Az 1999. június 29-e és július 7-e között megtartott Huszonkilencedik Egri Műemlékvédelmi Nyári Egyetem témaadó címét módosítás nélkül vettem át, hiszen írásomat egyrészt e színvonalas szakelőadás-sorozat összefoglalójának szántam, másrészt viszont megpróbáltam olyan párhuzamokat és összefüggéseget felfedezni, melyek Szabadka és környéke időszerű műemlék- és tájvédelmi problematikájára alkalmazhatók. Cikkem szinte teljes egészében az előadások jegyzetei vagy megjelent szövegei alapján készült, itt-ott kibővítve saját gondolataimmal.
Az idei találkozó egy kicsit talán rendhagyó témaköre az Eger közelében fekvő noszvaji De la Motte kastélyszállóba vonzotta azokat az építészeket, kertépítészeket, történészeket, régészeket és más profilú szakembereket, akik hivatásuknál fogva kapcsolatban állnak a műemlék- vagy természetvédelemmel, amely - mint tudjuk - a mai, robbanásszerűen fejlődő világban gyakran szenvedélyes és odaadó szélmalomharchoz hasonlítható. A résztvevők Magyarországról, Romániából, Ukrajnából, Szlovákiából, Olaszországból, Ausztriából, Németországból, Franciaországból, Japánból és nem utolsó sorban Jugoszláviából jöttek össze nyolc napig tartó színvonalas, kirándulásokkal tarkított barátkozásra. Mivel Hovány Lajos mgr. vízmérnök és kutató kollégámmal együtt az Országos Műemlékvédelmi Hivatal (OMVH) vendégeiként részt vehettünk ezen a találkozón, kötelességemnek tartom, hogy - egy építész szemszögéből - beszámoljak mindazoknak, akiket a témakör érdekel. Az előadók, a táj- és műemlékvédelem nemzetközileg elismert szaktekintélyei megkísérelték a tematikát a legszűkebb és legtágabb szemszögből megvilágítani. A terminológiai és fogalmi meghatározások problematikájának elemzésétől, hazai, nemzetközi példákon keresztül, lokális és globális hozzáállások és követelmények ecseteléséig terjedtek tartalmas előadásaik.
A tematika fontosságát különösen a kilencvenes években aktualizálták, amikor is a szakértői körökben tudatosult, hogy az emberi civilizáció ,,romboló fejlődése" és téralkotó hatása miatt Európa területének mindössze 1-2 százaléka maradt érintetlen napjainkig, úgyhogy az európai kultúrtáj kifejezetten veszélyeztetett helyzetképet mutat.
Kulcskérdésképpen jelentkeznek:
Létezik-e élesen meghúzható határvonal a természet- és műemlékvédelem kompetenciája között, ha pedig nem, akkor hol vannak azok az átfedési területek, melyek mindkettő kompetenciájába beletartoznak?
Mekkora területeket takar a ,,kultúrtáj" fogalma? Aránylag könnyen behatárolható, kisebb területeket, vagy pedig nagyobb, esetleg egész régiókra kiterjedőeket?
Ilyen, és hasonló kérdéseket érintenék, anélkül, hogy végső válaszokra törekednék.
A. 1992-ben az UNESCO Világörökség Bizottsága Franciaországban megtartott szakértői találkozóján olyan jellegzetes kultúrtájak kategóriáinak jellemzőit igyekeztek meghatározni, melyek ,,történelmi, esztétikai, antropológiai vagy néprajzi szempontból jelentős, viszonylag ritka együttesek, az ember és a természet hosszú ideje tartó, harmonikus egyensúlyának bizonyítékai és a visszafordíthatatlan változások szempontjából sérülékenyek". Ezen határozatok lehetővé tették az új kategóriák beillesztését a Világörökség Jegyzékébe. 1993-ban Németországban, 1994-ben Kanadában, 1995-ben a Fülöp szigeteken és Ausztráliában, 1996-ban pedig Ausztriában tartottak szakmai gyülekezeteket a kultúrtájak védelmének témakörében.
A terminológiai meghatározások körüli viták egyik alapvető kerékkötője általában ugyanazon kifejezéseknek a különböző szakirányzatok képviselői által történő eltérő értelmezése. Ehhez még hozzájárulhat, ha az említett szaktekintélyek különböző országokból, nyelvterületekről származnak, különböző kulturális, nemzeti és vérmérsékleti háttérrel rendelkeznek. Ez gyakran bábeli zűrzavarhoz vezet, még ha a terminus meghatározása egy közösen választott (angol vagy német) nyelven történik. Az összetett fogalmak mint: kultúrtáj, történelmi kertek, történelmi területek, kultivált tájak, történeti tájak, üdülőtájak, agrártájak, történelmi emlékhelyek, stb külön gondot okoznak. A kultúrtáj esetében - amelynek angol megfelelője a ,,cultural landscape" - ilyen az 1920-as években röppent fel (SAUER), amikor is az ezt megelőző idők divatos terminusa a ,,natural landscape" (természeti táj), antropogén elemekkel gazdagodott, azaz látókörbe került az emberi tevékenység hatása a környezetre, természetre. A tudomány általános ,,analitikus", mindent részecskéire szétszedő hozzáállásának huszadik századi ,,fejlődése" és differenciálódása sok-sok apró részterületre (ökológia, természeti-, gazdasági-, közigazgatási földrajz, tértervezés, kertépítészet, műemlékvédelem, stb. terminológiai és fogalom-meghatározásbeli félreértésekhez vezethet a szakma berkeiben. Sok bába közt elvész a gyermek, avagy a fától nem látszik az erdő. Nem csak szét kell szedni, hanem, össze is kell tudni rakni a dolgot. Hasonló viták a táj, földrajzi táj, kultúrtáj, történelmi táj értelmezésére még manapság is folynak, és tartanak majd mindaddig, amíg a tudományos metodológia el nem kezd ismét nézőpontot váltani, ,,szintetizálni", azaz a jelenségeket egységes mivoltukban, teljességükben szemlélni, nem pedig az ,,igazság" tükörszilánkjaiból. Ehhez tartozik egy találó megfogalmazás: ,,A táj az igazsághoz hasonlóan százarcú. " Azaz több oldalról, nézőpontból kell szemlélni a megoldandó problémát, ezért a címadó tematika multidiszciplináris, integrált megközelítést és interpretációt igényel.
A ,,kultúrtáj " szóösszetétel másik eleme a ,,kultúr" kifejezés, amely talán még vitathatóbb terminus az előbbinél. Mi is a különbség a ,,kultúra" és a ,,civilizáció" fogalmai között ? A kultúra egy emberi közösség meghatározó, minden létjelenségre és tevékenységre kiterjedő meghatározása, vagy csak annak magasabb, szellemi, esztétikai, ,,non profit" megnyilvánulásait fedi? Nem sokat tévedünk, ha definícióként a következő meghatározást fogadjuk el: ,,a kultúrtájak, az ember és a természet együttes tevékenységét, és mind a belső, mind a külső folyamatos szociális, gazdasági és kulturális erők befolyásait képviselik". A kölcsönhatás idejét és tartalmát tekintve a kultúrtájak lehetnek modernek (holland szélmalmok) vagy történelmiek (a montenegrói kőkerítések), és folyamatosak (kastélykertek) vagy foszilisak (Stonehange). A kultúrtájak specifikus formái a parkok és kertek, amelyek esztétikai meggondolásból keletkeztek. Ezek alapelemei:
B. Hol található a határvonal vagy átfedési terület a műemlékek és környezetük védelme között? Csak a műemlékek közvetlen környezete esik védettség alá, vagy tágabb, szélesebb területekre is oda kell figyelni? Amíg régebben a szakterületek átfedése kizárólag a műemlék jellegű épületek közvetlen környezetére vonatkozott, manapság ez a kompetencia sokkal tágabb területekre, gyakran egész régiókra bővült abból kifolyólag, hogy a kultúrtájak időközben önmaguk is műemléki státuszt, jelleget kaphattak. Ez azt jelenti, hogy - helybéli példákkal élve - nem csak a műemlékek közvetlen környezete esik kötelező védettség alá (a Szabadkai Zsinagóga, a Reichle Palota, a palicsi Vigadó, stb), hanem azok szélesebb ambientális környezete is (Szabadka védett városközpontja, a palicsi park az épületegyüttessel és zöldövezettel egybevéve, Horgos Kamarás- villái a vasútállomással és a sétaparkkal vagy a ludasi sor védett tanyáival és a nemzeti parkkal).
