Zoran Ćirić
Help Me Make It Through The Night

A bütykös ököl láncos zsebórát szorongatott. Az ököl Ilijához tartozott, egy vörös arcú, törött orrú, viseltes fordított bőrzakót viselő ötvenéves férfihoz. Széles hátú, csapott vállú, hajlott a görnyedtségig - úgy nézett ki, mint aki kimódolta azt, hogy várakozhasson, aki lezárta minden vitáját az ég és föld közötti lét múlandóságával. Társasága, egy a rosszízű menő-pózba merevedő ifjú volt, akit a széltől is óvnak; habár, valljuk meg őszintén, nyilván ő maga sem sejtette, milyen magányos és veszélyes is. Ez tehette, hogy idegessége töltötte meg a jellemét. Kócos haja méretes, kipukkadt lasztihoz hasonlatos fejet fedett. Feltételezhetően nem tudta volna megkülönböztetni a szamovárt a vízipipától - már ha ilyeneket valaha is látott . A bolhapiacon nem figyelnek ilyen jelentéktelen apróságokra. Ha az egész világ egyetlen alkalmi vásár, akkor ez a szakszerűtlenül edzett testépítő joggal hihette, hogy egy szuperstilizált, trendi tollkabátot visel, amelynek szegéséből egyetlen tollpihe sem szállhat el.

"Valaha ide ragasztgatták az Isztra este kilenc utáni filmbemutatóinak plakátjait." A két várakozó alak közül az idősebbik az egykori Területvédelem málló falát szemlélte. Bármennyire is bepiszkolta a helytörténet pora és üledéke, az épület továbbra is eleget tett rendeltetésének. Szilárd, jellegtelen, kortalan épület, amely az új és a régi lakók között különbséget nem tesz.

"A mozikban éjjel megbámulták az embert, meg a nyakába akaszkodtak a csajok," Ilija egy repedést mustrált a falon. "Ezért voltak délelőtt is vetítések. Hogy a filmet is megnézhesd."

"Ma már senki sem jár moziba", észrevételezte Szlavisa - az ideges, tollba bújt ifjú - a közeli útkereszteződést figyelve. "De a képlet ugyanaz: a mi csajaink, ahogy megszületnek, azonnal beleülnek a cumiba."

Ilija arcán fennhéjázó mosoly futott szét; kik lennének a tiéitek, ha mind a miéink voltak? Nemrég egy rejtvényújságban a következő apróhirdetést olvasta: "A Raviyoyla Villa helyszíni felvételt hirdet felizgult férfiaknak." Mintha csak kirakodóvásáron vagy egy magyar étteremben lennél, ahol magyarnóta szól és forró gulyást kóstolsz. Miközben Glasgow munkásnegyedeiben tizenkét-tizenhárom évesen harapnak a fűbe; meggyőződhetett róla a maga idejében. A világi ember megsimogatta a kabát zsíros gallérját és a fejét megpróbálta válla közé vonni. Rövid, vastag nyaka nem engedelmeskedett. Meg kellett békélnie az őszi hűvösséggel, mély lélegzetek közepette és elliptikus nyolcasokat írva a márkás, rétegelt talpú edzőcipőben.

Az októberi alkonyat bíbora valahova messze, a két alak mögé vonult. Azt figyelték, ahogyan az első neonfények összefutnak és szétválnak ismét. Nem tartoztak azok közé, akik áhítattal kommentálják a naplementét; semmi okuk nem volt rá, hogy az észrevétlenül elnéptelenedett utcán való ácsorgásnak túl nagy jelentőséget tulajdonítsanak; nem tudtak olyant mondani, ami a másik érdeklődésére is számíthatott volna.

Az utcai lámpák kigyulladása jelezte, hogy már elég sötét van.

"Mit gondolsz, eljön?", Szlavisa talpát méregetve gázolt a fűbe.

"Ezt tőlem többet meg ne kérdezd", vágta ketté és terelte egy katonatiszti kézmozdulattal a kétely Hősök Parkja felé úszó felhőjét Ilija. A hősök engedékenyen eltávoztak már az élők sorából, erről bronz emlékmű tanúskodott, absztrakt, a polgárok számára érthetetlen alakzata a parkot gesztenyesor-övezte bombatölcsérre emlékeztetett.

Ilija most legszívesebben egy krémszínű bőrkarosszékben terpeszkedve dohányzott volna, de el nem mondta volna senkinek. Hátrakulcsolt kézzel azt fontolgatta, két doboz "'zöld" Morava vajon elegendő lesz-e egy napra, vagy az éjszakát külön dohányzóidőnek kell venni. Szlavisa nem akarta, hogy kitudódjék, jól tudja, mi hiányzik Ilijának ezen a kései órán, amelyet kondulásával a Földreszállott Szentlélek templomának toronyórája jelzett.

Ilija élete nagy részét talpon töltötte, így mindig jó rálátása volt a helyzetre. Kevés az az ember, aki csak egy pillanatra is bolondnak érezné magát, vélekedett az ötvenéves, állán gödröcskét viselő, ahhoz túlságosan is tapasztalt férfi, hogy látható sérüléseket szerezzen. Ha nem próbálkozol, hibázni sem fogsz - summázta megpillantva a jól ismert, magát sovány pingvinként, de meglehetősen egyenesen vonszoló teremtményt.

"Megjött", súgta Szlavisa.

"Ne mutogass ujjal", sziszegte Ilija.

A csontvázszerű szerzet lengő lépésekkel közeledett, mintha azt hinné, hogy szatén baldachinos ágyon tapos. Ilija fogadni mert volna, hogy ami hallatszik, az csak szúnyogkúszás nesze a pergődob bőrén. Aztán közelről megpillantotta a sápadt, frottír kesztyűként ráncokba gyűrődött arcot.

"Szia, Szinisa", köszöntötte szívélyes iróniával a hangjában, miközben a nittszögeket számlálta bőrövén, amely olyan széles volt, mint a bevetési felszerelés esetében, kellő hellyel a kézigránát, a könnygázbomba, a kulacs és a kétszersült felfüggesztésére.

"Szia, Ilija", viszonozta a sovány fickó, aki belefáradva az orrszívásba, taknyát csorgatta a perzsa, piroti és inka motívumoktól hemzsegő bársonyzakóra. Öltözködése határozottan elárulta, hogy Szinisa a harmincadikhoz közelít. A felhajtott szárú, foltos farmernadrág hanyagul lógott rajta; lehet, hogy szándékosan választott olyan modellt, amelybe behúzhatja magát.

Szlavisa megvető mosolyát szája sarkában tartva megtámaszkodott; érezte, hogyan éget a szemöldöke meg a szemhéja között, ezért elfordította tekintetét, felfedezve egyúttal, hogy csak tuskók maradtak a Titomir utca egykori fasora helyén, miközben nem tudott visszaemlékezni, mikor jártak ott a favágók.

Három férfi, mind más kabátban.

"És, hogy megy?", kezdeményezett Ilija.

"Megyeget." Olyan válasz volt ez, amelyet sem sóhaj, sem pedig grimasz nem kísért.

"Megkeresed-e a vacsorára valót a kínai étteremben? Tudom, hogy az a kedvenc helyed." Ilija köntörfalazott, méghozzá szemtől szemben.

"Előfizettem a legjobb helyre." Szinisának a szeme se rebbent.

"Érvényes ez a pekingi kacsára is?"

"Mindenféle kacsára."

Szinisa körbenézett, olyan részletet keresett, amire érdemes lett volna figyelmet fordítania, azonban semmi érdemleges nem történt, kivéve a föld alatti dübörgést, ami viszont nem volt eléggé erős ahhoz, hogy megrázza a várost.

"Úgy hallottam, hogy ír pubot nyitsz." Ilija megtapogatta a jobb farán található cisztát, tovább növekedett-e.

"Jól hallottad."

"Nagyon előkelővé vált ez a város", Ilija úgy tett mintha elámulna, "kínai étterem, olasz étterem, francia cukrászda, McDonalds étkezdék, Kentucky Chicken bódék."

"Ez van, új idők, új igények." Szinisának eszébe sem jutott, hogy kiselőadást tartson egy világlátott embernek.

