Ó, hát én nem leszek ember soha?!
Életem, eladtál engem,
remény, csalódás, remény, csalódás,
mint nap s éj, sötét, világos,
ezen épül fel minden.
Elriasztom az embereket magamtól.
Annyit játszottam a bolondot,
vígat, nincs tehetségem.
Ne veregesse a vállamat senki,
én nem vagyok idevalósi,
csak idekényszerített az élet.
Átszenvedtem a poklot.
Mi van még? Ez a kérdések kérdése.
Hagyjuk ezt a zenét,
ez is kés, épp mint a többi,
a kések közt nincs különbség.
Maradni, tenni, lenni,
hazafelé menni is hazugság.
Értem, hogy nem szeret, de
nem tudtam, hogy vásárban vagyunk,
piacon s eladjuk egymást.
Mindig meghal bennünk valaki
és mi is meghalunk valakiben.
(1959)
A táblán viharban és hóhullásban,
mely forgatja
s megforgatja a parasztokat a földben,
kemény fából, akácból
faragott figuráimat tologatom,
hóban és viharban,
a királyért, a királynőért.
Csomókban hullik
s elhullik minden szál
parasztakácból készült legényem.
Néma csatatér
s a néma csatatéren
a gyűrött kürt
felsír fogatlan szájában a szélnek.
(1963)
Megőrülök
az élet szomszédságában, egyedül.
A jókedv benyomja a falat.
Tagjaimban kisiklott vonatok.
Nem tudok elmozdulni,
nem tudok megindulni.
Meg kellene váltani magam.
Mocsár
és temető van a szívem helyén.
Meddig leszek még elítélve?
Meddig hallom még ezt a zsivajt?
Megőrülök!
Az élet szomszédságában kimeredt
szemű halott,
az élet szomszédságában, az élet
szomszédja vagyok,
hogy bírom ki
és hogy bírják ezek az asztalok!
(1963)
Tizenkét óra elmúlt, ülünk a kocsmában Máriával.
Idegesség fog el, félni kezdek.
S egyszercsak mintha kihúzták volna a gerincemet,
mintha kikapcsoltak volna,
szemeim kialudtak, elsötétültem, mint egy város.
Ez az összeomlás órája, gondoltam.
Közel a perc, amikor megcsömörlök,
érzem, szemem kimered,
megfagynak a párolgó, meleg szavak.
Itt a nyár, az én nyaram
s nincs miért utána nyúlni,
elérni, nem akarom,
semmit sem akarok,
nincs kedvem igazolni, hogy élek.
Unom a nagy legénykedést.
Hadonásztam a füstben,
beszéltem s íme ez lett a vége.
Utálom a verset.
Ó, miért nem tudok haragudni,
miért nem tudok dühös lenni.
Uraim, a részvét
rosszul leplezett ujjongás csupán.
Uraim, szabad kérdezni, önök mikor omlanak össze?
Mert van egy perc, amikor mindenki összeomlik.
Maguk melyik órában? Éjfél után?
Délben, sötét déli órákban, három és négy között?
Mert van, kell egy óra,
kell lenni egy órának, amikor mindenki összeomlik.
Én éjjel 12,40-kor szoktam meghalni.
Fehér Hajó,
Fehér Hajó,
tán elmerül,
hahó, hahó,
alámerülni,
az volna jó.
Máriám, régi vagy már,
száraz, fanyar és unalmas.
Bevallom,
nincs komolyabb szándékom.
Nincs kedvem hetekig
játszani unt szerepeket,
hazudni, komédiázni,
szédíteni apró mesékkel
és kártyát vettetni Irénre
keresztanyáddal,
aki egy vén boszorkány.
Szép vagy, Máriám,
szép és unalmas.
Nagy vagy, Máriám
s én nagy számár.
(1963)
1
Fölöttem ideges ágak.
Asszonyok rémmeséit hallgatom.
Derekukból áradó erő
tartja bilincsben tagjaimat.
A csend pattogó zománc.
Üveglapokon lépked a nap.
Gyümölcsök pelyhes arcát
a szél simogatja.
A fű úgy érik itt,
mint dobozba zárt hajfürtöd.
Én még nem vagyok kész
egészen, félig sem talán.
A fény besüt homlokom alá.
Délibáb alkotta nyáj
kolompja sodorja felém a delet.
Szeretném levetni magam.
2
Megyünk az utcán,
valaki megjelenik, elsápadok.
Kamilla,
Kamillám, légy kegyes,
menjünk, el innen, siessünk.
Üljünk le erre a padra.
Öreg vagyok.
Kamillám, hol vagyunk most?
Milyen messzi egymástól.
Carmen, beszélj,
Kamillám, valamit, akármit,
hazudj, most hazudj,
mondj hihető hazugságokat.
