Hermész, az utasok és az utak istenének alattvalói a XIX. század második felében nem szorultak ezen istenség szárnyas szandáljaira. Hogy még élvezetesebbé legyen, elégségesnek bizonyult a hozzá a kalap és a sétapálca is. A helyváltoztatást immár a gőzgép ereje segítette. Ezen energiaforrás alkalmazása a közlekedésben a tömegek széles rétegének addig ismeretlen méretű mobilitásához vezetett. A nyugat-amerikai kivételével megbízható és viszonylag állandó gőzhajó- és gőzvasút-közlekedés révén emberek milliói vágtak a kihívásokkal teli világnak: új tapasztalatok, ismeretek, gyógyulás vagy ismeretség reményében. Ebben az utasáradatban már a mai értelemben vett turistautak is fellelhetők, mint a középréteg vagy polgárság kitalálta közélet újdonságai.
A másfajta utazásokkal szembeni különbségtétel fontosságát már itt ki kell emelnünk. Nem ide számítandó a nemesség idényhez kötött, nyári-téli lakhelyváltoztatása, amikor bizonyos személyek valamely kastélyba vagy jobb szálloda lakosztályába szállítmányozását népes személyzet, az utas gardróbjával tömött vagonok (kocsik) sora végezte. A kor utazásainak egy másik, turisztikainak nem nevezhető típusa az üzleti utazás. Az akkori vállalkozók ötleteket, olcsó nyersanyagot, jó minőségű árut keresve rendszeresen látogatták a vásárokat, piacokat. Bizonyos értelemben az üzleti utak közé számít a nincstelen munkavállalók és munkanélküliek tömeges helyváltoztatása, akik országról országra jártak, s nem ritkán egy másik kontinensre is elkeveredtek a munkalehetőségről, a magasabb keresetekről, gyors gazdagodásról szóló szóbeszéd hallatán.
A felsorolás végén hadd említsük meg, hogy e szöveg témája nem is az a számos egynapos kirándulás, amelyek célja valamely "világ-" illetve nemzeti jelentőségű kiállítás. Ezek a rendezvények a kapitalizmus tükrei voltak annak általános térhódítása idején. Ezek egyszerű emberek millióit vonzották a fővárosokba, akik a nagy, alkalmi utazási engedményekkel élve, ha egy napra is, kiszakadhattak életük megszokott környezetéből és a szürke hétköznapokból. Különösen az 1851-es londoni világkiállítás lendítette fel az ilyen jellegű utazási szokásokat.
A turizmus fejlődéséhez a XIX. század második felében a polgárság két módon járult hozzá: a családi utazásokkal, amelyek fürdőkben, üdülőkben töltött hosszabb üdülésekhez kötődtek, illetve szintén hosszabb időt igénylő körutak formájában. Ezek következményeként lendületet vett a fürdőhely-kialakítás, amelyeken szállodákat, sétatereket, parkokat, fürdőket, mólókat építettek. A vállalkozószellem üdülőtelepítésre alkalmas talajra lelt minden olyan helyen, ahol a víz, a levegő vagy az iszap gyógyhatása bizonyítást nyert. Ha e gyógyhatás kimutatása nehézségbe ütközött, "hírneves" orvosokat, terapeutákat hoztak, akik pácienseik a legkülönfélébb tortúráknak vetették alá, annak érdekében, hogy a kikúrálhassák a betegséget, amelynek fő oka a napnapi mértéktelen étel és italfogyasztásban rejlett. Egy gyógyhelyek valódi jellegéről árulkodik az a tény, hogy minden jobban szervezett fürdő színvonalas játékteremmel és bordéllyal is rendelkezett. Hogy a két kezelés közötti várakozást legyen hol és legyen mivel elütni.
A XIX. század hatvanas éveinek kezdetétől szárnyra kaptak az elit kontinentális fürdők nevei, úgy mint Vichy, Baden-Baden, Spa, és főként a Habsburg Monarchia fürdőié, Karlsbadé, Marienbadé és Gastiené. Szinte ugyanezen időben vette kezdetét a telelés és az alpinizmus fejlődése, amelyek első igénylői, nem tudni, miért, liberális irányultságú angol entellektüelek voltak.
A tengerparti turizmus kialakulása valamivel későbbre datálható. Az Azúr part felfedezője az az angol lord Brougham, akinek mellszobra ma is Cannes fölött magasodik. Capri szigete viszont felvirágzásáért legtöbbet az orosz cárnő védnökségének köszönhet. Amikor a turizálás e tengerparti hosszú sétákból álló változata létrejött, még mit sem lehetett tudni a lecsupaszított, napon perzselődő testek tömegéről és a sós víz kedvező hatásáról. Ez majd csak a XX. század első felének leleménye lesz.
A tengeri és szárazföldi közlekedés mellett a turizmus XIX. század második felében tapasztalható fejlődésére még a postai közlekedés és különösen a képeslapok találmánya hatott. A rajtuk található, távoli és ismeretlen helyekről tanúskodó fényképek keltették fel a címzettek érdeklődését és késztettek utazásokra.