"Pfuj! Egyik kávéház a másik tövében. Tele sznobokkal, akik arra várnak, hogy valaki majd csak megnyúzza őket." A modern vadnyugati idők jártak Ilija eszében: az ötvenes évek közepe, a villamos és a lóvasút ideje, amikor még nem nyújtottak védelmet a lokáloknak, s a korzón látott csinos lányokat a haza vezető úton megerőszakolták; a bukott politikusok Pristinában szerezték be a balerinákat; a művészek cenzúrát játszottak; a nép meg torka szakadtából ordított a labdarúgó klubok felzászlózott stadionjaiban, ahol a két félidő között pokoli gyorsasági versenyek folytak - motorok fék nélkül, csak sebváltóval és benzin helyett tiszta alkohollal, négy körön át. Ilija szinte lelkes hangon folytatta, arcvonása továbbra is az epikus emlékezésbe mélyült emberé maradt: "Bemégy a kutyakereskedésbe és azt kérdezed, melyik iszik legtöbb vizet. Az eladó megmutatja, te meg megveszed, mert kedved szottyant rá. Most már nagyivó kutyád is van. Rendben, mindenkinek megvan a maga baja. Nem kell neki a csont, nem hozza lábhoz az újságot vagy a botot. Inkább a nyugdíjasokkal tart, vigyáz rájuk, amíg azok sakkoznak meg dominóznak. Te pedig védtelen maradsz. Ez pedig veszélyes lehet ezen az indián területen. Leszúrsz egy karót, körbehugyozod, levegőbe lősz és körülkerítetted az otthonod. Érted, hogy mit akarok mondani?"

Szinisa lustán megvonta a vállát, valamiféle értelmiségi parazita módjára.

"Ugratod a fatert, ugye?! Ugratod a fatert!", Szlavisa belevágott Szinisa meggörnyedő, törékeny, elhanyagolt testébe; megfeszítve izmos, domború hasát, y-alakban keresztezve térdeit "svéd ollóba" zárta. Megroppant Szinisa lágyéka, aki vonaglani kezdett, mintegy meghajolva a két beszélgetőtárs tapasztalata és tudása előtt. Két, egymástól távol eső nemzedékhez tartoznak, mégis mennyire összeszokottak.

Ilija megvárta, amíg Szinisa némileg összeszedi magát, és akkor benyújtotta a számlát : "Három kínaival tartozol."

"Ezt meg honnan veszed?", nyögte Szinisa.

"Megkerülted az én whiskey- és sörcsatornáimat."

"Nem tartottál Guinnest a raktáron."

"Mért nem kerestél meg és kértél szépen, hogy szállítsak neked valamilyen barna ír sört? Ehelyett te mindenféle közvetítőket keversz a közös ügyeinkbe. Nem tudod, hogy a közvetítők szarás közben is esznek?"

"Ugratod a fatert, ugye?! Csak ugratod?" Szlavisa megint fellobbant és "holland kalapácsot" alkalmazott, Szinisa két halántékát tenyerei közé szorítva. Ezt a fájdalom felrázta, villámló tekintettel mérte végig Iliját: "Nem is tudom, kit ültettek fel a falra rajzolt lóra, és két néger társaságában kivel lapátoltattak szenet a rendőrőrs pincéjében! Még mindig bolgár hegesztőpákát meg réteslapot árulsz, ez a te nagyreményű szerencsejátékod, amiről állandóan."

"Apádat tanítod, ugye? Apádat tanítod!" Szlavisa határozottan szakította félbe; "francia üllőre" váltott.

"Szóval szerencsejátékot akarsz", csóvált fejet lehangoltan Ilija. Öreg üzlettársa - amikor kilépett a bizniszből - ingatlanügynökséget nyitott; a délelőtt futkározó, családos ember ínyére való falatokat is talál; s amikor a feleannyi idős szeretőjét feleségül vette, infarktus végzett vele. A sorsát senki nem kerülheti el. Majd így folytatta: "A szerencsejáték aranyszabálya: valaki még a barátja temetése előtt meghal. Ez nem én vagyok. Nekem nincs barátom." Olyan mozdulatot tett, minta a bokavédőn igazítana. "Továbbra is három kínaival jössz nekem."