C. A műemlékvédelem felelőssége és kompetenciája
A műemlékvédő szakemberek felelőssége kiemelkedő egyes esetek védettségi fokának és színvonalának meghatározásánál, mivel figyelembe kell venniük a régió vagy szűkebb terület társadalmi és gazdasági hátterét, különösen olyan kultúrtájaknál, amelyek a történelem folyamán kultúrtradíciók és gazdasági tevékenység által jöttek létre (bortermelő vidékek, tájjellegű falusi közösségek, bányavidékek, mezőgazdasági tájak stb). A városi vagy falusi környezetben fekvő műemlék jellegű épületek esetében azok szűkebb környezetét is értékelni kell, és elválaszthatatlan, integrális részként, prezentációs keretként kell kezelni. A műemlékvédelem kompetenciáját következőképpen oszthatjuk fel:
Ami a szakmai kompetenciát illeti, a műemlékvédő szakemberek feladata, hogy minél alaposabb kutatómunkával próbálják meghatározni a feladathordozó épület vagy terület tér- és időbeli rétegeződését. Ezután következik a védelmi beavatkozás színvonalának, jellegének és prezentációjának meghatározása. Ezt az 1964-es Velencei Karta irányelvei alapján kell tenni, mivel ez a dokumentum a történelmi tájak védelmét a műemlékvédelmi alapelvek alapján látja elő. A Firenzei Karta (1981) azért lényeges e tematika szemszögéből, mert külön a ,,történeti kertekre" vonatkoztatja határozatait. Az Athéni Karta (1931) a kultúrtájakon és történeti kerteken végrehajtandó beavatkozások nívóit taglalja (konzerválás-meglévő állapot megőrzése, restauráció-helyreállítás, revitalizáció-életrekeltés, újrahasznosítás). A Berlini Karta (az ICOMOS 1999. áprilisi szaktanácskozása) viharos vitákat nyitott a műemlékek és kortárs művészetek kölcsönhatásáról. Ami a jogi kompetenciát illeti, egyrészt az országos Műemlék- és Természetvédelmi Törvényekre kell támaszkodnia, másrészt alkalmazkodnia kell a nemzetközileg elfogadott előírásokhoz, amelyek biztosítják integrálódását a globális irányelvekhez. Mivel a helyi törvények gyakran nem terjednek ki az újonnan előállt kérdésekre, helyzetekre, ezért azokat állandóan csiszolni, tökéletesíteni kell, hogy lefedhessék e szituációk jogi hátterét. Természetesen ez lassú folyamat, ezért a műemlékvédelmi intézetekben, városrendezési hivatalokban, tájépítészeti tervezőirodákban dolgozó szakembereknek e jogilag lefedetlen kérdésekben szakmai lelkiismeretükre kell támaszkodniuk, szem előtt tartva a védendő objektumok és területek érdekeit.
D. A műemlék- és természetvédelem elvi kérdései:
1. Adott esetben stílusegységre kell-e törekedni vagy hangsúlyozottan elválasztani, és bemutatni a történelem folyamán lerakódott stílusrétegeket?
2. Minden áron az eredeti állapot rekonstruálására és bemutatására kell-e törekednünk, vagy elfogadhatjuk a legdokumentáltabb állapotot a történelem folyamán lerakodott stílusrétegek közül?
3. Időtényező, a növény- és állatvilág léte természeténél fogva állandóan változó és véges. A fejlődés és növekedés periódusát a stagnálás, majd degeneratív folyamatai követik. Ebből kifolyólag a védelem az állag fenntartásának egy állandó folyamata, amely kisebb intervenciók, átültetések, cserék, gyógyító módszerek által történik.
4. Kiegészítés: amikor a tájképet új elemekkel gazdagítjuk vagy egészítjük ki, ezeket vizuálisan el kell határolni az eredeti állapottól (pl. kiöregedet fák cseréje fiatal ültetvényekre).
5. Az anyaghasználatban az újabb idők technikai újításokat hoztak, melyeknek alkalmazása új fényben vetheti fel a problematikát. Az anyag hitelessége kevésbé jelentős mint a folyamatos rendeltetés és használat hitelessége.
