Verebes Ernő
- egy verset gépelek most a szabadkai Népszínház
- ez év júniusi plakátjára
- a plakát hátuljára
- emlékszel még az 57-es nyárra?
- kit érdekel már
- ki emlékszik már
- hogy mit és kinek, minek, vajon minek
- játszottunk akkor
- pedig... csak a verset gépelem...
- (elkelne egy ép elem) [(belül a versben)]
- és az 57-es nyár...
- ujjammal a betűket verem - rosszak voltak,
- csintalan kölykök - egyre ürülök
- akár a zene, oly üres, mert kiürít
- őrült hangerő padlófűtésként a föld alól
- a szőnyeg alól
- alól
- a gól
- a szőnyegről és a földről - és küszködöm a szavakkal
- egyre inkább újra
- jó nagy margót hajtottam, hogy a plakát
- beférjen egyáltalán a gépbe
- mely ledarálja majd - plakátba csomagolja
- csak hogy megszülessen már - a vajúdás
- kiemelve csak: -----------...
- ...és messze még a vége
- messze még a vég
- messzire még Babilon?
- ...és az 57-es nyár...?
- volt úgy, hogy szerettem azt
- de szerettem már mást is
- céltalanul...
- - mint a verset, a darálót, a lilát
- a lángot és az ecsetet
- mert megteszi a hatást
- tompulok
- nem sikoly, s nem is sikoltva, és fel sem eszmélve
- felkiáltások és kérdések nélkül
- magamtól is mentesen
- hangtalanul - éppúgy
- és súgva sem, semhogy búgva
- némán újabb cigire gyújtva - fellélegzés mintegy
- nem várva várva már se téged
- és vágyva sem
- se mást
- a mákosi fákat, s a homoktelepet a híd alatt
- rajzolt, festett vakolat
- némán súgdosok tompa szavakat
- megérint egy tompuló mozdulat
- ragozzunk halakat
- csak hogy ne bambuljak már
- hol a lánc esett (eső helyett), hol meg a gumit
- fújtuk - emlékszel még?
- emlékszel még az 57-es nyárra?
- ...mely füstként tapadt a szádra
- mire is vártunk akkor várva várva?
- vártuk, megvártuk és kivártuk
- hogy eltompuljunk már
- egymás mellett
- és vártak a terek
- hogy ott üljünk le télen is ha kell - veled
- ...az 57-es nyárban, akkor még nem is vártam
- kezemben a markom - a töltés jobb felén
- úszni szeretném (két zárójel között)
- ott áll közötte,
- játék volt ez is, akár a Revizor, akár a Mise...
- én se és te se
- mert egymás álmaiból éltünk
- és hittünk
- egymásnak magunknak
- magunkban egymásban
- szőttes és faliszőnyeg győztes és faliszőnyeg
- ...az 57-es nyár a tompaság...
- és a 2033-as szoba és a húsz harminchármas szoba
- Nyisztor György fia a barna sörbe fúlva
- másmilyen zene volt az
- más is énekelt
- a leghosszabb vers leghosszabb sorában a pince lézer-sarában
- 57-ben is eljött a tél (vacogott Afrika)
(részletek)
(dekódoló)
A számítógépemben tárolt összes múlt, jelen és jövőbeli adataimhoz vezető jelszó, egy műanyag dobozban rejlő papírdarabkára van felírva. A doboz, mint egy igazi diplomata-táska, csak titkos betűkóddal nyitható. Ez a betűkód, egy gyógyszergyár által kb. húsz évvel ezelőtt forgalmazott orvosság neve, maga a doboz pedig egy reklám-tárgy.
A doboz nyitó-rejtjelét csak én ismerem.
Összes adataim-titkaim kulcsa, tehát az emlékezetem. Ennek egy rejtett sarkában él az a titkos kód, mellyel a doboz nyitható, s mely által a dobozban lévő papírdarabkához juthatok. S mely végül, a számítógépben tárolt, összes adatot megnyitó jelszóhoz is vezet.
A dobozban jól elzárt papírfecnin, biztonság kedvéért, ugyanaz a titkos szó szerepel, mellyel a doboz is nyitható. Arra az esetre, ha mégis elfelejteném az adataimhoz vezető jelszót...
(harmincnyolc)
Kitömött állatok replikáznak a kálvária tövén, szemeik színes üveggolyójában a váteszi bűvös számtengely kaszálva forog. Közelebb hajolok, s jövőmre meresztek farkasszemet, mint aki megjósolatlan-önmagát idézi. Bamba óriás leszek, vagy katona, ki saját szuronyát szemből nézi?