Mától egy hétig
csak orosz dalokat hallgatok
éjjel és nappal.
4
Játék csak, amit csinálunk,
feszülő homlokod
tán nem is valóság.
Szemed köreiben vergődöm,
mikor kiszakadok,
hátsó szobákba vonulok,
alsóbb zugokba térek,
melyeket érett almaillatú
függönyök takarnak.
Halódó bútorokhoz ütődöm,
mint a vak,
könnyű, lázas beteg
és sárgára érek,
mint szelencébe zárt hajad.
5
Hamvas arcod fakadó bimbó,
majd klubokban,
hátsó szobákban virágzik el,
mint a szobavirágok,
egy nappal az élet előtt,
egy nappal az élet után.
Gondold meg: csalódni kell,
nem mindegy hát,
kiben csalódunk
s kiért halunk meg először?
6
Messziről harmonikaszó
gördíti a tavaszt.
Erre nem számítottam,
megint kell élni,
teljes gőzzel, nagyon
és rettenetesen hinni.
(1963)
(Részletek egy hosszabb versciklusból)
Tudom: újra és újra
vereséget kell szenvednem,
hogy éljek és győzzek,
mert az győz csak itt,
aki mindent elveszít ma.
8
Én nem jöttem még el egészen,
én még hátra vagyok,
de táguló körben gázolok,
kifelé a pontból egyre, egyre.
Kincseim még nem az enyémek, éjjel-nappal azon fá-
radozom, hogyan szerezhetném meg őket.
(Fekszem az ágyon, éj van, nyitva a szemem és hal-
lom, hallgatom, az összegyűrt acélos papír hogy
rúgja ki magát pattogva a sötétben, a teleírt és
összegyűrt papír és nem tudok elaludni hajnalig.)
Mögöttem egy másik én,
a világ mögött egy másik világ körvonalai.
Beletúrni a rendezett dolgokba.
Szívem tokjában a fájdalom ékszer.
Gyerünk, gyerünk,
mielőtt kihűlnénk a sebből.
Még sok-sok töredéket,
jót, rosszat kell kiásni magamból.
Feladatom: a világ.
A szépség kínjait életre váltom,
gyöngyeivé a pusztulásom.
Ó, milyen gazdag vagyok!
S valahol még dúsabb területek várakoznak.
Néha lemerülök
s hiába szólítasz, nem vagyok sehol.
Nem jött el még e térnek idője.
Feladatom: átdolgozni a világot.
(Ezek nem a legjobb változatok,
mert nem a legjobbak,
sose a legjobb változatok kerülnek papírra,
a legjobbak belül vannak,
a legjobbak mindig bennem maradnak.)
11
Piros gyulladás a hold ma éjjel,
lobot vet s áll e vad óra.
Madár húz át a holdas égen,
elmélyítve időt és teret.
A csend kondít régvolt perceket.
Váltani magam versre, szóra
és szállni lassan merülő hajóra.
20
A redők mögött van valaki,
minden nevetés,
minden legyintés mögött
egy ember.
A redők mögött egy ember,
minden redő,
minden legyintés mögött
kell lenni valakinek.
28
Üröm van a napok alján,
a mosoly mélyén,
csókok és otthonok mögött
mély kút réme sötétlik.
*
Arcod nyomai belül megmaradnak.
Ha azt mondom, szeretlek,
mond ez valamit neked?
Az égen szélnek forduló madár,
a leszámolt aranyak,
e szó, viszontlátásra,
mit mond ez neked, Virág?
Tenyerem kúszált vonalrendszere
mit mond neked
és mit ez a szél,
egy vetkőző gitár?
Úttalan tájak utasa, voltam,
voltam én első?
Mögöttem stációk, kicsi pontok,
mögöttem arcok
és tájak múlnak ködben el,
otthonok, szívek,
ahova sose térek vissza,
egyszer érintek kezet, kilincset
és sohase térek vissza.
Kisszállás egy kéz,
mely integet a szilvafák alól.
És cserélgetem a városokat,
keserűn, szomorú büszkeséggel,
dühvel és kitartó undorral
forgatom unt lapjaikat,
köztük a fény és csendnek ligetei,
gyógyító területek,
ahol szél csiszolja
mély tükörré a nappalokat,
mellettem az alkony
mintás falvédői sorba mind
elrongyolódnak,
felszáll holdja az égnek
s lekopik százszor a fejem fölül,
ködlő, távoli messzeségek
húzzák a lábaimat
s ahol nagy csendek vannak
s mély tükörré csiszolt napok
forognak el,
sas ül fönt a gerincen,
saskotlós, ránéz a nap
s egy hamvadó patkó
dalolni kezd a fűben,
hasábok korhadt, üszkös és puha
teste omlik, ahogy lépek,
belemarkol a szél, a szél,
mely összegyűri s eltorzítja
az emberek arcát,
ingeket és zászlókat csattogtat
s elfújja hajad fölhőit.