"Csak románom van", Szinisa hörögve küszködött a levegőért.

"A románoknak már semmi keletjük. Széles a csípőjük, esetlenek és nem elég szívósak Peki orgiáira. Az egyik a szendvics közben majdnem kimúlt, pedig behozatali krémet használtak. Alig tudták újraéleszteni."

"No, látod, kiválóak a reanimációra."

"Nem hullákkal, hanem megőrzött segglukakkal kereskedem", Ilija nem érkezett kifejteni üzleti filozófiáját, mert az érzékeny Szlavisa figyelmét nem kerülhette el a Szinisa véres száját elhagyó cinizmus.

"Macerálod apát, ugye?! Macerálod apát!" Együttes láb-, kéz- és fejmunkát alkalmazott a "török másni" létrehozása érdekében. Szinisa három kiáltást hallatott: két rövidet meg egy hosszabbat, amely a sebesült vadállat ordítására hasonlított.

Annyira sötét volt már - torlódtak a felhők, újhold volt és csillagtalan ég -, hogy alig valaki vehette észre, hogy egy mintás bársonyzakót viselő fiatalember a járdán fetreng. Ilija felemelte a fejét és közel hajolt hozzá: "Péntekig eldöntheted. Vagy kínaiak, vagy cement, provízió nélkül, frankó Nišvil, rendes papírokkal." Aztán felegyenesedett és jelet adott Szlavisának az indulásra. "És még valami", mondta ujjaival hátrafésülve a haját, "holnap aztán ott legyél az ebéden. Anyád már aggódik, mert régen nem látott. El ne késs! Világos?"

"Ühüm", Szinisa igenlően az aszfaltra ejtette a fejét.

Ilija és Szlavisa további búcsúzkodás nélkül távozott.

"Ne nézz hátra, fater", mormolta a bajsza alatt Szinisa, miközben a nyelvével egyik foga maradványát tapogatta.

Ilijának jól esett a séta, bár nem tudta megfelelően ellazítani. Igazából most egy jó kis hagyományos nőzésre lett volna kedve: véletlen találkozó a színház előcsarnokában a második és harmadik felvonás között; betérni a színházi büfébe, turbékolás közben, de a felesleges szócséplést mellőzve meginni egy italt, és azután a társalgást egy gépkocsiban folytatni, a magaslati kirándulóhelyen, alatnt a város tünedező árnyékával.

Védőrácsos kirakat előtt haladtak el, a vászontetőket általában feltekerték. A levegőben nők, tömjénfüstölők, olcsó étel, tegnapi váratlan tervek illata szállt. A városközpont, ki tudja hányadszor, felújítás alatt állt. Bugyogó szökőkút iszapos medencével, lyukak a téren, amelyek gránitkockáikat várják, míg a City Bank mennyezetén letakart állványok, rajtuk a felirattal 30%. 30% mi? Beavatottaknak szólt az üzenet. Ilija ismerte a dürgést, de azért túlságosan sosem törte magát. Amint azt a bolgár közmondás is mondja: "Minden munka pénzt szül. Amelyik munka nem pénzt szül, az sok pénzt szül. " Világlátott emberként büszke volt jártasságára a világnyelvek terén.

"Túlzásba viszi, fiam," mondta. "Csak a galamb piszkol a saját fészkébe. Azért mégiscsak a testvéred."

"Ez az ő javára volt, hogy megtanulja, mi a rend."

"Az én dolgom az, hogy tudjam, mi a rend." Ilija cigarettát vesz elő, megszagolja és gyöngéden kicserepesedett ajkai közé teszi.

"Ha majd egy nap sorba veszlek benneteket, megbaszom azt a rohadt anyátokat", gondolta Szinisa, miközben meggyújtotta apja cigarettáját.

Mindig csak egy futamot bírtál ki, pedig kettő van: a galopp és az ügetés. Ez itt a választék. Soha nem ugyanaz jut az apának és a fiúnak.

"Nem fogom neked ezt megbocsátani, de elfelejtem", mondta Ilija és beszívta a füstöt.