Most csak egy véletlen találkozás egy számmal, ez vagyok. Csontvázam fárad és lázad, otthagy megoldatlan, mint egy feladatot, koponyám, akár egy lassított filmen, a felső-városi temető azíliumában koppan.
De mintha nem engem tekintene egyetlen nagylelkű gesztusának, az idő, szirénázva, mint a saját lázadását vérbefojtó csendőr, újabb rendbontókat keres. Korunk, e filézett erőszak, sületlen, és egyben olthatatlan.
S anyám szegény, mint egy igazi forradalomban, már nem is a mindenhatót kéri... Itt (tehát most), egymagamban, túl csak úgy élhetek, mint hajnali vérengzésben derengő, utcai istenek, kiket csupán az éppen divatos, szilaj himnusz védi, vagy a másnapjaikkal küzdő, saját halálhírükkel dacoló részegek, mert őket meg valami roskatag, női föld-szellem emészti. Nekik dalolnék én is mostantól, szüntelen szívvel és fogatlan, míg belátón tört énekeim, törött csontjaim után nem megyek. Ha már úgy áll, hogy elhallgatnom megéri.
LII
(himnusztöredék a Hontalanok Hazájából)
*
Hangulat és íz szempontjából, számomra e profán versike olyan, mint egy tiszta levegöjű, hegyi kilátóról való széttekintés egy háború-sújtotta, torz és felperzselt tájra. Amikor a magaslat, a madártávlat nem a fennköltség és könnyedség, hanem a felismerés és a rádöbbenés élményét hordozza. Az emelkedettségnek ilyenkor párosulnia kell a sajátmagát titoktalanító tisztánlátással.
*
...na persze, a remegő ujjakkal megkötött pionírkendő, fehér ing és sötétkék rövidnadrág, ahogy akkori gazdájuk is, már keményfedelű emlékkönyvbe költözött. Talán azóta emlékeztet engem a régi könyvek lapjainak szaga -mit hüvelykujjával végigpörget az ember, miközben orrát odadugja, hogy a kicsapódó illat, mint ódon füvallat körüllengje- a világ összes művelődési házának kelléktár-szagára, ahol a gyermekek számára feledhetetlen színpadok dohos és titkos történeteket párologtatnak lassan az időből. Hisz annak idején az ország, a Haza számára nélkülözhetetlennek kikiáltott pionírok felavatása is ilyen művelődési házakban történt. Nem mellékes az sem, hogy e fel(be)avatás egyúttal, a sajátnak elfogadott (a fenti groteszkhez csak mintául szolgáló) himnuszokkal azonosulni kénytelen gyermekek testi és szellemi besorozását" is jelentette. Ezen keresztül lett viszont mindnyáju(n)k számára egyáltalán felismerhető, majd nélkülözhetetlen a Haza fogalma.
(cím a plakáton)
Elolvasva a pirosbetűs írást, kevés lenne, ha csak arra döbbennénk rá, hogy itt valami történni fog...
...mert ez a valami egy színjáték, mely egy szombat esti vacsora helyett történne...
A címét elolvasva, már így is egyenrangúnak tűnünk egy műértővel. A szellemi kincsek szabad tereken áramlanak, nem ismernek határokat...
...a vacsorán éppen ilyesmiről beszélgettünk volna...
Sajnos, ez most elmarad. Ehelyett azt tesszük, amit a világ minden táján mások is ugyanígy tennének: elolvassuk a címet a plakáton, aztán este majd elsétálunk, hogy megvásároljuk a belépőjegyet az előadásra, azután pedig...
...a barátaink azt mondanák, meg kellene próbálni másutt is, külföldön. Ez már vacsora után történne, kényelmesen hátradőlve, iszogatva...
Útban a színház felé, a majd el sem hangzó válaszon töprengünk...
...- nektek érdemes lenne, -mondanák-, hogy ne is beszéljünk a gyerekekről... És feleségünk ekkor nézne ránk először jelentőségteljesen, fejét enyhén imbolygatva...
A sarki újságárusbódéhoz érve, gondolatban pán-európai színezetű, kemény érvekkel hozakodunk elő. Közben egyre közeleg a magunkra rótt színházi élmény: hidegvizes törölköző, lázrózsás gyermektesthez. A darab számunkra már jól ismert, a játékra kellene csak figyelnünk...
...a sok vörösbor és az azt felkavaró desszert után mégis úgy gondolnánk, hogy kimegyünk hányni. Feleségünk második pillantását már csak merevre egyenesített hátunkon érzékelnénk...
A vadászbolt kirakata előtt megállunk és megszámoljuk egy terepszínű zubbony zsebeit. Feleségünk tapintatosan megkérdi, hány óra. Kijelentjük, hogy véleményünk szerint még a fővárosban is bekerülhetnénk a szellemi élet vérkeringésébe...
...gyomrunk méregtelenítése után, még bódult állapotban ugyan, de éleselméjű poénokkal festenénk alá a távollétünk alatt felélénkült társalgást. A társaság egyik hölgytagja azt mondaná, hogy szerinte, minden eddigi munkánk félreismerhetetlenül a miénk...
Már el is felejtettük a rádió-hírekben közölt, újabb összecsapások halottainak számát. Az ország déli tartománya elöl fellibbent a nehéz függöny, s a nyitány elhaló hangjai után, a történelmi dráma vörös izzását bámulják a tudósítók kamerái. Áthaladva a zebrán, megkérdezzük
(mondatnyi történet)
Apámnak Hogy egyes tárgyak a barátainkká váljanak, sokat kell szomorkodnunk mellettük. "
A fenti feljegyzés körülbelül egy hónappal azelőtt keletkezett, mint ahogy ez az írás megszületett volna.
S most amúgy naplósan" elmesélem, hogyan is történt. Visszajártam, elolvastam újból és újból ezt az egyetlen mondatot, melyet a többi ilyen elmés kiszólás" közé írtam le. Persze nem ez az eredeti formája, többször is javítgattam rajta, pontosítgattam, hogy megfeleljen annak, amiről én sem tudok sokkal többet, mint maga ez a pár szó tud. Eredetileg a tárgyak" helyett dolgok"-ra gondoltam, de aztán úgy döntöttem, hogy értelmi szempontból leszűkítem a kört s a megfogható tárgyakra való utalással, jobban fókuszálhatom magát a gondolatot is.
Aztán persze a szórenden is változtattam, s a titokzatosság kedvéért feltételes módban (...hogy egyes tárgyak a barátainkká váljanak,...") kezdtem a mondatot, a sokkal lényegretörőbb kijelentő mód helyett: Sokat kell a tárgyak mellett szomorkodnunk, hogy..." De ez csak a nyelvi szempontja a dolognak. Formába öntöttem valamit, melyhez, mint egy árnyat adó útszéli fához visszajártam, s melyen akkor kezdtem igazán gondolkodni, amikor már megoldottam.
Kétségtelen, hogy egy költőibb mondatról van szó, olyanról, amilyet ízlelni, érezni kell, és amely inkább az én magán-gondolatom", mintsem valami egyetemes bölcsesség. De, mert mégis van benne abból is egy csipetnyi, pátyolgatni kezdtem magamban mint saját szülöttemet, a szülői hiúság természetesnek tetsző túlkapásaival. Nem hagyott nyugodni, újból és újból el kellett olvasnom (habár kívülről tudtam ezt az egy sort), újból és újból fel kellett nőnöm hozzá, mint egy kinyilatkoztatáshoz, volt hogy cserbenhagyott, csalódtam benne, túl kizárólagosnak és okoskodónak találtam.
Délelőttönként, amikor elméláztam rajta, valójában eszembe juthatott volna az a TÁRGY is, amelyről ez a mondat eredendően eszembe jutott. Vajon hová lett az a VALAMI, ami előhozta belőlem az ő saját, dologi valójának" ezt az egy sorba férített gondolati hátterét? Ha jobban belegondolok: ilyen dolog vagy tárgy sosem létezett. De ha létezett is, mielőtt észrevettem volna, belebújt az őt szerepeltető álarcba, ebbe az egy mondatba, ami meg már rajtam is túlnőtt...
Eddig, ezért is nem tudtam vele mit kezdeni. Önmagában nem mertem hagyni, ahhoz gyenge, felfalták volna a rátartibb, erősebb szentenciák. Beolvasztani egy másmilyen szövegkörnyezetbe, ehhez viszont túlságosan is önmaga, nem kívánja a hozzáidomított, prózai előzményeket.
Maradt tehát, az értelem vajúdásának az a pár hete, amig kiábrándulva, majd újból felfedezve, végül összebarátkoztunk: a gondolatom, meg én.
De a legfurcsább az egészben, hogy még mielőtt magyarázni kezdtem volna, sem sejtettem, hogy ez az általam idézett mondat, minden benne szereplő tárgy helyett, önmagát meséli majd el.