A leghíresebb luxusfürdők létrejöttével egyidőben a szabadkaiak is befektetnek saját fürdőhelyek kialakításába pár kilométerre a várostól, a Palicsi-tó partján. Azonban a viszonylag jelentős befektetés, gazdag kínálat és nagy hírverés dacára, a palicsi fürdő látogatóit Szabadka és környéke polgárságának közép- és alsó rétegei tették ki. A módosabb polgárság a maga pihenőit és utazásait más helyszínekre helyezte.
Élve annak lehetőségével, hogy a Szabadka történelmi levéltára megőrizte ezeket az adatokat, illetve kihasználva azt, hogy a városi elöljáróság az útlevél igénylésében szerepet játszott, ma rekonstruálni tudjuk a polgárok korabeli utazásainak irányait.1
Haladjunk kronológia szerint. Ifjabb Rudich József báró és bajsai Vojnich Sándor 1862 tavaszán hathónapos angliai utazásra jogosító engedélyért folyamodott.2 Két évre rá három turistapasszust igényeltek: Pavkovics Athanasz kereskedő azt kérvényezte az elöljáróságtól, hogy egy egész sor országba utazhassék; úgy mint a Német Szövetségbe, Franciaországba, Angliába, Oroszországba, Olaszországba és Szerbiába3, Magyar Imre földbirtokos Poroszországba és a Német Szövetségbe utazott4, míg a harmadik utazást Vermes Nándor, Szucsics Lajos és Parcsetich Lajos együtt szervezték.5
1865 májusának utolsó napján a legismertebb szabadkai értelmiségi, Manojlovits Emil főügyész, városi elöljáró igényelt háromhavi szabadságot és kért útlevelet a következő országokba: Német Szövetség, Svájc, Dánia, Svédország és Norvégia.6 Pár hónap múlva ismét báró Rudich József folyamodott passzusért. Ezúttal Anglia mellett Franciaországba és Olaszországba is elutazott, s útjára rokona, Rudich Sándor7 is elkísérte. Ugyanabban az évben Vojnich Tivadar a Német Szövetség országaiba utazott8. Ebben az évben két hölgy utazási kérelméről is tudomást szereztünk, ám az úticél ismeretlen maradt. Eme "női" utazás főszereplői Vojnich szül. Szemző Jozefa és Csavossy szül. Szemző Valéria voltak.9
Mint 1867-es párizsi utazásának fő célját a világkiállítás megtekintését említette a két szabadkai ügyvéd, Macskovits Benedek és Guln György, s kérelmükben még azt is feltüntették, hogy útjuk során Franciaország más részeit, valamint a Német Szövetséget, Itáliát és Svájcot is meg kívánják tekinteni.10 Ugyanazon évben "Európa megismerésének" céljával Mukich Ernő földbirtokos indult útra.11 A rá következő esztendőben európai körútra Vojnich Tivadar kelt, s ezúttal feleségét, Vojnich Máriát vitte magával.12 Az 1869. év kezdetén Jombardt Emilné szül. Magyar Paula folyamodott érte és nyert utazási engedélyt egy "klasszikus" nyugat-európai körútra: Itáliába, Franciaországba, Németországba, Svájcba és Angliába.13 1870 folyamán még egy "visszaeső" szánta magát nyugat-európai utazásra. Dr. Guln György, ezúttal magányosan vette célba Németországot, Franciaországot, Itáliát, Angliát, Belgiumot és Svájcot.14 Ugyancsak ebben az évben még két olyan kérelem érkezett a város hivatalába, amely valamiféle turistautazásra enged következtetni: dr. Zomborcsevits Vince és neje, Vojnits Eulália körutazást tettek Németország, Franciaország, Itália és Svájc érintésével,15 míg Szabadka jövendő nagy városépítője, az építész hallgató Macskovits Titusz a turisztikai mellett, tanulási céllal Németországba, Svájcba, Franciaországba, Angliába, Belgiumba, Hollandiába és Itáliába utazott.16
A múlt század hetvenes éveinek kezdetén a városi polgárság soraiból Zomborcsevits Vince és neje, Vojnits Eulália szánták maguk utazásra, s járták be Németországot, Franciaországot, Itáliát és Svájcot,17 de a már említett Vojnits szül. Szemző Jozefa is, aki ezúttal Róza lányával való utazásához folyamodott engedélyért Németországba, Franciaországba, Angliába, Belgiumba és Itáliába.18 Harmadik, feleségével második közös utazása uticéljáként Vojnits Tivadar "egész Európát" tűnteti fel.19 Ugyanezen évben Görögországot, Törökországot és Oláhországot tűzi ki uticélul Vojnits Nándor, dr. Schäffer Mór és Manits Péter.20
1873 folyamán három turistapasszust igényeltek: Jakobcsics Pál Poroszországot,21 Jankovits Mihály és József, a művészeti főiskola hallgatói Sávjcot,22 míg Szieger József okleveles agronómus "egész Európát"23 jelölte meg uticéljaként. Az orvos Zomborcsevits Vincze és felesége rövidebb szünet után, 1875-ben ismét svájci, itáliai, franciaországi és németországi24 kiruccanást tett, s két évvel később a páros ismét, már hagyományosan útra kel, és ezúttal az okmányokban nem szerepel uticéljuk.25
Abban az esztendőben, amelyben a bécsi kongresszus tartatott, nem kevesebb, mint négy szabadkai kirándulócsoport indult útra. Halbrohr Adolf, aki a foglalkozás rovatába a "gazdálkodó" megnevezést jegyezte, Franciaországba26 utazott, s az egyik legtöbbre hivatott elméje a szabadkai közigazgatásnak, dr. Gyorgyevits Szredoje is utazási kérelemért folyamodott, ha célja ismeretlen is maradt,27 míg a korábban már felemlített dr. Guln György "egész Európán" át utazgatott.28
A húszéves Törley József, a Kereskedelmi főiskola friss diplomása és a magyar pezsgő későbbi felfedezője, aki italai által jutott nemesi rangra, 1878-ban Franciaországba utazott.29 A feltételezésen múlik, épp ez alkalommal ismerkedett-e meg a habzó itallal, amely egész pályafutását meghatározza.
A XIX. század hetedik és nyolcadik évtizedének szabadkai utazásai lényegének megértéséhez, konkrét példával, Mukits János30 ügyvéd és földbirtokos utazásainak személyes élményeinek részletes bemutatásával járulunk hozzá. Ezt a szabadkai történelmi levéltárban megőrzött utijegyzetei teszik számunkra lehetővé, amelyekben a felkeresett helyek, az igénybe vett szállítási eszközök, ahogyan a belépti díjak is szerepelnek.31
Első emlékezetes útjára - amelyre még egyedül ment - fogat vitte, és 1851. július 19-én Bajára vezetett. Onnan gőzhajóval Pestre utazott. Két nap múlva vonaton folytatta Bécsig, onnan Bádenig és Grácig, ahol egy éjszakát is eltöltött. Bécsi útja közepette Mukitsot felettébb fellelkesítette a Mura folyó környéke. Mariborból (Marburg) vonat vitte Poljčanáig (Poltschack), ahol miután leszállt a Celje és Ljubljana felé tartó vonatról, fogattal Rogaška Slatina (Rohits) felé vette útját. A fürdőben nyolc napot töltött. A visszatérés útvonalát nem őrzi feljegyzés.
Hat évvel később Mukits Marienbadba (Máriafürdő) utazott. 1857. június 30-án saját fogaton ért el Szegedre. Innen vasúton folytatta Pestre, majd tovább Brnóba (Brűn) és Prágába. Innen lovaskocsi vitte a 19 mérföldre lévő Marienbadig. E kirándulása során felkereste az osztrák fürdők másik nevezetességét, Karlsbadot (Károlyfürdő). A visszatérést megint más úton eszközölte ki. Karlsbad után Vildenthal, egy Ausztria és Szászország határán terülő település következett. Innen került Czvickauba, majd Lipcsébe illetve Drezdába. Innen ismét Prágába jutott, és innen a régi útvonalon tért haza.
1860 koratavaszán sógora és egy szobainas kíséretében Mukits Meránóba (Merán fürdő) utazott. A hagyományos úton jutottak el Pestig és Bécsig, ahonnan Linz, Salsburg és Insbruck, majd postakocsin Meránó következett. A Szabadkára való visszatérés során a következő olasz városokat érintették (Verona, Velence), ahonnan a "Milano" gőzhajó Triesztbe vitte őket. Innen vonaton utaztak Bécsbe, Pestre és Szegedre, és saját fogattal a szabadkai házig.
Mukits utolsó írott emlékkel bíró utazása 1882-re datálódik, amikor is Szabadka hatvannyolc éves polgármestere Ems fürdőjébe utazott. Szinte az egész utazás vonaton történik, kivétel a visszatérés Passautól Linzig tartó szakasza, ami gőzhajót vett igénybe. Az utas Emsbe Pesten, Bécsen, Linzen, Passaun, Regensburgon és Mainzon át jutott. Visszafelé Németországon át utazott. Első állomása Heidelberg volt, azután Karlsruhe, Stuttgart, Pleinfeld és Nürnberg következett. A folytatás a dejavu pályán, Regensburgon, Passaun, Linzen, Bécsen, Budapesten át vezetett Szabadkára.
Mukits János a következő esztendőben feltételezéseink szerint nem utazott sehová. A pozíciójára törő Lazar Mamužić ekkor már minden erejével azon volt, hogy véget vessen városvezetői pályafutásának, amely 1833 végére sikerrel is járt. Mukits kivonul a közéletből, visszavonultan élt családja körében egészen 1887. május 14-én bekövetkezett haláláig. Hogy utazott-e még valahová, vagy pusztán korábbi utazásainak emlékeit és utijegyzeteit melengette-e fel, rejtély marad. Ha az 1882-es maradt is utolsó utazása, méltán elmondhatjuk róla, Mukits János európai országok és azok lakóinak sokaságáról tudomást szerezve hagyta el a világot.
Fordította: B. I.