Szép Ernő 1911-ben a Nyugat május 16-i számában mint tárcákat üdvözli Krúdy Szindbád-történeteit.
A tárca (vagy eredeti nevén a feuilleton) az európai hírlapok egy meghatározott oldalának, rovatának a neve volt, ahol novellát, folytatásos regényt, esszét, művészeti tárgyú szemlét, úti leveleket - azaz általában az olvasók szórakoztatására szánt írásokat közöltek. Szép Ernő is a publikálás módját érti a tárcán, nem pedig esztétikai megkülönböztetésként használja a szót. Nyolcvanhárom évvel később kortársunk és hősünk, Szív Ernő azonban már csak az irodalom szürke kiskatonájának tekinti a tárcát, egyszerű, semmi kis műfajnak, amellyel szemben eleve nem lehet azokat a magas kritikai elvárásokat érvényesíteni, mint például a novellával vagy a regénnyel szemben. Szív Ernő nemcsak e korszerűtlennek tekintett műfaj fölvállalásával, hanem más, néha szinte deklaratív módon is szembehelyezkedik az úgynevezett irodalmi élettel: kifigurázza a kritikus munkáját és a bölcsészeti szemináriumok diskurzusait, és bejelenti azt az ambícióját, hogy ő szeretne lenni Magyarország legrosszabb írója.
Nem mintha a századelőn az írók kivétel nélkül elégedettek lettek volna a saját társaságukkal. A pesti kávéházi életet, melynek nagy korszaka egybeesett a magyar tárcairodalom virágkorával, és amelyről manapság ájult nosztalgiával illik megemlékezni, a kortársak gyakran maró gúnnyal ábrázolták belterjessége, felületessége és őrült sznobizmusa miatt. Esti Kornél többször elmenekül mérgező légköre elől a saját lakásába írni, és Márai polgára is inkább a budai magányt választja a pesti ,,mondenitás" helyett.
Egy korhoz vagy egy helyhez fűződő nosztalgikus viszony azonban, akárcsak a reménytelen szerelem, nem ismer zavaró részleteket, s ha akadnak is ilyenek, nem csökkentik a vágyott kor vagy hely iránti sóvárgást. Szív Ernő hírlapíró alakjának is ez a nosztalgia volt ihlető forrása: Darvasi László nosztalgiája a magyar polgári irodalom hagyománya iránt. Ámde sajátos módon e nemzeti hagyománynak magának is egyik alaptémája, fontos gondolati és érzelmi vonulata a megelőző korszakok iránti nosztalgia. A visszavágyódás nagymestere, Krúdy még a fiatalkori halálvágy után is képes volt nosztalgiát érezni: ,,Őszre jár, és nemsokára meghalunk, írtuk valamikor ifjúságunkban, amikor már csak azért sem volt érdemes tovább élni, mert Reviczky Gyula is meghalt..."- nyitja Szeptember című cikkét, egy másikban pedig így panaszkodik a pesti kisasszony, Sneider Fáni: ,,Nem tudnak manapság szeretni többé a férfiak!... Az élet, a mindennapi kenyér, kávéházak olcsó lármája, szerelme és az írók felületessége teljesen kipusztította a nemes érzelmeket. Senki sem ír többé olyan levélpapirosra, amelyen galambok csókolóznak, és a hűvösvölgyi úton alig találni fiatal férfiakra, akiknek mellén megaludt vértócsa volna."
Szép Ernőt minden változás fájdalommal tölt el, s míg Krúdy a múlt századba, ő Krúdy korába, a boldog békeidőkbe vágyik vissza. Hogy mennyire erős személyes eszménykép volt számára Krúdy, jól mutatják a következő sorok az ,,Egyes fák a Margitszigeten" c. tárcájából. ,,Tíz esztendeig lakott a szigeten Krúdynk: mikor jókor reggel nekiszánta magát a sétának, úgy járt az úton lassú lépéssel, lebocsátott fejével, így is némelyik szilfa vagy juhar, sejtem, meghökkent ez előtt a hatalmas növésű férfi előtt. ... Elment a szigetről Krúdy ..., és azután egész hosszúságában lefeküdt a föld alá. Itt áll jegenyéje, az én Krúdy-szobrom, irtóznám is látni Téged, te szelíd, te vad, te egyetlen, soha meg nem ismétlődő magyar, akár vörös bronzból, akár fehér márványból."
Kosztolányi látszólag saját fiatalságának állít emléket Esti Kornéllal. Kosztolányi nosztalgiája azonban rejtettebb, mint Krúdyé vagy Szép Ernőé. Ahogy azt Esti Kornélról írt remekbe szabott kisesszéjében Utasi Csilla kimutatja, Kosztolányi Estivel nem a gyerekkorba, hanem az antikba húzódik vissza, a klasszikusba, ami T. S. Eliot szerint érettséget jelent és teljességet. A klasszikus ebben az értelemben annyi, mint ,,összhangban lenni a sorssal". Utasi szerint ,,Kosztolányi a különbséget infernóként hagyta ránk. Poklon nem eszkatalogikus várakozást, nem a különbség bűne miatti elkárhozásunkat érti. Az örökség nem folytatás és követés, hanem a hiány gravitációs ereje." A nosztalgia alapvetően hiánytapasztalat, a ,,különbség pokla".
A Szív Ernő-tárcák éppen arra a feszültségre építenek, ami az adott és a vágyott között húzódik. Így lesz a külföldi befektetők által akkoriban privatizált Délmagyarország szerkesztőségéből századeleji hangulatot árasztó redakció, provinciális városunkból pedig, mely a tárcákban úgy néz ki, mint amilyen Budapest lehetett, mielőtt világvárosi karrierje megindult volna, így lesz ,,világszínvonalú nőinek" köszönhetően egzotikus hely, mely méltán tarthat számot a turisták, s a fővárosból idelátogató tanársegédek csodálatára, a tárcából pedig - e kiveszőben lévő újságműfajból így lesz újra irodalom. Darvasi Szív Ernővel a magáéhoz képest klasszikusnak tekintett irodalmi korszakba álmodja vissza magát, az örökség gravitációs terébe, az irodalmi apák korába. Az alteregó irodalmi formáját Kosztolányitól örökölte Szív Ernő, a nevét Szép Ernőtől, az ősz szürke árnyalatait minden bizonnyal Krúdytól. Tárcatémáikat is rendre újraírja: őt is felkeresik, hogy segítsen, mint Estit az özvegyasszony, Ilia Mihályról parkot nevez el, ahogy Szép Ernő a Margitsziget egyes fáiban szeretett írótársainak szobrát látta, és akárcsak elődei, ő is gyakran kap levelet, sokszor értekezik az írói lét kulisszatitkairól, honoráriumról, sajtóhibákról, írói válságokról, megemlékezik az utca emberéről, vonaton utazik és beszédbe elegyedik útitársaival, beszámol külföldi tapasztalatairól, a politikát ritkán, a nőket annál gyakrabban hozza szóba.
Ám hogy milyen irdatlan teret kell átívelniük a tárca látszólag könnyed mondatainak, hogy mekkora is a ,,hiány gravitációs ereje", azt jól szimbolizálja az Én viszem le a szemetet! című történet, melyben Szív Ernő három diákkönyvtári könyvet - három klasszikust - kapar ki a házuk előtt álló kukából: Puskin Anyeginjét, Arany Jánostól a Toldi estétjét és Kosztolányi Édes Annáját. ,,Mondhattam volna így is: 'Baszd meg, világ.' / De ez egyenesen Ottlik Géza hangja lenne , a Budából." - kommentálja felfedezését Szív Ernő. Ez a történet párhuzamba állítható azzal, amelyben Szív Ernő bevallja, hogy szorultságában egy régi rossz írását húzza elő az asztalfiók mélyéről, és azt adja oda közlésre a szerkesztőnek. Szív Ernő ugyanis nemcsak a világ nyomorúságával és reménytelenségével szembesül lépten-nyomon, hanem saját gyarlóságaival is. Mintha Darvasi éppen azért találta volna ki Szív Ernő eleve korszerűtlen figuráját és a magaskultúrából kiszoruló tárcaírást, hogy általuk megteremtődjön az a nyelvi tér, melyben úgy lehet beszélni az esendőség létélményéről, mint hétköznapi tapasztalatról. A mindennapok hibái, banális félreértései, egymás mellett kényszerűen elsikló, célt tévesztő emberi szándékai, szorongásai és sérülései mögött egy nagyobb, alapvetőbb és egyetemesebb törés húzódik Darvasi-Szív Ernő szerint: a teremtés eredendő elhibázottsága. Szív Ernő ugyanakkor folyton azt kutatja, hogyan képes az ember ennek tudatában is elfogadni Isten művét. A Szív Ernő a világvégén című tárcában például így hangzik a ,,föloldozás": ,,Ő azt szerette, ha közel vannak a dolgok, aztán elúsznak, hogy egyszerre megintcsak ott legyenek a szív fölött. Szív Ernő nem akart mindent látni, de amit látott, azt mind akarta. Szív Ernő azt a sok kis hibát, félreértést és tévedést szerette, melyek ha összeálltak, mégis valami különös tökéletességről beszéltek." Ez a különös tökéletesség a Szív Ernő-tárcák vonatkozásában úgy ragadható meg, mint valamiféle rejtett egyensúlyra való törekvés: ,, ... a tárcanovella se más mint egy madár, melynek egyik szárnya az esendőség, a másik pedig a szép valószerűség" - hangzik a meghatározás Az álomgyűjtő című történetben. A berlini fekete füzet címet viselő, több darabból egyetlen művé komponált naplóregényben pedig, ahol Szív Ernő barátja, Bakó András elvesztésének fájdalmát megírja, ahol Darvasi emléket állít Baka Istvánnak, Szív Ernőnek arra a kérdésére, hogy mi történt a barátjával, vagyis mi történt azzal, aki meghalt, Bakó Andrásné azt válaszolja, hogy visszakapta az ártatlanságát.
A berlini fekete füzetben az írás váratlanul, de mégis szinte végzetszerűen összhangba kerül a sorssal. E megrendítő szenvedéstörténet láthatóvá teszi a tárcák hangulatai, kis történetei, anekdotikus életképei mögött a nemlét sötét dimenzióját, s azt, hogy a tárca se más, mint irodalmi megfelelője annak a törékeny pillanatnak, amit emberi életnek nevezünk. Az alteregó fiktív tere és ideje itt egybeesik a szerző valós téridejével. Szív Ernő ugyanis, akárcsak egyik előképe, Szindbád, a hajós szabadon mozog időben és térben, alakjának nincsenek szoros koncepcionális kötöttségei. Sőt az egyes Szív Ernő-írások megformáltságában, kidolgozottságában mutatkozó különbségek arra is rávilágítanak, hogy Darvasi Szív Ernővel nemcsak az egyes műfajok, hanem a különböző esztétikai minőségek közötti átjárás szabadságát is biztosítja magának. Szív Ernő azt írja meg, ami jön, és abban a műfajban, amit éppen a legadekvátabbnak érez ahhoz, hogy formát adjon a fiktív vagy valós emberi történetekben megnyilvánuló véletlennek és rejtett célszerűségnek. Az azonosságnak és különbözőségnek e tükörjátékában az írói lét ezredvégi mitológiája íródik.
Szív Ernő figurájának az irodalmi hagyomány és szerzőjének személyes sorsa mellett harmadik eredője a populáris kultúra hatásmechanizmusa. Nemcsak azért, mintha itt még ép volna a morális világrend, vagy mert már csak itt volnának fellelhetők Sneider Fáni nemes érzelmei. Szív Ernő, a tárca eredeti szórakoztató funkciójának megfelelő hatni és tetszeni akar, minden különösebb magyarázat és közvetítés nélkül; és amikor kedvenc témájáról, a nőről ír, olyan irodalomeszményt vázol föl a maga számára, amely - akárcsak eredetileg a film - a csábítás esztétikájára épül. ,,Valamelyik pesszimista marha azt találta mondani, hogy Lakitelek után nem lehet többé a nőről írni" - hirdeti meg ezzel az ironikus tagadással írói programját a Nő című írásban. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy Szív Ernőnek a nőkről vallott felfogása is szinte teljesen egybevág az említett századeleji irodalmi hagyomány ugyancsak konzervatív nőképével, mely körülményre - a tüzetesebb elemzés érdekében - ezennel felhívjuk a feminista kritika szíves figyelmét.) A csábító művészete, mint azt Kierkegaardtól tudjuk, abban áll, hogy másikra irányuló vágyának kifejezésével ébresszen vágyat önmaga iránt. A könyvtáros kisasszony elcsábítása szimbolikus értelemben az olvasó elcsábítása is. Szív Ernő vágyakozása letűnt korok irodalma, a régi érzések és a mostani nők iránt a művészet erotikus princípiumához vezeti vissza olvasóját, s minden iróniájával együtt a vágy titokzatos tárgyává teszi az irodalmat.
* A vonal alatt és a Hogyan csábítsuk el a könyvtároskisasszonyt című kötetekről íródott szöveg 1998. februárjában hangzott el a Pompeji szegedi felolvasóestjén.