Szakmány György:
A zöldpaprikáról

A mai tárcámban egy történetet fognak hallani, amelyet egy idős ember mesél el Önöknek, aki itt ül mellettem. Arra kért, hogy a kilétét ne fedjem fel, amennyit meg kell tudnunk róla, azt elmondja ő maga. Íme:

"Szóval fiatalúr, a történet talán ott kezdődik, hogy ott voltam én már néhány éve a táborban, amikor kaptunk egy új főhadnagyot. Fiatal volt ez is mint az elődje, olyan harminc év körüli. Szigorú volt ez is ám, nagyon kemény ember, rendet, tisztaságot akart a rabok között, és úgy ordibált mindig, mint egy oroszlán. Szürke, égő szeme volt ennek a főhadnagynak. Volt nála is lovaglópálca, mint az előzőnél, de ez nem ütött meg soha senkit, nem bántotta a rabokat. Csak suhogtatta a pálcát meg mutogatott vele. Reggelente amikor jött, azonnal kiabált, és ilyen napos délelőttökön mindig tisztítottuk a barakkokat meg a kaszárnyát.

Tudta ez a főhadnagy, hogy én pap vagyok, és azért vagyok itten. Egy délelőtt, amikor jött és megint kiabált, 'Felmosni az udvart, csak úgy ragyogjon!', rámszólt: 'Hé maga, jöjjön csak ide!'.

Eléálltam.

'Idefigyeljen, maga felmegy az irodámba, a sarokban talál söprűt, rongyot, oszt takaríccson ki, türüljön le mindent, utána jelentkezik nálam. De kitakaríccson ám, hogy egy morzsa se maradjon sehol, egy morzsa se, érti?!'

Fölmegyek hát a folyosóra, és szép lassan benyitok az irodába, és amikor bemegyek, hát mit látok: egy tálca volt az asztalon négy vajaskenyérrel meg két szép zöldpaprikával. Akkor erősödtem meg a hitemben, hogy engem még mindig szeret a Jóisten."