6. A tudományos dokumentáció minden beavatkozás alapja. Levéltári, tervtári kutatások, régészeti feltárások által gyűjtött, rendszerezett, elemzett adatok szolgáltatják a műemlékvédelmi beavatkozások tudományos hátterét és megalapozottságát.
A fentiekben taglalt témakörből kiemelhető a műemlékek és közvetlen környezetük kölcsönhatására, védelmére vonatkozó eszmefuttatás, a maga lehetséges kérdéseivel, és esetleges helybéli aktuális problémáival:
A GENIUS LOCI avagy a hely szelleme, a ma már műemléknek számító objektum építési lokációja kiválasztásának gyakorlati, kultikus, esztétikai szempontjairól mesél. Ha helybéli példákkal élünk, szenteljünk figyelmet a szabadkai zsinagóga elhelyezésére a hajdani Füzes patak partján vagy oltárával a távoli Jeruzsálemet fürkésző kelet-nyugati tájolásának. A zsinagógák építési szabályai előírták a folyóvíz szükségességét a közelben (a tiszta hely), úgy mint az oltár keleti tájolását. A szabadkai Városházát nem véletlenül építették a főtérre, parkkal övezve. A városba vezető főutak (amelyek a helység keletkezését is determinálták) itt futnak össze. A városháza karcsú, jellegzetes tornya a század eleje óta mutatja a ,,toronyirányt" a messziről jött vándoroknak, kereskedőknek. A hiúságával kérkedő Reichle Palota a szabadkai Vasútállomástól vezető platánokkal szegélyezett utca tengelyében épült, díszes homlokzatával szinte ámulatba ejtve az újonnan érkező utazókat, akik a hajdani Erzsébet parkon keresztül igyekeztek a főtérre, ahol újabb csodák, cifra épületek várták őket. A palicsi Nagyterasz avagy Vigadó központi helyzetet foglal el a parkban, amely az egykori villamos közlekedővonala és a tópart között húzódik. A Vigadó, mint a századfordulós fürdőhely társadalmi életének központja, a park kapujaként ismert víztoronytól vezető sétány tengelyében építtetett. A palicsi park beleágyazott épületeivel, kiegészítő elemeivel, megbonthatatlan szerves kultúrtájegységet képez.
Mit értünk a védett műemlék szűkebb és tágabb környezete alatt? Hol húzható meg a védelem alá eső terület határvonala? Konzervátori feltételeinkben elegendő-e kijelölni egy 10 * 10 méteres zónát az épület körül, vagy ez kiterjed annak szélesebb környezetére?
A zsinagóga esetében az egyik legsürgősebb beavatkozást az egész telek bekerítése jelenti, azaz meg kell akadályozni a gépjárművek és rosszindulatú polgárok átjárását, mivel a közvetlen környék jelenlegi állapota tűrhetetlen és méltatlan az épület jelentőségéhez viszonyítva. A zsinagóga udvarát csak ezt követően lehet majd parkosítani, gondozni, hogy méltó esztétikai keretet nyújtson e kiemelkedő szépségű műemléknek. Ami a Reichle palota Engels utca felől eső udvari homlokzatát illeti, mely építészeti szempontból értékesebb, mint a Lenin park felőli (a szecessziós építészet térjátékának kiemelkedő példáját képviseli, még ilyen elhanyagolt állapotban is), minél előbb megfelelő kertépítészeti megoldást igényel, mégpedig a létező korabeli fényképek útmutatása alapján, vagy a századforduló szecessziós stílusának jegyében kialakítva. Egyetlen olyan megoldás sem fogadható el, amely eltakarhatja az épület architektúrájának látószögeit vagy kontúrjait. A palicsi park esete még összetettebb, mivel ismert a park 1888-as alaprajza, úgyszintén rendelkezésünkre állnak Komor és Jakab építészek 1906-os pályázati tervei is. Ezektől lényegesen eltér a kivitelezett, azaz ma is létező állapot. Véleményem szerint, mivel a park és épületegyüttese nem túl régi műemléki hagyaték, és a századforduló óta megtartotta struktúráját és jellegét, ezért ezt az állapotot kell továbbra is védett kultúrtájként, ambientális egységként kezelni, gondozni. Ebből kifolyólag minden beavatkozást (ritkítás, növénycsere, karbantartás stb) ilyen szellemben kell végezni, azaz a jelen állapot konzerválására, gondozására kell törekedni. Minden új beépítésnek a lehetőségét, konceptus vagy növényzet-összetétel változtatást ki kell zárni.
