osztani. Amikor már csak egy kevéske lötyögött az alján, ismét a fatert mozgósítottam: van egy vadászcimborája Bánátban, akinek van egy vadászcimborája valahol lenn délen, aki üzletszerűen is foglalkozik ezzel az itallal. Nosza, mozgassuk meg a kapcsolatokat! Kaptam is mindenféle formában. Volt ott felcímkézett, palackozott (ezekből még nem is bontottam/kóstoltam), házi, saját fogyasztásra szánt, és ezek között is: AZ ITAL! A jóember – nevezhetjük bátran alkimistának is – akkor hordózta be a legprímább szilvapálinkáját, amikor a lánya megszületett, aztán, cca. húsz év elteltével, akkor bontotta meg a hordókat, amikor annak menyegzője vala... s azóta is eltelt már nagyjából tíz év (csak nálam itt bújik meg vagy öt éve)… Nem írok jelzőket, mert félek, óhatatlanul átcsónakáznék a giccs tartományába, és szerintem enélkül is érthető/érezhető a lényeg… Ezt a nedűt csak nagyon-nagyon akkor… amikor…
Egyébként azóta ittam kitűnő hordózott szilvát a Matyóföldön is – itt eperhordóban érlelik, míg Szerbiában, ha jól tudom, bükkhordóban –, és Erdélyben is, Csíkszeredán. Laró barátom mutatott egy trükköt: egyetlen palack szilvát is „hordózhatsz”, csak úgy otthon, a spájzban: lemetszel egy ujjnyi vastag eperágat, azt beleereszted az üvegbe, s néhány hónapra benne hagyod: a furfangos matyók… (Egyébként minden jó minőségű szilvát szívesen fogyasztok, ha kicsit „büdös”, az se baj – az érett birkatúrót is imádom, kinek mi a bűz –, nekem ez a „mindennapi kenyerünk” fontos része.)

TORMA – No jó, csak viccelek.

TÖRKÖLY – Általában nem becsülik sokra – úgy tűnik, B. sem –, számomra életem talán egyik legjobb, és kétségkívül a legrosszabb pálinkája is törköly volt. Mindkettő Gödöllőn esett. A finomabbikról nincs sok mondanivalóm: hárslevelű lefejtése után maradt szőlőből készült, ráadásul valamelyik magyar – ha a fejemet elütöd, sem emlékszem, melyik – történelmi borvidékről származott, szép sárga, tehát hordós, hét decis kiszerelésben… megadták a módját. Egy-egy kupicával jutott mindenkinek, elszopogattuk. Ez a módszer egyébként nem volt túl gyakori alkalmazásban az első éves agráregyetemisták körében.
És a borzalom: ez már valahol negyedikben lehetett, ha jól rémlik, Tankcsapda-koncertre melegítettünk, és nagy hirtelen kellett valami szesz, addig is, amíg a boltba indulásra rászánjuk magunkat. A kárpátaljai havercsaj erkélyén rohadt már vagy fél éve egy liter törköly – műanyag palackban. Ezt add össze: Kárpátalja, törköly, fél év a napon, műanyag (lágy, könnyen oldódó!) palackban. Ittál már acetont? Na, ez annál nem sokkal rosszabb. Előbb mézet kevertünk bele, aztán megpróbáltunk forralt pálinkát készíteni belőle, végül mentacseppekkel is kísérleteztünk. Egyre borzalmasabb lett. Mi egyre részegebbek. Tehát: egyre finomabb. (Ez lehetett az a koncert, amikor, ahogy beértünk, én egyből az első sorba törtettem, ott, a tömeg nyomására, törni kezdte a térdemet a színpad széle, ezért felmásztam rá. Arra ébredtem, hogy már csend van, a személyzet pakolászik. Mesélték, hogy a színpad szélén, a hangfal közelében végigaludtam a koncertet, a Lukács Laci időnként átugrált rajtam. Akkora is maradtam.)
A muzslai barátaimtól kaptam egyszer nagyon finom szőlőpálinkát, egyedi, személyre szóló címkével, a születésnapomra – talán éppen abból, amit Sziveri Gabi főzött. (Tyű, de ment az a bográcsos birkapaprikáshoz, az áldóját!)
A kanizsaiak nem csupán a borpárlathoz értenek, a törkölyük is kitűnő! Rendszeresen vásárolom.

