"Kazi"
A kivert kutya

Úgy harminc évvel ezelőtt történt ez az eset, ami önmagában nem jelent semmit, mert történhetett volna akár ma is, de az élményt, mely mint porbapisilős suhanc lelkébe vésődött jó mélyen, kitörölhetetlenül és mely, ha mindenben nem is födi a valóságot, mégis igaznak kell elfogadni, mert a gyermekkori emlék sohasem hazudhat.

Nyár volt, iskolaszünet és a számos szabadságot korlátozó szülői intézkedés közül az ebédhordást éreztem legterhesebbnek, mert az ebédidő rendszerint mindig délre esett, a dél pedig a reggel és az este felezővonala tájékán található és ezért bármibe is kezdtem, befejezni sohasem tudtam, mert az ebédért kellett mennem. Ráadásul a Mama, a család egyetlen főzésben járatos tagja a város másik végén lakott és az út jó tempóval is legalább fél óráig tartott, ami, figyelembe véve az amúgy is kurta iskolaszünetet, összeadva, igen komoly, szinte már kétségbeejtően tetemes időmennyiséget jelentett. Szóval, szívből utáltam az ebédhordást. Unottan, szenvedve karikáztam a hűvös oldalon, a bringa kormányszarván az ebédhordó kalimpált, mint a megvadult vezérürü nyakában a kolomp és hol a leves, hol a paprikás leve fröccsent szanaszét, végigfolyva a láboson, sűrű, apró foltokat festve a téglajárdára. Persze nekem legkisebb gondom is nagyobb volt annál, mintsem, hogy az ebédhordó ingázását és a vele járó ételpazarlást figyeljem, eszem-szívem már a Tisza hűs habjaiban lubickolt, mielőbb hazaérni, zabálni és tűnni, csak erre tudtam gondolni. Így haladva, egyszerre furcsa hangokra lettem figyelmes, mintha apró kis kavicsok pattognának a járdán, sűrűn, élesen - képzelődöm talán, vagy a meleg ártott meg, hogy mindenfelé a folyót sejtető hangokat vélek hallani, vagy, és a tekintetem a kerékpár láncára tapadt, vagy megint ez a nyavalyás vacakol? -, de sehol semmi okot nem tudtam felfedezni, ami magyarázatot adna a hangok forrására. Viszont ekkor már határozottan hallottam az apró koppanásokat, szabályos, szinte egybefolyó csattogást, mint amikor karmok csapódnak a kövezetnek és már tudtam, hogy a hátam mögött történik valami, valami követ, - csak nem ?! - hirtelen megfordultam, és mint akit villám sújtott agyon, terültem el a járdán, hemperegtem egyet a porban és az első, ösztönös reakcióm az ebédhordó és tartalmának megmentésére irányult, mert arra még holtomban is vigyáznom kellett, majd szemeim rémülten rátapadtak az állatra, - farkaskutya - szipogtam magamban és vártam a végzetem. De nem történt semmi. Az állat egy pillanat alatt megállt, fejét kissé félrefordítva, csodálkozó szemekkel nézte a történteket, láthatóan nem tudta mire vélni a váratlan fordulatot, mi történhetett ezzel az emberpalántával, hogy minden ok nélkül földhöz vágta magát. Ültem a porban és a kutyát bűvöltem. Farkaskutya volt, vagyis hivatalos nevén német juhász, csak mi neveztük az ilyen fajta ebeket "farkaskutyának", ijesztő alakjuk és nagy termetük miatt. No, ez aztán még attól is nagyobb volt, igazi farkaskutya díszpéldány. Hatalmas, rémisztő termetével ellentétben, pofájából nyugalom áradt, szemeiből pedig sugárzott az értelem, fejét kissé félrebillentve, száját enyhén széttátva szinte már vártam, hogy megszólal és megkérdezi, te majom, mit vagy így betojva. Nagy ijedségem lassan felszívódott, csak a szívem vert kissé szaporábban, mint egyébként, de nem voltam már begörcsölve, gondoltam, ha bántani akart volna, akkor ez idáig akár háromszor lenyelhetett volna egyben, de nem tette, sőt még csak nem is morgott, inkább csúfolódott gyávaságom miatt. Lassan, a bicikli mögé húzódva feltápászkodtam, felkészülve arra, hogy a kerékpárt magam elé rántom, ha mégis rámtámadna. De nem történt semmi, az állat továbbra is mozdulatlanul állt és csak nézett a nagy, okos és szomorú szemeivel. Kiszáradt torkomból megpróbáltam hangokat előcsalogatni - Kántor - sziszegtem, mert a kutya leginkább a filmbéli, híres rendőrkutyára, Kántorra emlékeztetett. És csoda történt. A kutya a "Kántor" szó hallatán az eddig lapuló füleit, mint két kis radart, kimerevítette, a lábai között megbúvó farkát hátracsapta, és mint őrült a motollát, forgatta jobbra-balra, szemei pedig mosolygóssá szelídültek, nézett figyelőn, leste minden rezdülésemet. - Kántor - szóltam ismét erőteljesebben - ül! És leült. Határtalan boldogság kerített hatalmába, az iménti rémületem, mintha soha nem is létezett volna, - van kutyám - kiáltottam volna legszívesebben a világba - végre van egy kutyám! Szétnéztem, lát-e valaki, van-e valaki az utcán, akinek büszkén mutathatnám újdonsült szerzeményemet. De az utca kihalt volt, csak a nyár lüktetett a forró aszfalt fölött és olykor egy-egy bágyadt szellő fuvallt végig a fák tikkadt árnyékán. Éreztem, tennem kell valamit, felnyitottam az ebédhordott és két ujjammal kiemeltem a legfelső húsdarabot, a Mama tette oda, - jó finom, puhára főtt, mondta, ettől nősz nagyra - és lágy mozdulattal a kutya elé dobtam. Ő mindvégig a kezemet figyelte, majd a hús repülő útját, amely végül pontosan elébe zuhant. Feszülten nézte, tűzpiros nyelvével villámgyorsan végigpásztázta száját, de nem nyúlt az ételhez. - Mi van, nem ízlik - fakadtam ki csalódottan. Rám nézett, szemei szomorúan csillogtak, szinte könnyeztek - egyél! - kiáltottam és hatalmas szájával egy pillanat alatt lenyelte az adományt. Úgy éreztem, elsírom magam, annyira megható volt. Egy életre szóló barátság kezdetét éreztem a pillanatban, a hűség és önfeláldozás megtestesítőjét láttam a kutyában, akit mindenáron meg kell tartanom, ha addig élek is. - Gyere - szóltam Kántornak és a bringára pattanva elindultam hazafelé. Hátam mögött hallottam körmeinek csattogását és erőteljes lihegését, de azért időnként aggódva visszanéztem, hogy követ-e, vagy nehogy valami rossz vicc poénjaként lecserélődjön egy útszéli koszos pulira. Közben, ahogy közeledtem az otthonomhoz, lelkemben úgy tornyosultak az aggályok, mint nyári égen a viharfelhők, hogy szüleim vajon miként fogadják a jövevényt, fogadják-e, vagy szedhetem én is vele együtt a sátorfámat. Aggodalmam nem volt alaptalan, mert volt nekem korábban is kutyám, egy napig, kis dalmatát hozott haza apám, nagy volt az öröm és a boldogság, ám este, hideg tél lévén, kénytelenek voltuk a kutyust a fűtőházba zárni, ahol is cudarul unhatta magát, mert reggelre, saját ízlése szerint teljesen átépítette a kamrát, egy gomb nem sok, de annyi sem maradt a helyén, a villanyvezetékekről már nem is beszélve, végérvényesen megpecsételve ezzel nemcsak saját, de az összes, házban majdan előforduló kutyanemzedék sorsát is. Megálltam a kapuban, - te itt maradsz - intettem Kántornak, én pedig csöndben beosontam az udvarba, remélve a szerencse majdcsak mellém pártol.

-Találtam egy kutyát - somfordáltam apám mellé - utánam jött, igazi farkas. Apám, mint aki nem hall, tette tovább a dolgát. - Nagyon ügyes, idomított - próbálkoztam tovább -, úgy gondolom, Kántor a neve.