Ha egy védett műemléket saját környezetében szemlélünk, komplex módon kell eljárnunk a beavatkozásnál, azaz nem szabad azt elszakítanunk prezentációja méltó keretétől, hanem ezt a kölcsönhatást a ,,mikro-, és makrokozmosz" különböző szintjein ki kell egyensúlyozni (növényvilág, látószögek, kontúrok stb.), úgy kívülről, mint belülről szemlélve.
A védett műemlékek természetes és mesterséges anyagi környezete
Külön figyelmet kell szentelnünk a műemlékek közvetlen környezetében lévő természetes és mesterséges anyagi keretre. Ebbe tartoznak a meglévő növények, fák, a környező épületek magassága, cégtáblák, kísérőelemek stb. Másrészt elemeznünk kell a szélesebb környezettel történő párbeszédet is (utcakép, rálátási szögek, kontúrok összhangja stb.). Sajnos egy meggondolatlanul rossz helyre épített emeletes épület eltakarhatja a legértékesebb rálátásokat, degradálva a műemlék esztétikai értékét. Sokkal egyszerűbb megoldás az ilyen esetek megakadályozása, mint a degradált kontúrok, utcakép, műemléki környezet látószögeinek későbbi orvoslása (Reichle palota udvarhomlokzatának példája).
A védett műemlék környezete is műemlék
Ilyen esetek állnak fenn a középkori kolostorok környezeténél, barokk kastélykerteknél, történeti kerteknél. Szerintem a palicsi parkegyüttes is ilyen hozzáállást érdemel. A rendezésével megbízandó kertépítészeknek az legyen a feladata, hogy az utóbbi viharok tetemes kárainak felmérése után rekonstruálják és folyamatosan tartsák karban a park eredeti, ,,történelmi hangulatát". Munkájuk a Velencei és Firenzei Karta előírásain és környezetvédelmi elvein kell, hogy alapuljon. A parkegyüttest meglévő épületeivel restaurálni és revitalizálni kell, nem pedig új épületek beépítésén kéne ügyködni.
Kiknek kell részt venniük a műemlékek és környezetük védelmében?
A Firenzei Karta pontosan determinálja a történelmi kertekbe való beavatkozások elvi és metodológiai kereteit, mégis minden eset specifikus. Ezért minél alaposabb levéltári, tervtári, régészeti stb kutatást kell elvégezni a történelmi tények feltárása érdekében. Időközben fel kell mérni, megállapítani, elemezni és összehasonlítani a meglévő állapotot ,,in situ", a kutatási eredményekkel (megmaradt kerítések, kapuk, növényzet, vizek, hidak, szobrok, kísérőelemek stb). Csak ezt a kezdeti, előkészítő fázist követheti a beavatkozás megtervezése, műszaki, esztétikai, és történelmi szempontoknak eleget téve. Ezen összetett feladatok csapatmunkát igényelnek. Az alapkoncepciót az építész és térépítész fekteti le, de az igen fontos kísérőfeladatokat történészek, régészek, művészettörténészek és más szakterületek képviselői végzik, közös elhivatottsággal a műemlék érdekében.
A környezet visszahatása a műemlékre
Ez a kérdés nem csak kultúrtájaknál és történeti kerteknél van jelen, hanem más műemlék jellegű anyagi struktúráknál is, amikor egy műemléket a beavatkozás folyamán el kell helyezni eredeti környezetében, mintegy méltó prezentációs keretbe foglalni. Városszerkezetben lévő emlékeknél ez a feladat nehézségekbe ütközhet, a már létező, épületünkre nézve devasztálóan ható, fizikai struktúra miatt. Ha azonban egy kis esély is van rá, műemlékünk közvetlen környezetét rekonstrukciós periódusának stílusában kell kialakítani. Ezt azzal a céllal kell tennünk, hogy létrehozzuk az épület és környezete közötti szubtilis kölcsönhatást. Az ilyen hozzáállást ki kell hangsúlyozni és kötelezővé tenni irányadó konzervátori feltételeinkben.