Borús és csillagos mennyezet alatt,
otthonok mellett,
magas ablakok alatt ügetek,
a nép ül és emészt
a kis vakablak előtt
(köreiben ott a fasizmus,
a jó kis családi)
hajszálra a negyedik dimenziótól,
hogy szinte belelátsz
a szájakba, ágyak és tányérok,
a hűlő ágyakba,
feldúlt, szomorú ágyaikba.
És utadon, útjaid mellett
felszökkennek a fák,
mint karcsú, zöld szökőkutak,
éjjel parázsló szemű
macskák, kis ördögök
ugranak szét előttem.
Mögöttem tájak, arcok merülnek el,
messziről jövök,
mélyről, kihűlt ágyak utánam,
kanalak s tányérok,
kihűlt hajnali megállók,
tányérok s kanalak édeni zenéje
keserű füleimben.
Ki minden parancsnak ellenszegültem,
milyen parancsnak
s kényszernek engedelmeskedem
és milyen erő tart vissza
a kivilágított ablakok alatt?
Mindent el kell veszítenem,
hogy mindent megnyerhessek.
Arcod nyomai belül megmaradnak.
Tudd meg: láttam magam nagy,
keserű fényben általad egy percre.
(Láthatnám csak örökké.)
Ez a perc volt legmélyebb pontja
eddigi utazásaimnak.
Amikor megérted,
valami végleg összetört benned.
Virág, mondd, ki az, milyen ember,
aki hozzád így beszél?
(1963)
ajánlás:
nem ajánlom senkinek
kincs bennem garmadával
kiásni hitem erőtlen szárnya-nincs madár
kar vagyok
ereje s vérem fakuló pirosa: Júlia
alszik bennem a rohanás
mint bársonyban suhogás
egy szép ügy maradt befejezetlen
(nem tartozik ide)
elejtett sor szétgurult világ
egy üllő hangja
ahogy a mélységből átkiált
lépj be a tükörbe
és bírd ki valahogy ezt a félórát
amíg duplán emelkedik
a víz benned e félórát e nevetést
e hajmeresztő békét
s a lebbenő szélben
az üllő át- meg átcsengését
add vissza magad az udvarnak
add vissza kezed a játékoknak
térj vissza a vershez
amit félretettél bizonytalan időre
tíz óra volt
pókhálóban küzdött egy bogár
(szél fújja el porát)
szép bikanyálas idők!
egyedül mentem
csak a baj járt velem
tenger lázas mozdulat
arabeszkje rajzolta föl elém a kort
a látáson ördög ült
délelőtt volt kabátok hitek
szakadtak le rólam
nem húzzák ki többet a gerincedet
nehéz ez a tartás
de bírd ki valahogy
s öt percig e fölényes nevetést
míg utat nyerek
hol űzzük egymást ebben a szerkezetben
s állatokban végződünk
nincs okom hinni e zűrzavarban
már régen nem ejt csodálkozásba
egy akáclevél szépsége
azt mondogatta
mező virágtalan
erdő élettelen
élet vigasztalan
s eltűnt
meghalt
egy estelen
és valami nem jött el
valami százados nem történt meg itt
a csoda amire vártunk
csukd ökölbe a szíved
rázd meg a csengőket
veszítsd el a fejed itt az ideje
ideje utat engedni
harminc év morajának
az írás köhögés volt csupán betegség
s ez kényelmetlen
nehéz volt a világnak
nehéz nehezebb
mint a nevetés
végéhez közeledik az én játékom
ami ezután történik
annak nem lesz nézője
valaki otthonról beszélt nekem mi az? kérdeztem
mert nem szívességből áldoztam én nem a humaniz-
mus nem jóság nem isten-félsz beszélt belőlem
(engem nem a pénz csinált isten humanizmus)
nem a furdalás miatt vagy félelemből nem azért
róttam sáros utat hiába s néztem a fenevad ezer
szemébe hiába és tapostam sarat
és nem könnyű álomért
az eperrel terített fák alatt
a porban szereztem
egy-két lesajnált csúfolt álmomat
ősz lesz s amikor
halomra döglik a rovar
veszem a kabátom
szeretném ha bűn maradna utánam
nehéz volt a szívem
majd leszakadt alattam a híd
Edit miatt
s egy versbe tértem haza ez volt házam
házam és hazám
a semmire ment rá itt minden
elmérgesedett ügy az enyém
két szót nem érdemel
tudom: nem indulatosan
késő most már tudom
így kellett volna csinálni
sunyin ravaszul bevenni
elfoglalni a székeket
úgy kell ezt csinálni
úgy kellett volna csinálni
nem felforgatni a világot
(1967)
1
A fák alatt harmonikaszó,
poharak csillantják
a délután vidám arcait.