(az ötödik alapművelet)
A mai délelőttöt nem sikerült időtleníteni. Mákonyos bódulatban kopogtatod a betűket, úgy érzed, beteg vagy. Pedig csak kivetkőztél saját hasznosságodból, hangulati és állapotelemzéseket tartasz magadon, s tekinteted, mely egy-egy olcsó gondolat hordozója, folyton megáll valahol. Valami vibrál benned, mintha a vér áramlását éreznéd ereidben, csaknem hallod a zsuborgást. Másállapot ez valamiképpen, és egyben igazolás arra, hogy mégsem találtad ki egészen pontosan, hogy mi is az ötödik alapművelet. Pedig erről akartál írni, valahogy így is kezdted az első mondatot. Mert hited szerint létezik egy ötödik alapművelet, amely már nem is matematikai, hisz éppen e művelettel juthatunk ki a számok és mennyiségek világából. Ez pedig a végtelenítés művelete. Egyre munkál benned a vágy, a végtelenítés vágya, ha már a délelőttöd időtlenítése" nem sikerült. Nem sikerült, mert egy kicsit sokat ittál tegnap este, s a ma eléggé közvetlenül üzen, hogy igenis létezel, ereidben folyik a vér, fáj a fejed, még ha egy kicsit megbillented is, miközben írsz, tehát magát az időt, a telő időt küldte a nyakadra ez a másnaposság, az érzékelhető múlást, az élet zúgását. Viszont, hozta az ötödik alapművelet tétova gondolatát is, mely azért egy kissé töményebb, mint ahogy itt leírni sikeredett. Jó volna, ha pusztán csak elhinnék neked ezt. Azt, hogy te már átalakultál, vezeklésed feltámasztotta az életed túlfelén lévő energiákat, s te most, más híján odapártoltál. Mert minden állapottal kezdeni lehet valamit" Tehát önző módon, s hogy eltakard saját szerencsétlenségedet, az ötödik alapműveletbe menekülsz. S az be is fogad téged, el sem számol veled, ugyanis itt már valóban számtalanított, gyakorlatilag végtelenített a világ. Az ötödik alapművelet nem tárt karokkal fogad, egyszerűen ott van a másik oldalon, mint hevenyészett másnapok menhelye. S ma épp vasárnap van, ilyenkor a menhely is díszesebb, s kevesebben lakják. Vagy épp ezért többen? Mindegy. Mindenki úgy érzi, hogy maga van itt. Nem egyesegyedül, mert számok nincsenek, hanem saját magányában. Ahogy Akárki Létezik, egy különös alapművelet láthatatlan erőterében.
Vasa Pavković
Tikkasztó júliusi késődélután volt, egy a Belgrádra pörölyként lesújtó tikkasztó júliusi napok kibírhatatlan sorában. Délután, amelyet elsötétített szobában, ágyon fekve, nyitott szemmel, időnként elszunnyadozva, rövid zavaros álmokban töltött a férfi. Természetesen enyhe görcsben, amely ötvenedik születésnapja közeledtére figyelmeztette, és természetes volt az is, hogy időnként mély lélegzetet vett, hogy oxigénhez jusson a forró levegőből. Úgyszintén magától érthetődött, így volt ez Belgrád sok régi júliusi délutánján is, hogy az éjjeliszekrényből poharat vett elő, s hogy a viszonylag hűs italból hosszút kortyolt. Mindez tehát közönséges és örökkévaló is lehetett volna, jól ismert és bizonyos, olyannyira, mint az, hogy másnap reggel majd kenyeret, tejet meg újságot vásárol. Akkor azonban hosszú női kiáltásra, valójában sikoltásra lett figyelmes, s a sikoly a sikoltó által átélt borzalomról árulkodott. Amikor ismét felhangzott, egy elnyújtott jaaaaj, jaaaaj, Márkó!, érdeklődéssel, félelemmel a szívében figyelte, s a kiáltás ezúttal hangosabban és artikuláltabban ismétlődött meg: jaaaaaj, Márkó!; és a hang maga volt a megtestesült rémület. Ez a kiáltás, gondolta, csak egy mély testüregben képződhetett, ez a bizonyos szörnyülködő és hitetlenkedő: jaaaaaj, jaaaaaj!
Fogalma sem volt, mihez kezdjen, mint ahogy azt sem tudta, ki lehet ez az asszony. Egy volt csak bizonyos, hogy itt valahol, a közelben jajveszékel, feltehetőleg az utca túloldalán álló ötemeletes épületben, így hát mozdulatlanul és elgémberedett tagokkal ült a néma csendben, s arra várt, hogy a kiáltás megismétlődjön, s felfedje az ismeretlen tragikus esemény mibenlétét.
És a kiáltás hamarosan megismétlődött, ezúttal szinte nem is emberi hangon, valamilyen mély, végzetes kétségnek adva hangot: jaaaaaj, jaaaaaj, hogy tehettél ilyet, jajveszékelt az asszony a hangképzés kényes határára érkezve, eléggé hangosan és eléggé vadul ahhoz, hogy hitelesnek, s több mint meggyőzőnek hasson. Majd megismételte ismét elkeseredése iménti szólamát: jaaaaaj, jaaaaaj, hogyan tehetted ezt, és még két ízben belekiáltott ebbe a kínos csöndbe merülő júliusi késődélutánba.
Ezután egy egész jajsorozat hangzott el: jaaaaaj, jaaaaaj, és ismétlődött folyton, már maga előtt látta a fekete, összekarcolt gramofonlemezt, azonos erősséggel hangzott, visszafojtottan és hitetlenkedőn, hogy csak a többtucatszori ismétlés után váltson szöveget: Márkó, te gyalázatos.
A férfi ekkor felkelt és gatyában, izzadtan és felzaklatva az előszobába ment, amelynek a hátsó falán található ablakocska a hátsó udvarra engedett kitekintést. Tudta mihelyt az ablakkerethez hajolt, hogy amit tesz, teljesen hiábavaló - az udvarnak nem e részéből érkezett a hang. Megtekintette a hárslombot, észre vette, hogy a levelek már kissé megsárgultak és széleik megégtek, s látott egy feketébe öltözött öregasszonyt is, amint az övéhez hasonlatos kíváncsisággal, csak épp a szembenlévő épületből bámul az ellenkező irányban, arra, amelyet ő innen nem láthatott. Becsukta az ablakot és kimért léptekkel tért vissza az elsötétített szobába.
Azt remélte, hogy a tragikus eseménytől megrendült asszony majd beletörődik sorsába, elcsendesedik, eltűnik, és lehet, csupán annyi történt, hogy telefonon értesítették, közölte valaki vele fivére vagy apja halálhírét, vagy ki tudja, a gyermekéét, avagy a szeretőjéét. Ám akkor a jajszó minden eddigit meghaladó rémülettel csattant fel - jaaaaaj nekem, jaaaaaj nekem, Márkóm! - zokogta, és a férfi, aki a forró ágyon feküdt, behunyta szemét, s tudta, hogy a kiáltásnak folytatása lesz, ahogyan az óraketyegés vagy a rossz csap csöpögése is végtelen. Már semmi sem lephette meg, az asszony hangja az előzőnél borzalmasabban hordozta a jajgatást, összekevert kételyt és teljes kétségbeesést, mindezt az elveszített férfi miatt: Márkóóóóó, Márkóóóóó - ismételgette. Úgy tetszett a férfinak, hogy a rikoltások között egy másik, egy higgadtabb, bölcsebb, visszafogottabb hang csitítgatja a jajveszékelő asszonyt, aki nyilván felháborodva a lehetetlen kérésen, gondolta a férfi, továbbra is ismételgeti jaaaaajait és a hogy tehetted-ek valamint jaaaaaj nekemek sorát.
Mindez túl soká tartott ahhoz, hogy nyugodtan feküdhessen a heverőn, így a férfi felkelt és a szoba ablakához lépve meghúzta a sötétzöld sötétítőfüggöny madzagát, amely a tekerőrugó zajától kísérve villámgyorsan feltekerte a szövetet a rúdra, ezután a műanyag rolettát is elfordította egy durvább zsinórt meghúzva, s ezt követően a szobát elöntötte a júliusi verőfény, mint fürdőzőt csap arcon a váratlan hullám. Ezután az ablakot is kitárta, s a nyíláson kihajolva tekintetével beportyázta a kis udvar túlsó feléről nyíló ablaknyílásokat. Az asszony kiáltozása innen felettébb titokzatosnak tetszett, csengővé vált valami módon, emberiebbé, ha ezt lehet mondani, s a férfi lakótársaira lett figyelmes, akik mint ő, pásztáztak tekintetükkel, kíváncsian, mint ő maga is. Ezek általában asszonyarcok voltak, egy-egy ablakban esetenként kettő is, s az ő tekintetük a férfit is rávezette arra, hogy a helyes irányba nézzen, s így a rombusz alakú szűk ablakkivágásból néhány zaklatott szerzetre lett figyelmes. Egyesek kapkodva hadonásztak, megjelentek és eltűntek, s kis tárgyakat tartottak kezükben (poharat, újságot, legyezőt), egy alak pedig egy ormótlan fotel fölé magasodott, és valakihez beszélt, aki ebben a benne ült, emberi szem számára teljesen láthatatlanul. A férfi természetesen azt gondolhatta, hogy a sors sújtotta hölgy ül abban a párnás karosszékben, lehet, hogy ott érte a rossz hír, s az őt sikertelen csittítgató férfiember, akinek hangját most mintha mégis hallaná, lehet hogy azonos azzal a sötét arcú alakkal, aki hátratett kézzel a párnaszék fölé emelkedik.
Akkor egy ablak, majd egy másik is bezárult. A többi kitartóan nyitva maradt, s a kidugott fejek megrögzötten meredeztek, elképedve, hogy valami ilyesmi az ő szomszédságukban esik meg, így hát ő is épp visszahúzta fejét, amikor a nő szörnyű jajszava megismétlődött: Márkóm! Márkóóóm!
Igen, ez az az asszony volt, a fotelben ülő, akinek arcvonásait nem láthatta - sejteni vélte, amint torzója görcsbe rándul és arcát roppant ütemben tenyerével ütlegeli. Most már becsukhatta az ablakot és visszatérhetett a heverőre.
Kész volt rekonstruálni, kitalálni a történteket, de a forró júliusi délután nem serkentette erre való kedvét. Feküdt nyugodtan, moccanatlan, gondtalan a heverőn.
A nő kiáltozása természetesen még többször megismétlődött, igaz, egyre ritkábban, hogy egyszerre, egy iszonyatos sóhajt követően, amely eddigi üvöltéseinél is inkább állatibbnak tetszett, a jajveszékelés leálljon, és végképp abbamaradjon.
A csönd elhatalmasodott ismét, némának és keménynek tetszett, mint a föld, teljesen meggyőzőnek hatott, mintha a jajszó, a kétségbeesés erődítette volna. Számított rá, hogy a hang ismét megszólal majd, és mint valami penge, belehasít a délutánba, úgy érezte, az asszony akkor cselekedne etikusan, ha most folytatná, amit elkezdett, de a sugallatnak nem volt foganatja. Porként hullott a csönd a tárgyakra, bevonta azokat, és a férfi azt érezte, eszméletét veszti, majd lassan álomba merül.
Egy óra múlva egy nő nyitotta ki a férfi lakásának ajtaját, lábujjhegyen ment át az előszobán és az elsötétített szobába lépve azonnal megérezte, hogy valami nincsen rendben. Felkapcsolva a villanyt elszörnyedve pillantott a heverőre, amelyen a férfi és vele kiáltása feküdt, az üvöltés épp belehasított a júliusi alkony csöndjébe.
Fordította: Beszédes István
Klamár Zoltán
Csendes, napsütötte tavaszi reggelre virradt a Tisza mellett megbúvó kis falu. A kocsiúton tengelyig ért a vendégmarasztaló bácskai sár. Kis csoportokban gyerekek igyekeztek az iskola felé. Az útszéli árokban állt a víz. A sima víztükrön fehér bárányfelhőbe lépett, egy szőke fejű, csizmás fiú.
- Nem jössz ki onnan azonnal! - kiáltott rá egy ismerős asszony. A fiú a hang irányába fordult, megrúgta a vizet, majd felcsapta fejét és így válaszolt:
- Maga csak hallgasson, és menjen be!
A fejkendős asszonyság hirtelen nem tudott mit kezdeni a szemtelen válasszal, majd kisvártatva az árokban haladó fiú után kiáltott:
- Ne félj, meg mondom anyádnak, hogy mit művelsz te jómadár! - mondta csípőre tett karokkal, és hozzá a fejét csóválta. - Adta mihaszna kölyke, a tojáshéj még a hátán van, de már felesel.
Ekkor a fiú már messze járt, nem hallotta, mit zsémbel az asszony. A templom előtt kijött az árokból, végig mérte a mohos Krisztus keresztet, keresztet vetett, és az iskoláig a téglajárdán ment tovább. Kezében lóbálta a kopott bőrtáskát. Apjáé volt, valamikor szerszámokat hordott benne. A padláson találta. Csak úgy ragyogott mikor lehozta és anyja elé állt.
- Édösanyám, az enyém lehet? - szorongatta a poros jószágot.
- Hol találtad meg? - kérdezte egy kissé megilletődve a csizmadia özvegye.
- Hát a nagy ládában, a kémény mellett! - mosolygott boldogan.
- A tied lehet fiam. Szegény apádnak már úgy sem kell. - elfordult, mert ahogy a szavakat kimondta könny szökött a szemébe.
A fiú már több mint egy hónapja cipelte a táskát. Néha a füle alatt nadrágszíjat fűzött át, és vállra akasztotta, de mert így a lába szárát verte, hát gyorsan felhagyott vele. Nagyon büszke volt rá, mert egyedül neki volt csatos, két zsebes eredeti disznóbőr táskája az egész iskolában. Csizmája sem volt több gyereknek, legfeljebb bakancsa. Az viszont nagy és ormótlan. Rajta kívül, senki nem mert végigmenni a vízzel teli árokban.
Az iskola sárga, sok ablakos épület, kettő is van belőle. Egy a falu szélén, oda járnak a közeli tanyákról a gyerekek, és egy a templom mellett. Ez közelebb esik az alvéghez, hát ide ballag táskáját kezében lóbálva a majdnem kopaszra nyírt fiú. A magas, téglafallal kerített udvarba az épület sarkánál, egy kiskapun járnak be a diákok. Sokan vannak. Kiáltozástól, lábdobogástól hangos a tágas udvar. A fiúk egy szakadt labdát kergetnek, a tócsákkal teli udvaron. Egy vézna, madárcsontú tanító áll a bejárat előtt, kézét karba fonta, fején mici. A játékot figyeli. Mellette a pedellus, egy bajszos öregember, kezében egy nyeles rézcsengőt tart. Magas, széles vállú, idős kora ellenére jól tartja magát. Hatalmas, lapát tenyerét combjához simítja, amikor a tanítóhoz fordul:
- Csengessünk, tanító úr? - a kérdést vigyázzállásba merevedve teszi fel.
- Csengessen Sándor bácsi, tudja úgy, ahogy megbeszéltük.
Az öreg arrébb lép és meglóbálja a nagy csengőt. Azon tűnődik, miért olyan ideges Barta tanító úr, hiszen ez a nap is olyan, mint a többi. Meglehet, hogy nem is jön a tanfelügyelő. Már egy hete várják, ugyanis leszóltak a járástól, nehogy szégyent hozzanak az elvtársak az iskolából a járási elvtársak fejére. Csak okos, talpraesett gyereket szabad táblához hívni, felszólítani.
A csengőszó hallatán a gyerekek a folyosóra rohantak. Ajtók csapódtak Az udvari zsivaj az épület falai közé költözött. Akkoriban a hatalmas tantermek szűknek bizonyultak. Negyvenöt, ötven gyerek ült egy osztályban. A szőke fiúnak az első padban volt a helye. Jó eszű gyerek, és talán az egyetlen, aki rendszeresen látogatta a tanítási órákat.
- Jön! Jön! - kiabálta a résnyire nyitott ajtóból az őrszem. Hirtelen nagy rohanás, és szinte azonnal néma csend lett. Mindenki a helyén ült, amikor Barta tanító úr az osztályba lépett.
- Jóónapot kí-vá-nunk! - skandálták a gyerekek.
- Üljetek le!
Megállt a tábla mellet és az osztályra nézett. A naplót gondosan asztalára tette, majd az első padsorig sétált. Lenézett. Padlón egy nagy bőrtáska hevert. Lehajolt és felvette.
- Hányszor mondjam még, hogy ne hozd iskolába ezt a táskát, nem fér a padba! - mondta miközben végig simított a szőke fiú fején.
- De tanító bácsi, nincs másik táskám, csak ez! - mentegetőzött a csizmás fiú. A tanító nézte egy darabig a vöröses barna táskát, a zsebek fényes csatjait, majd visszaadta. A fiú a háta mögé tette, de mert nem fért tőle, mire a tanító visszasétált az első padig a táska már újból csak a padlóra került.
- Ma tanfelügyelő jön hozzánk. Olyan ő nekem, mint nektek én! - tréfálkozott, hogy oldja a benne lévő feszültséget. - Remélem, rendesen viselkedtek majd az órán, ha már bent lesz!
Valaki a hátsó sorokból felnyújtotta a kezét.
- Mondjad fiam!
- Máma a tanító bácsi vizsgázik?
