Benes László: Postlinguitas IV.
Avaddon

A rövid pihenő után Penetratort már a veteményeskertben találjuk, amint a széllökésektől, és a kíméletlenül ömlő esőtől hétrét görnyedve igyekezik azon mihamarabb átosonni. A rejtőzködés itt nem okozott számára különösebb gondot, hiszen a különféle fűszer- és zöldségnövények sok helyütt derék-, sőt embermagasságúra is nőttek. A gyors előrehaladásban inkább a komposzttal terített, de alapjában véve agyagos talaj hátráltatta, melynek ragadós sarába minden lépés után bokáig süppedt. Kivergődve a feneketlen latyakból, azonnal a síkos hegyoldal megmászásába fogott. Az égbe szökő gránit hegycsúcs déli, legmeredekebb részén kellett feljutnia az őrtoronyig (egyedül ennek érintésével közelíthette meg a fennsíkot), gondosan kerülve a műanyag borítású gyalogösvényt, amely az északi oldalon kanyargott a telep irányába. Ez a vállalkozás még az izmoktól duzzadó, hajlékony fiatalembernek is óriási kihívást jelentett. A vad, orkáni szél minduntalan a mélybe való zuhanással fenyegette a gránitfal kiszögelésein meg-megcsúszó szerencsétlent. Nos, csak csigalassúsággal haladhatott felfelé, alaposan meggondolva, melyik vájatba, repedésbe kapaszkodjék, milyen kőpadkát, kidomborodást is válasszon biztos támasztékként. Ráadásul ezt az akrobatikus mutatványt szinte teljes sötétségben kellett véghezvinnie, szemébe záporozó esőben, a testét a sziklafalról lefejteni igyekvő szélvihar erejével küzdve. Volt, hogy lába váratlanul lecsúszott a nedves kőfelületről, majd örökkévalóságnak tűnő percekig ott csüngött ég és föld között, mígnem iszonyatos erőfeszítések árán sikerült feltornásznia magát egy biztos támpontra. Eközben még arra is ügyelt, hogy a kamerás megfigyelő rendszer számára észrevétlen maradjon; egy-egy reflektor fénykévéjébe kerülvén, összezsugorodva megmerevedjék.

Amikor végre valahára felkapaszkodott a hegycsúcs fokára, egy szusszanásnyi pihenőt engedélyezett magának. Éppen csak annyit, hogy a szél seperte sziklaszegélyen meglapulva széttekintsen a sziget felett, amely innen fentről egy óriási anyahajóra emlékeztette: a földnyelv lett volna a hajóorr, a gránitcsúcs a hajóhíd, a fennsíkon lévő telep, a fedélzeti kifutópálya a vadászgépekkel, a szakadék pedig a tat. Most azonban, e sötét káoszban mindebből vajmi kevés látszott; csupán a lámpafüzérek körvonalazták a hajótestet. Anyahajó a viharban!

Ám Penetraror egyelőre még csak a hajóhídon volt, és jó néhány akadályt le kell küzdenie ahhoz, hogy eljusson végcéljáig: a tatig, vagyis a szakadék szélén lévő laboratóriumig. Az volt ugyanis az elképzelése, és vakmerő expedíciójának a célja, hogy megkaparintsa az ott tárolt, az idős kori leépülési folyamatot gátló hatóanyagokat, melyek kijavítják a génekben fellelhető hibákat, és így biztosítsa anyja és önmaga számára a halhatatlanságot. Defensor elővigyázatlansága következtében a laboratórium ajtózárjának kódja könnyűszerrel a birtokába juthatott, és némi leleményességgel idővel meg is szerezte azt. Ugyanis az aggastyán igen szórakozott és feledékeny lévén, zsebszámítógépén adatokat, információkat keresgélt szüntelenül. Így láthatta meg egyszer a szemfüles Penetrator a nevezett kombinációt, amelyet igen könnyű volt megjegyezni. Egyszerűen – ám egyben igencsak elgondolkodtató módon – ennyi volt az egész: 666.

