Sziveri János kezeihez

Egykomám,

huszonkét éve már, hogy így szólítjuk egymást. Te kezdted, még 1977 nyarán, a július eleji házasságkötésünket követően - mindjárt. Emlékszel, hogy mekkorát derültünk, amikor násznagyi mivoltodban, a templomi esküvőt megelőzően, a kötelező gyónás alkalmával nem sikerült meggyőzni az amúgy áldott jó lelkű, akkor már nagyon öreg, beteges - szolgálatot már nem, sőt esküvői misénk celebrálását is csak az irántunk való tiszteletből vállaló - Gere Vince plébánost (aki egyébként az azon a tavaszon megjelent első könyveinket igen-igen megbecsülte!) arról, hogy bizony kétlábra sántít a római katolikus hit-tan, s nagyon sok kivetnivalót hagy maga után a pápával együtt az egész r. k. egyház, és oly hevesen csaptad (csaptad? rúgtad!) be magad után a gyóntatószék ajtaját, hogy az apácák rémülten futottak ki a sekrestyéből?
Most, hogy a szokásos kilencedik hó kilencedikén újabb születésnapi fordulóm jegyezhettem, s a régi dokumentumokat, fotóalbumokat lapozgatva kezembe kerültek az esküvői képek is meg a Muzsláról, Újvidékről, Temerinből küldött, a sok-sok viszontagság után is megmaradt lapjaid, az általad választott megszólítással: Egykomám! - belémhasított újfent: Egykomám! De nagyon hiányzol!
Persze társalgunk mi rendre, rendesen, ám, bár tudom, hogy az általam elmondottakat Te maradéktalanul megérted, én - be kell vallanom - gyakran elbizonytalanodom: jól, pontosan értem, sejtem-e meg válaszaid üzenetét. Hiába, ahogyan léteznek anyagok, melyek nem keveredhetnek egymással, ugyanígy nem "kompatibilis" ez a két különböző világ, amelyben immáron külön-külön élünk: e földi, s ama örök... És, ó, milyen nehezen konvertálhatók a gondolatok!
Csodálkozol is bizonyára, miért írom le most mégis beszédem, csendes motyogásom feléd. Őszinte leszek - mint mindig is hozzád.

Barátaink (Viktória és Attila szerk.) készítenek egy Rólad szóló Sziveri-Ex Symposion-számot, s ebbe kértek tőlem is valamit, valamilyen írást, barátságunkról, amiről... Nos, az első dilemmák - kell-e, jó-e ez egyáltalán - után, mindjárt éppen erre gondoltam, hogy leírok, pontosabban: olvashatóvá teszek egyet társalgásunkból, melyet a fenti nehézségek mellett ugyan, de idestova kilenc éve folytatunk mi már, csakhogy azonnal el is bizonytalanított válaszod dekódolásának nehézsége, azaz hogy: mit szólsz Te mindehhez? Az Ex Sympo Sziveri-számához, s az abban ilyetén való szerepléshez?
Barátaink szándékának tisztaságához ugyan nem férhet kétség, de szabad-e nekem - még ha annyi, megpróbáltatásokkal teli, sorsot-történelmet átformáló év után is - itt és most (vagy most már) másként gondolnom azt, amit mi még a mindenkori szerkesztésről együtt gondolkodva határoztunk el, szabtunk meg, mondtunk ki, sőt, formába is öntöttünk, nevezetesen, hogy: Ex legyen az EX, és évkönyv! És semmi áron sem lehet Ex Symposion! Tíz évvel ezelőtti történet ez (s még a Vajdaságban, Szabadkán történt), s régóta egészen másról (és máshol) van már szó - tudom, de azért mégis! ...
Sokáig írástalanságra kényszerített a kétely. Már-már kezdtem megbékélni a gondolattal, hogy az Ex Sympo Sziveri-számát is kihagyom, amikor Attila újabb telefonja (jogos kifakadása) - a fenébe is, akár némi szövegtöredékkel, de legalább "mi" sorakozzunk fel tisztességesen - arra sarkallt, hogy még egyszer végiggondoljak mindent.
Először azért - megvallom - inkább arra gondoltam, hogy felkínálom minden kommentár nélküli közlésre azt a kis dolgozószobám falán őrzött kollázst, melyet halálod követően nem sokkal, még '90 tavaszán készítettem, és azon kevés tárgy egyike, melyeket a '91. szeptember 30-ai "menekülésemkor" a bogárhátúval, a Benes-képek és kézirataim társaságában feltétlenül "menekítettem" magammal.
(Lám, mily érdekesek a velünk kapcsolatos tárgyak történetei is: néhány héttel ezelőtt, amikor Beneséknél múlattuk az időt Kecskeméten, és miközben Margit új katalógusának örvendeztünk, arról is beszélgettünk, hogy mit is kéne adni éppen e Sziveri-számba. - Bár írást kérnek a körlevélben, de tőlem nyilván valamilyen grafikára számítanak - mondja Jóska, majd hirtelen bemegy a szobába, kisvártatva visszatér egy leporellóval, elkezdi bontogatni a háromrét összehajtogatott ívet, s közben olvassa, a KLI kiállítása Zentán, 1972. január. Következik Ács József bevezetője, majd ábécésorrendben húsz szerző. A 17. sorszám alatt: Sziveri János Rondo I., Rondo II., Rondo III., Vízió I. - és a hátulján három név (Sziveri, Barta, Rácz), lakcímekkel. A Sziveri János, 23206 Muzsla, Hunyadi János u. 98. - bekeretezve. - A napokban akadtam rá - teszi hozzá Benes - magam is megdöbbentem, hisz annyi minden, még nagyon-nagyon fontos dolgok is, elkallódtak az évtizedek vándorlásai során, ez meg itt van, egyszerűen csak úgy előkerül!)
De végül is - beláttam - ez nem lett volna egészen korrekt. Visszatértem tehát az eredeti elgondolásomhoz, és bízom abban, hogy Te sem ellenzed kitárulkozásom. S ha meg is szegnék ezzel valamit, úgy teszem - ahogyan egyébként is én már csak létezni-írni akarok -, hogy nyíltan megvallom azt.