ÜRMÖS – Én – B.-vel ellentétben – megszavazok ennek is egy külön szócikket. Ha már a boróka is kapott, én emezt százszor jobban kedvelem. Persze, ennek lehetne egy külön Enciklopédiát szentelni, szentigaz. Még mindig a szerbiai Pelinkovac áll nálam az első helyen, bár egy ideje gyanús, milyen alkoholt használnak a készítéséhez, nyírja az epémet… a gyomorkeserű. Rossz vicc, sajnos igaz. Mások is panaszkodnak. Úgyhogy egy ideje mégis Unicum díszeleg a kredencemen, ezt is nagyon csípem, kár, hogy olyan édes. Mint a Becherovka. Rövid, de lángoló szerelem volt a miénk. Itt a fűszerek közül talán a szegfűszeg dominál. Kellemes. Főképp jól lehűtve. És nagyon izgalmas kaland egy üveg abszintet másodmagaddal egy óra alatt meginni. Feketét. Úgy, hogy előtte pálinkáztál. Éhgyomorra. Annyira ánizsos, hogy azért is iszom olyan gyorsan (nem cukrozom, nem égetgetem). Túlélhető, csak ne szívj rá túl erős füvet, mint én tettem. Úgy alig. Egyébként szintén nagyon izgalmas, amikor ilyen ürömmel megviccelt szeszt sörrel kísérsz – a legáltalánosabb: sör + Pelko –, egy idő után rádöbbensz, hogy itt már nem az alkohol játssza a főszerepet, hanem az üröm és a komló. A hedonizmusban nagyon fontos a változatosság. Főképp, ha a hedonista ínyenc is. (Valami nagyon buta filozófus szerint ez a kettő kizárja egymást. Mért ne lehetne príma minőséget nagy mennyiségben fogyasztani? Nonszensz.)

VEGYES GYÜMÖLCS – Több helyütt is szóltam már róla. Semmi különös úgy általában – bár akadnak csodás kivételek: sokadszor is: zlatibori meggy+barack! –, magam az alma vagy szilva alapú vegyes gyümölcspálinkákat szívesen fogyasztom „mindennapi betevő” gyanánt. (B. viszont ennél a szócikknél – nem, mintha a kedvenc párlata ez lenne, tévedés ne essék – szárnyal leginkább, ódát zeng a pálinkához, bölcseket és szépeket mond, ki ne hagyd!)

VODKA – Ha már itt van: minél kevesebb az íze, annál finomabb. Megint egy látszatellentmondás. Számomra a háromszorosan párolt Smirnoff a one and only. Behűtve, savanyú csemegeuborkával, zsíros gaudával. De ha már itt tartunk: szeretem pisamelegen is, tisztán, palackból. Igaz, így már elég könnyen elgáncsol. Míg amúgy soha.
És akkor a hőmérsékletekről: a kevésbé karakteres pálinkákat, amiket hétköznap, napközben iszogatok, mindig a hűtőben tartom, nyáron feltétlenül. Egyszerűbb skót whiskyt – ami nálam legtöbbször Teacher’s –, vodkát, fehér rumot általában jéggel, lassan elkortyolva fogyasztok. De már az erős aromájú, mondjuk, körte- vagy barackpálinkát szívesebben iszom melegen, mint a konyakot. Nem beszélve a kedves szilvámról. Az ízek így érvényesülnek legjobban – tenyérben melengetve, testhőmérsékleten.
Inkább leharapnám a nyelvem, mint hogy a Glenfiddich-embe rakjak jeget, hideg szódát vagy hasonló baromságot.

* Ez az írás igazából úgy nyeri el a valódi értelmét, ha előtte az olvasó megismerkedik Bozsik Péter Pálinkaenciklopédia című remeklésével (in Bozsik Péter: A pálinka dicsérete és más történetek, zEtna, Zenta, 2012); én csak hozzáfűzöm a magamét. Nem szeretném megismételni, amit ő már leírt – az ízes történetek mellett a készítési és fogyasztási módokról és egyéb kulisszatitkokról –, viszont ezekkel együtt válik az én írásom is kerek egésszé. Beavatottak persze enélkül is elboldogulhatnak.