A műemlékek és környezetük kölcsönhatásának problematikája interdiszciplináris szakterület, azaz egyrészt különböző profilú szaktekintélyek, másrészt politikai, jogi, társadalmi intézmények szerves, konstruktív, gyümölcsöző együttműködését igényli. Egy meghatározott eseten egyrészt közösen munkálkodnak építészek, kertépítészek, történészek, régészek, művészek, másrészt műemlékvédelmi és városrendezési intézetek, környezetvédelmi szakhatóságok, alapítványok, községi politikai szervezetek, nyilvános fórumok stb. Az álláspontok összehangoltságát a műemlék védelmének minél minőségesebb megoldása és magasabb, közös érdeke kell, hogy vezérelje. A műemlékvédelmi beavatkozások esetében természetesen kompromisszumos megoldások is jelentkeznek, amelyeket az új, modern életfeltételek, új anyagok, technológiák váltanak ki, melyekhez természetesen alkalmazkodni kell, mégsem szabad előfordulnia annak, hogy kizárólag gazdasági és pénzügyi célok által vezérelve, jóvátehetetlen hibákat kövessünk el a műemlékek és környezetük rovására. Műemlékeink természetüknél fogva nem profit-orientáltak, hanem a társadalom által gyakran eltartott objektumok, amelyek a jelen és jövő nemzedékek számára hordoznak üzeneteket a múltból. Műemlékeink nem a mi tulajdonunk, csak ideiglenes megőrzésre, karbantartásra kaptuk őket kölcsön őseinktől. Tőlünk függ, hogy ezt a feladatot lelkiismeretesen, lehetőségeinkhez mérten hajtjuk-e végre, vagy szándékosan, hanyagságból, visszafordíthatatlanul tönkretesszük, megrongáljuk, elfeledjük őket, csak azért, mert útját állják kis, jelentéktelen, önző, személyes érdekeinknek. Abban az esetben, amikor olyan időket élünk, hogy társadalmilag nem rendelkezünk elég anyagi eszközzel, erővel ahhoz, hogy teljesen befejezzük műemlékeink helyreállítását, próbáljuk megszervezni azok folyamatos karbantartását, a meglévő állapot konzerválását, így mentsük át őket a jövő, talán szerencsésebb generációi számára, akik majd befejezik elkezdett művünket. Ne költsük kevés pénzünket műemlékeink és környezetük devasztálására, tönkretételére, szakszerűtlen kezelésére (zsinagóga, Reichle palota, a Kapitány háza, a kisbajmoki Vámház, palicsi parkegyüttes stb). A műemlékek és környezetük védelménél kiemelkedő fontossága van a folyamatos karbantartás minőségének és színvonalának, vagyis annak a titokzatos emberi tényezőnek, amely relatíve kis költségek árán kihathat azok állagának megőrzésére. Itt azokra a kertészekre gondolok, akik nap mint nap gondozzák parkjainkat, történeti kertjeinket, azokra az ezermesterekre, akik bejárják, átnézik épületeinket minden vihar után, helyre teszik az elmozdult cserepeket, kitisztítják a csatornákat, beüvegezik a betört ablakokat, jelentik a nagyobb károkat. Ők azok az általában lelkiismeretes, anonim emberek, akiktől függ a műemlék állaga, és akiknek a nevét sosem említik - mivel nálunk Szabadkán ilyenek talán nincsenek is. Ezért ázhat be továbbra is a zsinagóga, hullik a Zsolnay kerámia a Reichle palota homlokzatáról, tátognak bután a törött ablakok a palicsi Vigadón; ne is soroljuk tovább az önmagára oly büszke város keserű példáit.
A műemlékek és környezetük folyamatosságának megőrzésére, használatára, állagának esetleges javítására vonatkozó döntések nem csak a politikai jóakarat kompetenciája. Erre a város közvéleményének is döntő hatással kell lennie. A polgároknak saját véleményeikkel, óhajaikkal, elképzeléseikkel hatniuk kell a végrehajtó szervek munkájára. Ők tudják legjobban, hogy szeretnének-e kortárs építményt látni a Reichle palota udvarában, szeretnék-e, hogy lebontsák a Vase Stajić utcában Reichle-házakat vagy a kisbajmoki Vámházat (I. kategóriás műemlék volt).
1999. augusztusa
FORRÁSMUNKÁK: