Csendes, napsütötte tavaszi reggelre virradt a Tisza mellett megbúvó kis falu. A kocsiúton tengelyig ért a vendégmarasztaló bácskai sár. Kis csoportokban gyerekek igyekeztek az iskola felé. Az útszéli árokban állt a víz. A sima víztükrön fehér bárányfelhőbe lépett, egy szőke fejű, csizmás fiú.
- Nem jössz ki onnan azonnal! - kiáltott rá egy ismerős asszony. A fiú a hang irányába fordult, megrúgta a vizet, majd felcsapta fejét és így válaszolt:
- Maga csak hallgasson, és menjen be!
A fejkendős asszonyság hirtelen nem tudott mit kezdeni a szemtelen válasszal, majd kisvártatva az árokban haladó fiú után kiáltott:
- Ne félj, meg mondom anyádnak, hogy mit művelsz te jómadár! - mondta csípőre tett karokkal, és hozzá a fejét csóválta. - Adta mihaszna kölyke, a tojáshéj még a hátán van, de már felesel.
Ekkor a fiú már messze járt, nem hallotta, mit zsémbel az asszony. A templom előtt kijött az árokból, végig mérte a mohos Krisztus keresztet, keresztet vetett, és az iskoláig a téglajárdán ment tovább. Kezében lóbálta a kopott bőrtáskát. Apjáé volt, valamikor szerszámokat hordott benne. A padláson találta. Csak úgy ragyogott mikor lehozta és anyja elé állt.
- Édösanyám, az enyém lehet? - szorongatta a poros jószágot.
- Hol találtad meg? - kérdezte egy kissé megilletődve a csizmadia özvegye.
- Hát a nagy ládában, a kémény mellett! - mosolygott boldogan.
- A tied lehet fiam. Szegény apádnak már úgy sem kell. - elfordult, mert ahogy a szavakat kimondta könny szökött a szemébe.
A fiú már több mint egy hónapja cipelte a táskát. Néha a füle alatt nadrágszíjat fűzött át, és vállra akasztotta, de mert így a lába szárát verte, hát gyorsan felhagyott vele. Nagyon büszke volt rá, mert egyedül neki volt csatos, két zsebes eredeti disznóbőr táskája az egész iskolában. Csizmája sem volt több gyereknek, legfeljebb bakancsa. Az viszont nagy és ormótlan. Rajta kívül, senki nem mert végigmenni a vízzel teli árokban.
Az iskola sárga, sok ablakos épület, kettő is van belőle. Egy a falu szélén, oda járnak a közeli tanyákról a gyerekek, és egy a templom mellett. Ez közelebb esik az alvéghez, hát ide ballag táskáját kezében lóbálva a majdnem kopaszra nyírt fiú. A magas, téglafallal kerített udvarba az épület sarkánál, egy kiskapun járnak be a diákok. Sokan vannak. Kiáltozástól, lábdobogástól hangos a tágas udvar. A fiúk egy szakadt labdát kergetnek, a tócsákkal teli udvaron. Egy vézna, madárcsontú tanító áll a bejárat előtt, kézét karba fonta, fején mici. A játékot figyeli. Mellette a pedellus, egy bajszos öregember, kezében egy nyeles rézcsengőt tart. Magas, széles vállú, idős kora ellenére jól tartja magát. Hatalmas, lapát tenyerét combjához simítja, amikor a tanítóhoz fordul:
- Csengessünk, tanító úr? - a kérdést vigyázzállásba merevedve teszi fel.
- Csengessen Sándor bácsi, tudja úgy, ahogy megbeszéltük.
Az öreg arrébb lép és meglóbálja a nagy csengőt. Azon tűnődik, miért olyan ideges Barta tanító úr, hiszen ez a nap is olyan, mint a többi. Meglehet, hogy nem is jön a tanfelügyelő. Már egy hete várják, ugyanis leszóltak a járástól, nehogy szégyent hozzanak az elvtársak az iskolából a járási elvtársak fejére. Csak okos, talpraesett gyereket szabad táblához hívni, felszólítani.
A csengőszó hallatán a gyerekek a folyosóra rohantak. Ajtók csapódtak Az udvari zsivaj az épület falai közé költözött. Akkoriban a hatalmas tantermek szűknek bizonyultak. Negyvenöt, ötven gyerek ült egy osztályban. A szőke fiúnak az első padban volt a helye. Jó eszű gyerek, és talán az egyetlen, aki rendszeresen látogatta a tanítási órákat.
- Jön! Jön! - kiabálta a résnyire nyitott ajtóból az őrszem. Hirtelen nagy rohanás, és szinte azonnal néma csend lett. Mindenki a helyén ült, amikor Barta tanító úr az osztályba lépett.
- Jóónapot kí-vá-nunk! - skandálták a gyerekek.
- Üljetek le!
Megállt a tábla mellet és az osztályra nézett. A naplót gondosan asztalára tette, majd az első padsorig sétált. Lenézett. Padlón egy nagy bőrtáska hevert. Lehajolt és felvette.
- Hányszor mondjam még, hogy ne hozd iskolába ezt a táskát, nem fér a padba! - mondta miközben végig simított a szőke fiú fején.
- De tanító bácsi, nincs másik táskám, csak ez! - mentegetőzött a csizmás fiú. A tanító nézte egy darabig a vöröses barna táskát, a zsebek fényes csatjait, majd visszaadta. A fiú a háta mögé tette, de mert nem fért tőle, mire a tanító visszasétált az első padig a táska már újból csak a padlóra került.
- Ma tanfelügyelő jön hozzánk. Olyan ő nekem, mint nektek én! - tréfálkozott, hogy oldja a benne lévő feszültséget. - Remélem, rendesen viselkedtek majd az órán, ha már bent lesz!
Valaki a hátsó sorokból felnyújtotta a kezét.
- Mondjad fiam!
- Máma a tanító bácsi vizsgázik?
A kérdés kissé meglepte. A tanterem közepéig sétált a padsorok között, kinézett az ablakon és az udvart figyelve válaszolt:
- Igen is, meg nem is! Mert ti is vizsgáztok, meg én is. Ti abból, amit eddig tanultunk, én meg abból, ahogyan tanítottam! No, munkára fel. Vegyétek elő a számtan füzetet.
A nap magasan járt a tavaszi égen, a tócsákból vakító fény verődött a kocsin ülő utas szemébe. Hosszú az út az állomástól a faluig. A kocsis kínálta suba végül is felkerült a tanfelügyelő vállára, mert hideg szél kezdett fújni a folyó felől. A szekér nagyokat zökkent a kátyúkban.
- Mikor csinálnak már, egy rendes köves utat? - fordult bosszankodva a kocsishoz a kalapos, kiberetvátlt képű utas.
- Hát az úr gyün a városbul. Magának kéne tudni. - válaszolt egykedvűen a bakon ülő parasztember.
Nem is esett több szó közöttük a faluig. Az iskola előtt megállt a szekér.
- No, itt vónánk!
- Hát köszönöm, hogy behozott! Viszont látás. - nem fejezte be a mondatot - A fene enné meg ezt a sarat. Megmerült a cipőm!
- Isten áldja! - biccentett felé mosolyogva a szekeres. - No, gyí te!
A kocsi lassan távolodott, a tanfelügyelő pedig ott állt az utca közepén, félig megmerült cipővel. Egy ideig gondolkodott, majd a még száraz cipőjét levette, harisnyáját lehúzta. Így félig mezítlábasan gázolt át az úttesten.
A tanáriban, miután belépett általános lett a riadalom. A pedellust lavór melegvízért szalajtották és mindenki a kezét tördelte.
- Hát ilyen a mi kis falunk! Sáros! - mondták mentegetőzve.
A kimosott harisnya nemsokára a kályha mellett száradt egy széken, a cipőt pedig Sándor bácsi levitte a pedellusi lakásba.
A tanfelügyelő a kályha mellett ült, lábán a pedellus papucsa. Kényelmetlenül érezte magát és sopánkodott, hogy milyen nehéz dolga van manapság, mert csupa falusi, meg tanyasi iskolát kell látogatnia. Azután témát váltott.
- Kollégák! - mondta némi szünetet tartva - legfontosabb, hogy megértessük pártunk politikáját, hogy tudják az emberek, minden, amit teszünk, dolgozó népünk jövőjét szolgálja! Ezen munkálkodnak maguk is, és én is. Menjenek csak, nem akarom a munkát hátráltatni. Majd - a zoknijára nézett - hamarosan meglátogatom az órákat!
A megszeppent kollégák csendben visszamentek a tantermekbe, ahol a zsivaj csak a tanítók megjelenésekor ült el.
Barta tanító úr éppen a felszabadulásról beszélt, amikor dél felé kinyílt az ajtó. A gyerekek egymást lökdösve álltak fel a padokban és kórusban köszöntötték a tanfelügyelőt:
- Jóónapot kí-vá-nunk!
- Üljetek le gyerekek! Na miről beszéltetek az előbb?
A máskor pusmogó, papírgalacsinnal dobálódzó gyerekek, most néma csendben ültek. Hol Barta tanító bácsit, hol pedig a tanfelügyelőt nézték, de egy kar sem lendült a levegőbe, nem jelentkezett senki.
- Na gyerekek, hát a partizánokról beszéltünk! Mit mondtunk, mit tettek a partizánok? - kérdezte bátorító, széles mosollyal az apró ember.
Ám az osztályban továbbra is néma csend honolt. A tanfelügyelő, hol a nebulókat, hol pedig a tanítót nézte szúrós, átható tekintettel. Egy kis idő múltán a csizmás fiú nekibátorodott és jelentkezett. Barta tanító úr megkönnyebbülten sóhajtott:
- Mondjad Jóska fiam!
- Tanító bácsi, a partizánok . - a gyerek láthatólag elbizonytalanodott.
- No, hát most beszélt róla a tanító bácsi, - vágott közbe türelmét vesztve a tanfelügyelő - hát felszabadították az országot, meg a falutokat fiam!
A két felnőtt ember mosolyogva bólogatott, a fiú még mindig állt az első padban és újból nekifogott a válaszadásnak:
- Meg lelőtték az apámat!
A tanító hirtelen úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Mi lesz most? Mit szól mindehhez a tanfelügyelő. Azt sem tudta hogyan fejezte be az órát. A gyerekek köszönése visszhangzott fülében, és Jóska válasza. Szótlanul mentek a tanári felé.