A kérdés kissé meglepte. A tanterem közepéig sétált a padsorok között, kinézett az ablakon és az udvart figyelve válaszolt:
- Igen is, meg nem is! Mert ti is vizsgáztok, meg én is. Ti abból, amit eddig tanultunk, én meg abból, ahogyan tanítottam! No, munkára fel. Vegyétek elő a számtan füzetet.
A nap magasan járt a tavaszi égen, a tócsákból vakító fény verődött a kocsin ülő utas szemébe. Hosszú az út az állomástól a faluig. A kocsis kínálta suba végül is felkerült a tanfelügyelő vállára, mert hideg szél kezdett fújni a folyó felől. A szekér nagyokat zökkent a kátyúkban.
- Mikor csinálnak már, egy rendes köves utat? - fordult bosszankodva a kocsishoz a kalapos, kiberetvátlt képű utas.
- Hát az úr gyün a városbul. Magának kéne tudni. - válaszolt egykedvűen a bakon ülő parasztember.
Nem is esett több szó közöttük a faluig. Az iskola előtt megállt a szekér.
- No, itt vónánk!
- Hát köszönöm, hogy behozott! Viszont látás. - nem fejezte be a mondatot - A fene enné meg ezt a sarat. Megmerült a cipőm!
- Isten áldja! - biccentett felé mosolyogva a szekeres. - No, gyí te!
A kocsi lassan távolodott, a tanfelügyelő pedig ott állt az utca közepén, félig megmerült cipővel. Egy ideig gondolkodott, majd a még száraz cipőjét levette, harisnyáját lehúzta. Így félig mezítlábasan gázolt át az úttesten.
A tanáriban, miután belépett általános lett a riadalom. A pedellust lavór melegvízért szalajtották és mindenki a kezét tördelte.
- Hát ilyen a mi kis falunk! Sáros! - mondták mentegetőzve.
A kimosott harisnya nemsokára a kályha mellett száradt egy széken, a cipőt pedig Sándor bácsi levitte a pedellusi lakásba.
A tanfelügyelő a kályha mellett ült, lábán a pedellus papucsa. Kényelmetlenül érezte magát és sopánkodott, hogy milyen nehéz dolga van manapság, mert csupa falusi, meg tanyasi iskolát kell látogatnia. Azután témát váltott.
- Kollégák! - mondta némi szünetet tartva - legfontosabb, hogy megértessük pártunk politikáját, hogy tudják az emberek, minden, amit teszünk, dolgozó népünk jövőjét szolgálja! Ezen munkálkodnak maguk is, és én is. Menjenek csak, nem akarom a munkát hátráltatni. Majd - a zoknijára nézett - hamarosan meglátogatom az órákat!
A megszeppent kollégák csendben visszamentek a tantermekbe, ahol a zsivaj csak a tanítók megjelenésekor ült el.
Barta tanító úr éppen a felszabadulásról beszélt, amikor dél felé kinyílt az ajtó. A gyerekek egymást lökdösve álltak fel a padokban és kórusban köszöntötték a tanfelügyelőt:
- Jóónapot kí-vá-nunk!
- Üljetek le gyerekek! Na miről beszéltetek az előbb?
A máskor pusmogó, papírgalacsinnal dobálódzó gyerekek, most néma csendben ültek. Hol Barta tanító bácsit, hol pedig a tanfelügyelőt nézték, de egy kar sem lendült a levegőbe, nem jelentkezett senki.
- Na gyerekek, hát a partizánokról beszéltünk! Mit mondtunk, mit tettek a partizánok? - kérdezte bátorító, széles mosollyal az apró ember.
Ám az osztályban továbbra is néma csend honolt. A tanfelügyelő, hol a nebulókat, hol pedig a tanítót nézte szúrós, átható tekintettel. Egy kis idő múltán a csizmás fiú nekibátorodott és jelentkezett. Barta tanító úr megkönnyebbülten sóhajtott:
- Mondjad Jóska fiam!
- Tanító bácsi, a partizánok . - a gyerek láthatólag elbizonytalanodott.
- No, hát most beszélt róla a tanító bácsi, - vágott közbe türelmét vesztve a tanfelügyelő - hát felszabadították az országot, meg a falutokat fiam!
A két felnőtt ember mosolyogva bólogatott, a fiú még mindig állt az első padban és újból nekifogott a válaszadásnak:
- Meg lelőtték az apámat!
A tanító hirtelen úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Mi lesz most? Mit szól mindehhez a tanfelügyelő. Azt sem tudta hogyan fejezte be az órát. A gyerekek köszönése visszhangzott fülében, és Jóska válasza. Szótlanul mentek a tanári felé.