Egykomám!

Ugye, Te még elhagyhattad, de mi már úgy váltunk hazátlanná, hogy szétfoszlott fölülünk - országunk. Sokan máig képtelenek szembesülni a valósággal, elhinni, elfogadni, feldolgozni, hogy az a Jugoszlávia, melybe mi ('53-'54-ben) beleszülettünk, egyszer és mindenkorra megszűnt létezni. Itt, az anyaországban gulliveri léptekkel indultak meg és haladnak a változások (ismered ezeket a látszólagosan óriási lépteket, melyek egyrészt otrombaságuk folytán gyakran nem csak szükségtelent tarolnak, másrészt, bár rövid idő alatt képesek körbejárni a terepet, rengeteg meghódítatlan területet hagynak a méretes lábnyomok között).

A történtek és a jelen ismeretében (sőt az elmúlt három évben két ízben is megtett három-három hónapos amerikai körutam ismereteivel, amikor mellesleg - immár én is -, ténylegesen is megtapasztalhattam egész "nagy" népünk teljesen valós "kicsinységét", országával egyetemben) jogosnak érzem a kérdést (mely egyébként az újvilági új barátokkal Torontóban, New Yorkban, Chicagóban, az ohiói Lake Hope-on folytatott eszmecseréink során is gyakran felmerült): Mi értelme volt, egyáltalán volt-e értelme a mi harcunknak, a nagyvilágra kivetítve szinte észlelhetetlen ügyünknek, melybe azért mi valóságosan akár bele is halhattunk?...
Persze hogy volt (ebben azért mindenkivel és mindenütt egyetértettünk), pontosan úgy, ahogy... ott és akkor...
De ne rágódjunk (régi) világunk hordalékán.

Az Ex Symposion egyébként kiváló periodika. Igaz, nem is több ennél. Ez azonban korántsem kevés.
S az sem lehet baj, hogy barátaink készítik most Rólad ezt az emlékszámot. Vannak fiatalok, irodalmárok - még ha nem is olyan nagyon sokan -, akik kutatják, keresik írásaid, örömmel forgatják föllelhető köteteid, olvassák Minden versed, foglalkoznak az általad vezetett sympós hőskorszakkal, érdekli őket a sympós gondolkodás.
És igaza van Attilának.
Színt kell vallanunk olykor. Legalább nekünk. Ennyivel tartozunk - nem másnak - egymásnak.

"Hívj fel a jelzett számon" - írtad valamelyik utolsó lapodon, s írnám most szívem szerint én is, Egykomám, de tudjuk: a vonalak...
Azért ne feledkezz meg rólam, rólunk!

Ölel
feléd tartó barátod

Szűgyi Zoltán

Budapest, 1999. szeptember