A zöld sátrai alatt
kis csapatok üldögélnek.
Békés szombatdélután.
Valami átvérzi az idillt,
a nagy virágzást.
A zöldben kis csapatok
üldögélnek.
Mögöttük kigyúl a sárga.
Számban iszap és penész,
nyarak, ízek iszapja.
S majd úgy érek haza,
elhagyva útjaim,
mint aki végleg távozik.
3
Narancssárga négyszög,
benne a hold,
most kimozdul az ablakkeretből,
melyben egy váza is,
üres, benne foglaltatik,
sugara egy székre esik,
e szobácskában,
hol éveket vesztettem el,
mindent, az életet,
mindent elvesztettem,
az ifjúságomat,
sugara egy hamutartóra esik,
melynek története van.
4
Szavak, dobok, patkók hullnak belém,
majd üres leszek,
nem fúj bennem a szél,
öreg, üres leszek,
nem fúj bennem a szél,
várom az őszt,
letelepednek bennem halkan, susogva
a halott falevelek,
hagyom a húrokat összecsigásodni,
összekavarodni,
összetekeredni,
megrozsdásodni,
hagyom berozsdásodni hangszeremet,
falra akasztom,
megzendíti sugara a holdnak,
megütik kiáltások,
megütik a lemezeket,
leveleket,
hangszereket.
(1968)
1
A szél isten lobogó kósza haja
Vagyon órák végső omlása
Te vagy a legmélyebb napom
A tej aranyat hoz felszínre
íme az összefüggés
az évszakokat gyűrűbe
forrasztja
2
Az üveg üvegből való
a sötét pedig a fény hátlapja
mondhatnám s a fehér
mesés célpont a sötétben
s a fehér most - galamb
nem lúd vöcsök - békegalamb
és jó célpont
a fény hátlapján
mert ez az éj
ez az éj a fénynek hátlapja
Ablakok kinyílnak
3
Bűn és rend elkülönül
mint fény az árnytól
Társadalmak hattyú- és páva-
nevelő intézményei
Áldozóban van ez a nap
leáldozóban ez is
Gyér fények közt
hull és hullámzik hajunk
Megeszi a súly a gőz
e nyájat eltöri ketté
a bánat derékban
Méreg-eső hull alkonyatkor
mérges vörös eső
(1968)
A tranzisztorban kiégett sziklák,
sorokat nyom a kétely,
fokozott iramban, sietve a földön,
mely az űr egy atomja,
torony és gilice
(öklömnyi vérhálós göröngy)
üti át estéim bíborát
s az öreg bakugró avantgardista
Pista,
meghazudtolva a kort, korát,
de sok szódával,
kitölti valóból csurgatott borát.
(1968)
Én kértem mindig bocsánatot,
veregették a vállamat,
fogdostak piszkos, fehér kezükkel,
ember lesz belőled,
mondták kis illetők.
Néha megkérdezem:
mi közünk volt nekünk egymáshoz?
Nem voltunk egy párton soha.
(1970)
(Molnár Cs. Attilának)
Beles gyárfámmal nekivágok,
meredek, famentes idő,
torony hegyén csillag szikrázik, fehér,
szószékek, imaházak,
a pokol üresen forgó malmai,
spárga-levesem a tűzhelyen,
a sülő szalonna beillatozza
s szépen kipingálja bérelt szobámat,
mint kert ez itt,
a zöldek árnyas, szűk térhelye,
tűzfalak tövében,
mint gátba ütközik bele a trágyadomb
és gyárak meleg bűze.
Írok: lyukas vödörben
vizet hordok egy házra,
mely lángokban.
Azt hiszem, nem térhetek többet vissza
a családi tűzhelyhez.
Tűzfalak közé esett életem,
udvarom teletojja a tél,
fehér tüzet gyújt ajtóm előtt.
Ajtómban, ablakomban
cserélgeti képeit az idő.
Nem fordulhatok vissza.
Levesem kavargatom az ég alatt.
A cérnát otthon
nem tudod már befűzni a tűbe nélkülem,
mi lesz velünk, anyám?
(1971)
Az asztalon idegességünk nyomai,
kibelezett tűzszerszám.
Cigaretta nélkül nincs vasárnap.
Üres, néma vasárnap.
Tűzszerszám, elhagyva magában
és macskák, mert
macskák nélkül nincs vasárnap.
Valaki majd megkér,
gyújtsam meg cigarettáját.
Én a gyufát becsülöm,
a tűzszerszámot,
az acél-kova-tapló hármasszentség,
nélküle nincs vasárnap.
(1974)