Billegett a busz, ültem az ablaknál, Budán jártunk, és az utca nevét böngésztem a távolból: "Attila". Ottlikra gondoltam, arra a régi látogatásra, a szobájára, amelyben a különálló bútordarabok vele együtt öregedtek. A bútorsokadalomban fölényes magányában elhúzódott az egyik karosszék. A Krisztinánál ocsúdtam fel, rossz buszra szálltam, nem néztem meg a számát, ennélfogva eltévedtem. Tudtam, hol járok, mégis eltévedtem. Reggel kilenc óra volt, mindenki loholt, én viszont higgadt, stréber turistaként olvastam a tájat. Kubista olvasat, gondoltam némi öniróniával, de semmi sem állt össze semmivé. Én nem akartam összetákolni, mindez a tárlatlátogatás idején vált bizonyossá, mikor gyökeret vertem az egyik Picasso-kép előtt. Aznap már másodszor tapasztaltam az időtlenség oldott állapotát; minden állóképpé változott, megbénított, noha a Hősök terén vártak rám. A nyári élményeket olvasom/rakosgatom újra, illetve inkább önmagamat, a márciusi eseményektől kezdve - valamin túl - ismét csak részleteket merek olvasni, mint az elmúlt évek néhány fordulópontján. "Nem beszélgetünk erről." - újságolták diákjaim a napokban, mert beszélni akartak velem arról, amiről ők egymás között nem beszélgetnek, és tudomásul kellett vennem, hogy a lényeges dolgokról önmagunkkal sem csevegünk, most pedig tőlem várják a nagy beszélgetést, a "tűnt hang" visszatérését. Olyan jó lenne segíteni, kibeszélni.
Dacból mentem el a végállomásig azon a nyári reggelen, megrögzött urbánus emberként is, be kellett ismernem, hogy élvezem a távolodás értelmetlenségét, a budai hegyeket, sőt a továbbiakban a Városliget mozdulatlan tavát, a Duna áramlását, azt a másik valamit, a másik időt. Egyik pesti barátnőm fejtette meg a misztikus titkot, hogy a vízhez, az ősforráshoz vonzódom, de a jósjeleknél tovább nem juthatott, nem engedtem, hogy eljusson; én onnan érkeztem, ahol a jelen a legnagyobb érték, tehát eltereltem a beszélgetést. A nagyanyámra gondoltam, valamint a regényre, számára a Háború és béke azonosult a műfajjal, és életébe az ötödik olvasat is belefért. Tanári parabolát formálva gyakran visszaéltem ezzel a történettel, hozzám Vas István példájánál közelebb áll. Milyen jó lenne, ha én magam meg tudnám nevezni azt az egyet, mindenből azt az egyet, gondoltam szombat este, amikor egy labirintusszerű, sötét, nedves, hideg erdőben baktattunk, mert ismerősöm, aki meghívott, ebbe a Defoe által megálmodott világba vonul ki minden alkonyatkor a város forgatagából, így szeretne túlhaladni valamin, és egy másik időt követel, mint Babits, aki túlnyúlt úgynevezett saját korán. Az a házikó kicsire zárta a végtelent, körülfogta, alakot adott neki. Másnap a könyvtárban türelmetlenül újraolvastam Nemes Nagy Ágnes sorait: "És volt itt még valami. Babits tudott valamit, amit Ady például nem tudott. Nagy lángolóink, Petőfi, Ady, meghalva bizonyos történelmi pillanatokban, nem juthattak el a tapasztalás olyan köréig, ami életemnek - életünknek - meghatározója volt; nem láthatták át vesztett háborúk utáni korszakok konstellációit, nem tanulhattam tőlük azokat a viselkedési normákat, amelyekkel az ember a némaságra, a tehetetlenségre reagál. (...) Tőle pedig, Babitstól éppen az elveszett csaták étoszát, a fél-halál illemtanát tanulhattuk a háború alatt és még előbb is. És valami délibábos józanságot, amely évezredekben gondolkozik, barlangi tűzápolást jégkorszakokban."
Barlangi tűzápolást?!. Nemes Nagy Ágnes tudott valamit, amit mi, születve bizonyos történelmi pillanatok után, nem tudhattunk. Az utániak megtapasztalása új beszédmódra tanít. Az utániból született Arany és Pilinszky lírája, Jókai, Móricz, Márai vagy Kertész Imre prózája. Az utáni mércéjének fontosságáról gondolkodom mostanában. Attól, hogy Bodor Ádám novellájának idegen vendége egy kivágott fenyő csonkján ült, később pedig így szólt hozzá vendéglátója, az erdész: "Maga majd mindenre úgy emlékezik vissza, ahogy akar. (...) ahogy éppenséggel jólesik." Ha megbarátkoztak volna, az idegen másképp emlékezhetne vissza, ám az erdész máris az utáni perspektívájából villantja fel a mostanit, új szemmel a régit. Ugyanilyen szemmel készültek Jorge Luis Borges utópista hősének "festményei", a majdnem teljesen fehér vásznak, amelyekkel a majdani barát ajándékozta meg látogatóját. Az elmúlt hónapokban többször kerestem ki ezt a mondatot: "Olyan színekkel festettem őket, melyeket a te régi szemed nem láthat meg."
Az én új szemem sem látja meg. Olyan közönségnek érzem magam, mint amelyet Krúdy bírált az 1916-os Anna-bálról (az elmaradt eseményről) szóló szöveg bevezető fejtegetésében. Én azonban nem sietek el a színházból a végső csoda előtt, hanem mozdulatlanul ülök a helyemen, és így szembekerülök a csodabontással. Tudom, indulnom, váltanom kellene, kizökkenni, próbálkozni.
Amikor megnyílt előttem a budai könyvtár polc-hálója, arra a kincsre gondoltam, amelyet birtokba vehetünk, mert akinek az utánit átlépő könyvéletrajza van, azzal akkor is történik valami, amikor értelmetlenül nem történik semmi, vagy éppen korlátok szabják meg elmozdulásait. Gyermekkoromban, ha beteg voltam, fölényes helyzetemben egy-egy új könyvet vetettem magamnak. Lefeküdtem, olvastam... elolvastam. Másnap iskolába akartam menni, hiszen értelmetlenné vált a betegágy. Azért jó, hogy könyvéletrajzunkról a hivataloknak sem kell számot adnunk; szemérmesek ezek a kapcsolatok, messzire vezetnek. Olyanok, mint a hosszú beszélgetések, amelyeket fölösleges összegeznünk. Csak a kiválasztottakkal tudok sokáig, nagyon sokáig beszélgetni. Olvassuk egymást, a csendrésekre figyelünk. A kivételes eszmecserék megtisztítanak. Soha nem vezettem naplót, talán a rögzítéstől, a befejezettségtől iszonyodom. Belül úgyis nyoma marad mindennek, az utáni szabadsága tág játékteret formál. Arról sem szeretnék beszámolni, hogy miért hiányzik a Gulliver-regény tárgyként is a polcomról, a Képzelt riport...-tal való udvarias, távolságtartó, kizárólag munkajellegű kapcsolatom szintén rögzítetlenül marad. A könyvek egyének, mint a nagy beszélgetőtársak, akikkel egyéni viszonyt alakítok ki, belül sem kell mindent összefoglalnom. Egyébként a könyvháló furcsa rabságba taszít, olyanba, amely a kitekintés szabadságával kecsegtet, a gondolatléptek lehetőségét adja meg; az emberihez, az utánihoz vezet el. Abba a stádiumba, amelyet az egyik Pilinszky-levél a túlélés elégedett közérzeteként nyugtáz. Apró túlélések fűzik össze túlélő nemzedékeinket. Meg arról sem szeretnék vallani, hogy ki az az itthoni szerző, akinek szövegeit évek óta félreteszem, az újságból mindig kivágom, pedig nem vagyok szenvedélyes gyűjtő, csak szenvedélyes tisztelő és irodalomszerető.
Az utáni foglalkoztat jelenleg, miközben a fehér vásznat figyelem, és a régi szemem látni akarja azt, ami rajta van. A segítő ecsetet el kell fogadnunk, mondta egyik ismerősöm, de nehéz a döntés. Meglepődünk, ha van még valaki, aki esélyt ad a színápolására. Az ön-túllépés bizonytalan példáit mutatjuk, az odafigyelések megnyilvánulásait, a minden eddigitől különbözőt. Az eltérőtől, az újtól, az örkényi "látható volt"-tól, az elmozdulásoktól (is) megriadunk.