Milorad Pavić Kazár szótárában az elveszett nemzet keresésére indul. Történelmi rekonstrukcióját a nyelv közegére alapozza, mely az emberi történelemben öröktől fogva jelenlévő, s melyben öntudatlanul, kódolatlanul is történelmi nyomok tömkelege hever. Perspektívája a sebes és lassú tükör általi láttatás, melyben ott lapul egy gondolat: két szempillantás közötti nyomtalan eltűnés. Ateh hercegnő halálához hasonlatos nemzethalál, mely a múlt és a jövő betűitől egyidejűleg megsebződve következik be. Hol lelhető fel az így eltűnt nemzet? Hogyan rekonstruálható egy véglegesen eltűnt nemzettudat? Aki elveszett, az történelmi emlékezetét és önnön történelméhez való jogát is elveszítette. A nem létező már csak interpretációként van jelen. Az idők során véglegesen eltűnt nemzetek, világok felől közelítve Pavić regénybeli fikciójának világépítése értelmezhető akár egyszerű, tragikus történelemszemléletként is. Egy teremtett világ megismerése felől kell közelítenünk, ahol a megismerés tárgyának megalkotásában teremti újra a szerző a történelemben eltűntet. Azonban nem árt ha ennek kapcsán is felteszünk néhány kérdést: mi hajtja a szerzőt az alkotás általi megismerés felé? Az ígéret, mely szerint, ahol a megismerés fája van, ott a Paradicsom? A kígyó szól ekképpen, hangjában az irónia színével; hisz e helytől valaha éppen a kísértésnek való engedés fosztotta meg az embert. Ki szól a kígyó szája által? Maga a nyelv, amely ismét tornyot akar építeni, esetleg az elveszett középpontot keresi? Teszi ezt a szavakkal, az emberi-öröktől fogva itt lévőkkel, melyek a kazár szótárban elkülönült egységek is lehetnek, de értelmezhetők olyan egységes egészként is, melyből s melyben minden mindenhez szól.
A világteremtés Pavićnál Isten teremtésével kezdődik. ,,A szó Istenhez kötődve jelenik meg, vagy úgy, mint eszköz, amit a teremtő használ, vagy éppen mint elsődleges ok, amelyből, mint minden, létezés és a lét mindennemu rendje, ő maga is származik" Azonban nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy amikor a kazár szótár szavai igyekeznek összerakni az isteni részeket, akkor ennek egységében az eltűnt nemzet nyelvi, mítoszi, tudati rekonstrukcióját kísérlik meg. Teszik ezt egy mítikus világszemlélet jegyében, melyben a tudat a tartalmat közvetlen egységében ragadja meg, ahol a szóban rögzülő, maga a valós. ,,A tartalom tölti ki a tudat egészét...Nincs semmije önmaga mellett, vagy önmagán kívül, amivel összehasonlítható, amin mérhető lenne, hanem puszta jelenléte, egyszerű jelenidejusége foglalja magába a lét összességét." Egy nyoma veszett világ újrateremtésénél, életrehívásánál indokoltnak sőt egyedüli választásnak is tűnik a teremtés eme közvetlensége, mely önmagába mélyeszti gyökereit. A szó egyszerre teremtő és teremtett, s mint ilyen, önmagának mértéke.
A Kazár szótár szövege a tudati mechanizmus azon mozzanataihoz idomul, amelyek a megfoghatatlanság, a középpont hiányának elviselhetetlensége következtében jelentkeznek. Ezért történik egy Isten megidézése, aki majd megtestesítőjévé válik ennek a középpontnak. A szöveg ettől kezdve két irányba indul: egyrészt az írás segítségével a kijelölt hely alapján elkezdi a torony építését, hol közeledve, hol távolodva a középponttól. Ezen írás idővel és mozgással átszőtt sodrása megvilágításra, értelmezésre törekszik, artikulált nyelvet teremt, és a megismerés nevében létrehozza az alkotást. Azonban a tudat nem képes a mítoszba hatolni. Mindig kívül tudja magát a megfoghatatlanságon. Ennek folytán ismét jelentkezik a tudati mechanizmus azon megnyilvánulása, mely a nyelvet is feláldozza a kimondhatatlan kedvéért.
A kimondhatatlan nyelven kívüli, mert időn és mozgáson kívüli, artikulálatlan benső hang, mely azt követeli, hogy a mítosz egyedül hordozza az egész életet.
E kettősség analógiája nyilvánul meg a nemzettudat/örök-törzsi tudat és az egyéni tudat, valamint a nemzet és a személyes én között. Az egyéni tudat perspektívája az a felülemelkedés, amely áttekinthetőségre törekszik, és racionális, időben artikulálódó egyedi nyelvet teremt. Az egyéni tudat a teremtés középpontjába helyeződik, ahonnan a rendező szellem nevében játszik - építi saját tornyát. Azonban ebben az isteni pozícióban önnön individualitásától megbűvölten szembekerül mindennel, így elhatárolódik a többi létezőtől. Ettől fogva az általa használt nyelv is elszigeteltté, rendszerbe zárttá válik, mely többé nem képes a mindenek fölé emelkedő építésére. Bekövetkezik a meg nem értés, a zűrzavar, majd a szétszóródó jelentés.
A nemzettudatnak/örök-törzsi tudatnak a perspektívája mindig belülre mélyülő, időn kívüli, örök ős-szülői nyelvet képviselő, amely történelem-kívüliségében, artikulálatlanságában, a racionalitástól felszabadult nyelv-hang ,,...bezárkózási ösztön, mely ki akar maradni az időből, az örökkévalóságban élni, együtt a halotakkal - halottak nincsenek is, a világ akárha ahol az örök-ősszülői világ örök Nappalában ragyogna.." Zártsága nem szabad választás, forrása a történelem elfelejtettjeinek sorsa, melynek reakciójaként jelentkezik a történelmen kívül történő helyezkedés. A bezárkózásban benne foglaltatik az elnyelődés, s egyben az elnyelés gesztusa is, amely a világ egészének bekebelezésére tör. A birtokba vétel legszélsőségesebb formáját követeli, a világ elnyelését, végleges magába zárását. Mindennek jogosultságát elsőszülöttségével igazolja. Ebben a megjelenésben ő maga a világ múltjának hordozója.
A benső hang a mítosz kizárólagosságára törekszik, amelynek következménye a mítosz és a történelem szembeállítása. ,,Minden mítosz minden abszolutizációja türelmetlen nacionalizmushoz vezet,... a törzs eme benső hangjához vezet, annak artikulálatlanságához, a történelmi és időbeli tudattal való összetűzéshez, és így ezen összetűzés gonoszságához, mint minden gonosz ős-rosszához. A törzsi felettes én forrásává és formájává vált irracionális-misztikus valóság, minden mítosz ...egyúttal a gonosz forrásává és formájává válik, amikor önnön abszolutizációja révén elidegenedik önmagától."
A nyelv-hang meghasonlottságát az önfelmutatás kényszere szüli, mely által önnön lényegiségét megtagadva, a történelemben akar megmutatkozni, kommunikációba lépni. Azonban ez az önellentmondásban születő vágy nem teljesülhet, mert a nemzeti tudat nyelv-hangja artikulálatlanságában kódolhatatlan, önmagában elhaló. A nemzettudat kifejezhetetlensége egyben a nemzet végzete is, mert a nyelv-hang a maga örökkévalóságában irracionális, önmagának ellentmondó beszéd. Nem a tudat beszél itt. Ez a hang a vér szavát közvetíti; ős-rossz, mert a nemzettudat és az egyéni tudat kibékíthetetlenségének tudata is. A gonosz ekképp éppenséggel a végtelennel ellenkezve ismeri meg a végtelent, beszéde önmagának mond ellent, beszéde a nem-beszélő, nyelv ellenes, abszolút önazonosság t˙g ének beszéde, mely identitáseszmény azonban elérhetetlen, ámde nem békél meg önnön elérhetetlenségével, és gonoszságra bujt, az irracionalitás erőszakosságának gonoszságára, hogy az gyűrje le a racionálisat, az általános az egyedit.
