Nagy Abonyi Árpád:
Az étkezés öröme

Végre a gazdagon terített asztal mellett ülhetünk. A fehér damasztterítőn jólesően nyugszik tenyerünk. A bejelentett fogások változatossága az ízek világába való mihamarabbi belépésünket sejteti. A kristálypoharak csendülése, az evőeszközök csörrenése - mindez az étkezés szertartartásának tartozéka. A házigazda az asztalfőn szónokol, sötét színű zakójának válla korpás. Néha felemeli mutatóujját. Már várjuk, nagyon várjuk az első fogást.

Hirtelen eszünkbe jut, hogy holnap is lesz nap, s akkor talán még keményebben tudunk majd dolgozni, még több sikert érhetünk el, és különben is, talán sokkal jobban tudjuk majd ellátni (szorgos kezünkkel és éles elménkkel) tengernyi feladatunkat. Aztán majd a siker jóleső érzésével hajthatjuk álomra fejünket. Igen, míg meggyötört testünk kényszerű szorításában fadarabként heverünk ágyunkban, aléltan várjuk majd az álom megnyugtató avagy felkavaró jöttét. S reggel, egy újabb rettenetes holnapon, újra nekifogunk, mint annyiszor.

Csendesen magunk elé nézünk hát; látjuk, amint a mellettünk ülő idős hölgy megérinti a tányér szélét, ujjbegyével végigsímítja a kanál hajlatát. Hasztalan igyekszünk elképzelni, mi mindent érinthetett, tapinthatott e már kissé aszott, szürkéskék erek indázta kézfej, mely az arcnál is védtelenebbül kénytelen folytonosan közszemlére tenni magát. Az emberi arc alattomos hazugságaival szemben, a kézfej az örök leleplező.

Megpillantjuk a gyűrűsujjat csapdában tartó, már fényét vesztett ékkövet, melynek nyilván úgy tűnt el nemes csillogása, ahogyan az egymásra pergő napok oldották fel lassan viselőjének egykori kétségbevonhatatlan szépségét.

Egy emlék rohan meg ekkor bennünket: a fiatal elárusítónő az üvegpultban heverő ékszerek közé nyúl, és találomra kiválaszt néhányat. Hosszan ecseteli megmunkálásuk folyamatát, szépségüket. Valóban: finoman cizellált felületük gondos ötvösmunkára vall. A természet és az ember alkotta szépség különös keveréke csaknem zavarba ejt bennünket. Várakozva tekintünk egymásra; nem tudunk dönteni. Már harmadszor halljuk az elárusítónő bosszantóan egyforma méltatását, s egyre tanácstalanabbak leszünk. Ekkor tekintetünk akaratlanul sokat sejtető dekoltázsára téved. Meghökkenésünket alig tudjuk leplezni: bőre öreg, s a ráncok mély árka fogva tartja pillantásunk. Már bánjuk óvatlanságunkat, hirtelen elköszönünk, és zavartan távozunk.

Még mindig a házigazda (számunkra) illetlenül hosszúra nyúlt pohárköszöntőjét hallgatjuk. Kényszerű kiszolgáltatottságunkban lassan elveszítjük türelmünket. Előbb halkan köhhintünk néhányszor, majd lábunkkal hangosan dobbantunk. Fejünket forgatjuk, kezünkkel furcsa mozdulatokat teszünk; egyszerre minden kényelmetlenné és szűkké válik, miközben egyre távolabbról érkeznek hozzánk a szavak.