A rövid élet titka

Életregényem szinopszisa


Vadidegen testek csapódnak be életünkbe, és eltűnnek hirtelen, de úgy, hogy még véletlenül se mondhassuk: nyomtalanul! Hiszen, ha úgy lenne... akkor talán nem okozna gondot a megnyilatkozás, s minden keserűség nélkül megrajzolhatnám életünk vidékének domborulatait, kitapinthatnám, akár a fanszőr elvadult erdejét... Csakhogy más a helyzet! Úgy tesznek e testek, mintha megértenének minket, s belevésődnek lelkünk érzékeny márványfalába, hatalmas üreget marnak belé - ám erről szólani, ehhez már kevés a józan ész. Csupán kaland lenne az élet? Korántsem. S mégis beléveszünk regényeibe, otromba cselszövéseibe; bár megnyugtató: szeretünk élni.
A szerző feje búbja sem laposabb másokénál. S ha vele van ravasz zsebördöge, máris meredez, azonmód elönti a szólni akarás ingere, akár zsigereit az alkohol. És sorozatos csalódások után éppen azt öli meg, akit legjobban szeret: enmagát. S csupán azért, mert ez esetben - miért is lenne másként? - ő képviseli saját maga számára egyedül az emberi nemet. Hozhat-e megoldást a megszüntetés? Természetesen nem. - De erre későn ébredtél rá, kedves Énem! - Ez immáron a kalandok végét is jelenti. Innen már nincs tovább. Vagy talán mégis? Hazudjuk szépre a tegnapot? Hátha ez a megoldás...
Nem én állapítom meg először, hogy valamennyiőnk élete egy-egy regény. S ha még ráadásul még jócskán kalandos is valakinek az élete... Vétek volna nem lejegyezni!
Dióhéjban: bánáti/bánsági gyerek vagyok, akárcsak Bartók, vagy mondjuk Herczeg Ferenc. Nagybecskerek, ma Zrenjanin, mellett születtem, Muzslán, 1954-ben. A századelőn Nagybecskerek komoly magyar kultúrával rendelkezett. Itt közölte első írásait Fülep Lajos! Nekem persze ebből már semmi sem jutott. Gyermekkoromban Muzsla még szinte homogén magyar falu volt. Emlékezetem szerint magyarokon kívül alig néhány szerb, cigány és bolgár család élt még itt. A hatvanas évek közepén, két lakótelep létesítésével a falut összekapcsolták Becskerekkel, s ezáltal szétrobbantották az eladdig egységes nyelvi közeget. Kezdetben az újonnan jött szerbek és magyarok nehezen tűrték meg egymást, de lassú víz partot mos alapon: összeszoktak. Ez így is lenne rendjén, de sajnos a magyarok gyenge ellenálló képességének köszönhetően olyan makaróni nyelv jött létre, hogy bizony jócskán fel kell tűrnie a gatyaszárát annak, aki meg akarja érteni főként ifjabb földijeim beszédét.
S bár szüleim ma is Muzslán élnek, én viszonylag korán elszármaztam onnan. Az általános iskola elvégzése után a Csontváry képeiről ismert Neretva menti Mosztárba mentem pilótaképző katonai gimnáziumba. A katonai szigor elől menekülni kellett, és a becskereki polgári gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. Ott sem fogott sokáig a hely, s elmentem villanyszerelő inasnak. Ezt már befejeztem, bár igen nehezen, hiszen nem érdekelt engemet a villanyszerelés. Ekkor már közölte verseimet az Új Symposion, a Híd... Egy-két évet az újvidéki bölcsészkaron is lehallgattam, ahonnan Bori Imre riasztott el, aki 1978-ban vissza akarta vetetni tőlem a Sinkó-díjat, a Magyar Szó című napilapnak adott alkalmi kijelentésem miatt. Majd Pancsovára kerültem újságírónak, később pedig Újvidékre főszerkesztőnek, az Új Symposionhoz. Politikai okokból menesztettek. Ezután egzisztenciális mélypont következett. Temerinbe költöztem, majd - Csantavéren át! - Szabadkára, a színházhoz dramaturgnak.
Bekalandoztam a Délvidéket, ám nemcsak tájait, hanem a szellem - szellemtelenség? - vidékeit is. Az ottani kultúra kellős közepéből zuhantam a margóra. Irodalmat szerveztem, éltem a bohémek életét, nyomorogtam, majd jött a súlyos betegség, a mérhetetlen testi szenvedés...
Tájélményem kizárólag a Bánság: szikes, agyagos sík, a Bega folyó, és gyermekkorom gyöngyszeme - Lukácsfalva, Vajdaság legnagyobb halastavával s nagyapám gyönyörű gyümölcsösével. Ha időnként visszamegyek oda, alig is találok már valamit az egykori szépből, nem maradt egyéb, csak a szikes, agyagos sík, és néhány emléktöredék a fejemben.
Él és emlékezik tehát egy "kalandor", megéli emlékeit, megemlékezi életét. Majd ő maga is belepusztul boldogsággal pácolt csalódásainak, ürességének, hiábavalóságának sorozatába.
S történik mindez egy olyas vidéken, ahol mint vegyes saláta élnek egymás hegyén-hátán a népek, és inkább megtűrve, mintsem szeretve egyik a másikát.
Még jó, hogy az embernek mindig akad egy koffere, melybe begyömöszöli holmiját, s meglép - az újabb kilátástalanságok felé. Merthogy szökésre ok bármikor akad. Szökünk, ha egyedül maradunk, szökünk, ha elviselhetetlenül szeretnek, szökünk, ha üldöznek...
Ez az életregény (mert arról van szó, csalfa kalandok és nemes unalmak láncolatáról) több szempontból sem mindennapi termék, hiszen a legnagyobb szerelemről vall: önmagunk végtelenül boldogtalan szeretetéről; valamint a test mindennemű próbatételéről is. (Ebben a regényben a lélek csak vándorol!) S hogy a szerző legvégül jobblétre szenderül? Annyi baj legyen, mert remélhetőleg ő onnan is vissza-visszajár.
Különös világ ez. És különös figurák lakják. Különös élet és halál a hajthatatlanok s a hajlíthatók között.
NON FINITO - Mint vallotta azt ifjan, de bölcsen egy óriásnyulacska.

Budapest, 1989. október 10.