A Kazár szótárban a fenti kettősség allegorikus megfogalmazódása legszemléletesebben Skila Averkije alakjában nyilvánul meg. Ő a harmadik személy, aki két egymást kölcsönösen álmodó közé keveredett. Az álmodók kicsorduló, az álom gyermekeiként megnevezett álom többlete, a harmadik személy valóságába kapaszkodik. Ettől ő hol az egyik hol a másik álmodóhoz hasonul. Élete teljesen alárendelődik annak a görcsös szabadulásvágynak, kiútkeresésnek, mellyel mások mértékéből igyekszik kitörni. E szabadulásvágy jegyében íródó könyve; A szablyával írott legszebb kézjegyek, minden kardvágást más-más állatövi jeggyel lát el, és e csillagábrák minden csillaga egy-egy kiosztott halált jelöl. A könyv ábrája az összes vágás végtelen írásába zárja Averkije Skilát. E bezártság ellenére a nyugodtnak tűnő arcon csupán a száj kettőződött meg, mintha valaki benne helyette akarna szólani. Börtönét az az utolsó kígyó alakú vágás nyitja meg, amelynek nyomán a szájhoz hasonlító sebhely, hangot hallat: a kiszökő vér sistergését, a hús ordítását. Ezen a vágáson keresztül úgy hatol át, akár egy seben, mintha csillagos börtönéből születne erre a világra és az új életre. Néma külső ajka mögött pedig örömteljesen nevet az a másik, belső ajak.
E feloldódás ellenére leghangsúlyosabban személyéhez kötődik, az önkifejezésre nem találó, ezért némaságában vergődő tudat kimondhatatlanságának fojtó fájdalma.
Itt olvashatók le legtisztábban a jelek által megkísérelt feloldozó kísérletek: a tulajdon testén hagyott jelekben. Ezek arcának ráncaihoz/írásához igazodva saját tükrében kijelölt helyeken tűk hagyta sebeket hagynak, melyek apró hegei betűnyomok, és fájdalmat gyógyítanak. A kard más testébe írt jelek eszközeként számtalan formába foglalja a halált mindaddig, míg e kirajzolódó jelek végtelen hálója magába nem zárja Averkije Skilát. Az utolsó vágás, mely a szabadulást jelenthetné, egyszerre nyit sebet belülről és kívülről: a szájként megnyíló hús kimondja a hangot, benne a mögöttes mélységet, melyben összesűrűsödik a létezés. Ez a hang a szövegnek a megfoghatatlan felé tartó határértékét jelöli, magát a kimondhatatlant, Isten nevét. E hangból Isten szól a születés és a halál pillanatátnak kiáltásával. Az önnön halálába beleszülető megnyilvánulása nem személyként, nem dologként jelentkezik, hanem erőként, a jelentésen túli, az elhangzás pillanatában elhaló hangban. Azok számára pedig, akik teremtett világuk középpontjába helyezték, nem marad más választás, mint, hogy születésében, halálában osztozzanak vele. A semmiből való teremtés és a semmivé válás törvényszerűségeként, mely isten-, ember-, nemzet- és szövegsorssá is válik.
Azonban a Kazár szótár szöveg-sorsa nem ez a végleges semmibe szédülés. De a végleges elnyeletés nem is a toronyépítés maradványaival, a szétszórt szavakkal való játék. Szabadulását e kettősségből annak felismerése adja, hogy az emeri nézőpont mellett - mely őt világa fölé emeli, de el is választja mindentől -, felnyílik az a dimenzió is, melyet a kozmikus perspektíva láttat, mely az ember és minden más élő és élettelen közötti egyenlőséget hirdeti, annak a közös sorsnak indokán, hogy van vagy volt-nincs.
A szövegi kötöttség feloldozást nyer azon felismerésben is, hogy események és alkotások számtalan világot építhetnek egyszerre, mert minden csak interpretációjuk függvénye. Azonban ennek kapcsán nem árt rákérdezni arra sem, hogy e szavak általi világteremtés milyen megismerést adhat? Képes-e az alkotás folyamatában, magánvalóságukban megismerni a dolgokat? Avagy ismerete pusztán addig terjed, ameddig játékának határai megkívánják, és ezért nem megismeri, csak használja azokat, így változtatva a világot magánvalóból számára valóvá.
FELHASZNÁLT IRODALOM: