A mítosz mese, mondják, tehát mi mindannyian valamilyen mese szerint élünk, csakhogy nem tudjuk, hol kezdődik, és hol ér véget. Maga az élet még nem mítosz, csak azzá válhat. És ha történet is kerekedne belőle, akár hősi, akár tanmese, senki élete nem válik mítosszá, amíg nem torkollik valami túlvilágiba, amíg a tapasztalatin nem emelkedik felül az elképzelt. Számomra a mítosz egy mozgó kép, olyan kép, amely követ bennünket, de járhat előttünk is, sőt el is veszíthető. Ezt a képet van, aki szentként tiszteli, mélyebb jelentéssel ruházza fel. Mindenesetre a mítosz eredete nem önkényes és mozgásirányát mi magunk nem befolyásolhatjuk. És mégis, ne feledjük, a mítosz tőlünk származik, általunk lesz, mintha mi teremtenénk, úgy választjuk ki, mint az égen gomolygó felhők közül egyet, amelyet addig nézünk, amíg egyszer csak hasonlítani kezd valamihez. Róla gondolkozva eljutunk ahhoz a valósághoz, amelynek létét szinte születésünk óta sejtjük, a másik valóságot viszont, a bizonytalanságoktól terhes életünket, immár előérzetként éljük meg.
A mítosz sűrített levegő, tele képzeletet gerjesztő oxigénnel, de útjaink során nagyon ritkán találkozhatunk vele. A mezők fölött száll, mint a hajnali harmat párája, ködként gomolyog előttünk, a városokban általában nem látni, hacsak a kéményből feltörő füst fel nem idézi bennünk a zuhanó angyalt, vagy Ikaruszt, kinek elolvadtak a szárnyai. Még álmainkban se találkozunk vele olyan gyakran, mint ahogyan a pszichológusok állítják. Nem jön ingyen, sem érdemtelenül. A mítoszt meg kell tanulni, mint az abc-t, mint anyanyelvünk szavait. Ahhoz, hogy megismerjük, a magunkénak érezzük, foglalkozni kell vele, gyűjtögetni kell, mint a gyógyfüveket. Később aztán már jön magától is, mint látomás, de előtte alá kell rendelni magunkat az ő diszciplínáinak. A mítosz úgy tér vissza evilági életünkbe, mintha a történelem sohasem lett volna úrrá rajta, elhozza nekünk a Szép, a Jó, a Szörnyű és a Hatalmas létezésének legfőbb bizonyosságát. Nélkülünk nincs mítosz. De nélküle mi is egészen mások lennénk.
Tévedünk vajon, ha azt állítjuk, hogy minden ember a mítosz által behatárolva gondolkodik és cselekszik? A fejünk fölött keringő égitestek jelensége és az égtájakhoz való igazodás vajon már önmagában is a mitikus életre utal, arra hogy mitikus erők szabják meg cselekvéseinket? A valóság az, hogy az emberek többféle séma szerint élnek egyszerre és tetteiket különböző kulcsok alapján tolmácsolhatják. Ezek szerint mítosz lesz az, amely a belőle sugárzó erővel kiválik motivációink fegyvertárából: a mítosz a saját magunkról kialakított legmagasabb tudat. Képszerű, mert különben hogyan mutatkozna meg. Mozgékony, ami a bennünket csábító felsőbbrendűségének a bizonyítéka, azzal kecsegtet, hogy elvezet bennünket arra a helyre, ahol legfőbb vágyaink is beteljesülnek.
Fenyvesi Ottó fordítása