Néhány röpke perc múlva máris a földhöz lapulva, kúszva araszolt a biztonsági központ kilátótornya irányába, hogy annak oszlopa mellett elosonva, leereszkedjék a fennsíkra. Könnyebb dolga lett volna, ha használhatja láthatatlanságot biztosító köpönyegét, ám annak alkalmazása kizárólag erős fényben volt lehetséges, nem pedig most, éjjel, ítéletidőben. A torony tövéhez érve, közvetlen közelről feltekintve a kivilágított üvegtojásra, igencsak meghökkentő dolgot tapasztalt: a fülkében nem volt egy teremtett lélek sem! ,,Defensor soha, egy percre sem hagyná el őrhelyét! Hiszen erre semmi szüksége sincs!” – villant át agyán a felismerés. Hirtelen elhatározással, bármi is történjék alapon, beugrott a lenn veszteglő parányi felvonóba. Fenn mindent érintetlenül talált: a monitorokon a szokásos képek, Defensor karosszéke szinte még meleg, még a zsebszámítógépe is ott hevert a műszerpulton!

„Nagyon furcsa ez az egész! Ha Defensor netalán valami oknál fogva elkószált valamerre, miért nem vitte magával a komputerét?” – töprengett rosszat sejtve, és minden lehetőségre felkészülve zsebre vágta a mindentudó szerkentyűt. Ekkor a vihar süvítésén át valami kiáltásféle hang ütötte meg a fülét; mintha valaki a nevén szólítgatná. Letekintve Defensort pillantotta meg, amint felé integet, olyanformán , mintha arra kérné: nyomban menjen le hozzá. Ekkor enyhe szédülést érzett, gondolatai elillantak; akaratát vesztve, készségesen, szinte megbűvölten engedelmeskedett a hívásnak. Ám leérve a sziklatetőre, kótyagossága valamelyest enyhülni látszott, feje tisztulni kezdett.

Az illető egyén kétségkívül Defensor volt, ám – most, amint jobban szemügyre vette – egész lénye valahogyan idegennek, sőt idétlennek hatott: tekintetében értelemnek, érzelemnek még a szikrája sem fénylett, hangja színtelen, durva csengésű. De a legfurcsább az volt, hogy nem anyanyelvén szólt hozzá – amint az Defensortól elvárható lett volna –, hanem a mindenki által használt turmixnyelven:

– Kom, da tu etva montre intres!³

Azt azonban tudni kell: amikor az értelmes robotok más személyiségébe bújtak, az úgy értendő, hogy nem külsőleg idomultak a meghatározott egyénhez, hanem egy rendszer által sugarakat bocsátottak beszélgetőtáruk agyának emlékezésért felelős részére, a hipokampuszra, így olvashattak gondolataiban, és telepátia útján kényszeríthették, hogy higgye róluk: ők valójában azok, akik éppen kívánnak lenni.

Akaratukat azonban nem tudták mindenkibe maradéktalanul beleszuggerálni. Az olyan erős idegzetű, stresszmentes életet folytató fiatalembereket, mint Penetrator, nem voltak képesek huzamosabb ideig hipnotikus erejük befolyása alatt tartani. Így, amikor Penetratorról végképp lehullottak az akaratvesztettség bilincsei, és ezzel egyidőben agyába belehasított a szörnyű felismerés, a másik nyomban érzékelte mindezt, s azonmód felhagyott hiábavaló mesterkedésével. Alakja immár sokkal magasabbnak, izmosabbnak tűnt, szemei, amelyek ez idáig élettelenek voltak, most gonoszul izzóvá váltak, és sárgás fényt lövelltek. Markáns arcán fertelmes vigyor áradt szét. Lassan visszaváltozott azzá, ami valójában volt: Avaddonná, a robotgerillák vezérévé, az első számú globális közellenséggé!

Penetrator tisztába volt azzal, hogy most olyan kutyaszorítóba került, ahonnan nincs menekvés!

[Folytatás: Csapdában >]

³ Gyere, mutatok valami érdekeset!