Apám rám sem nézet, úgy válaszolt nagyon röviden: - nincs kutya!

Kezdtem letörni, mint a bili füle. Ebédnél étvágyam nem volt, egész idő alatt csak az utcát kémleltem, látom-e még Kántort. Alig vártam az asztalbontást, rohantam az ablakhoz és megnyugodva láttam, a kutya a rácsos kapunak dőlve fekszik a bejáratban.

- Még itt van - néztem apámra - úgy látom, alszik. Apám mellém lépett, a függönyt félrehúzva megállapította, hogy szép nagy dög, jól megnőtt. - Nagyon szép - nyugtáztam gyorsan apám szavait - és okos, nagyon okos.

- Mit susmogtok ti ott, ki az okos - nézett felénk anyám a mosogatótál fölül.

- Hazakísért egy kutya - nyeltem le a gombócot - itt van a kapuban.

Anyám is az ablakhoz jött, de még jóformán ki sem nézett rajta, máris sipította - azonnal elzavarjátok ezt a dögöt, látni sem akarom, anyuka mindjárt jön és nem mer majd bejönni. Csönd lett, apámat figyeltem, vártam a reakciót. - Jó helyen van ez a kutya - mormogta kaján mosollyal és megindultunk kifele. A bejárathoz közelítve, a kutya hallva jöttünket, felállt és felénk fordulva, lecsapott farokkal, kémlelte apámat, valószínű megérezte, mert az mondják a kutyák mindent megéreznek, hogy a további sorsa dől el rövidesen. Apám leguggolt és az ebet mustrálgatta, - jó bőrben van, egészségesnek látszik, nem olyan, mint egy kivert kutya, biztosan eltévedt, de az is lehet, hogy elmenekült, mert van olyan - és most mélyen a szemembe nézett -, ha a gyerek sokat nyúzza a dögöt, az fogja magát és lelép.

- Én nem - védekeztem hevesen a még el sem követett bűn miatt -, én tényleg gondozni fogom. - Nekem is volt régen egy ilyen kutyám, a Betyár, a traktor eltaposta, pedig jó kutya volt, kár érte - mondta apám szomorkás hangon, és én már tudtam, hogy van isten az égben. Anyám közeledett felénk apró, ideges léptekkel - még mindig itt van ez a dög -, és a kutya most őt figyelte, tudta, az utolsó próbán még át kell esnie.

- Tényleg nagyon okos - igyekeztem védelmembe venni Kántort, - amit mondasz neki azt biztosan megcsinálja.

- Persze, hogy megcsinálja - tromfolt anyám - szétkaparja a kertet, azt biztosan megcsinálja, de ha azt mondom neki, hogy ülj, majd tudod mikor fog leülni.

És a kutya leült. Ez alaposan meglepte anyát, zavartan mosolygott, nézte a kutyát, - feküdj - szólt és a kutya lefeküdt - no nézd, még majd kiderül, hogy ebben a házban csak a kutya hallgat rám - mondta, hangja lágy volt és engedékeny. Apám is mosolygott és a kerítés résén keresztül óvatosan, lassan a kutya felé közelítette kezét - pacsi - mondta és a kutyus mancsát felemelve "kezet fogott" apámmal.

- Engedjük be - szóltam könyörgőn és apám bólintott. Résnyire nyitotta az ajtót, épp annyira, hogy a kutya orra beférjen rajta és jött is először az orra, majd a feje és végül az egész teste, de olyan elemi erővel, hogy a kiskapu sarka majd kiszakadt a vasról. A kutya szétnézett, elégedettnek látszott, majd szaglászva, időnként meg-meg állva elindult lefele a kertbe, én pedig boldogan néztem, hol apámat, hol anyámat, és úgy tűnt ők is elégedettek és örültek az örömömnek.

Befele indultunk, amikor a kutya ismét feltűnt az udvarban, felénk tartott, farkát lecsapva, hátán a szőr felborzolva, szikrázó szemekkel, vicsorítva rohant felénk, apám először engemet, majd anyámat menekített az utcára és berántva a kaput ő is kilépett, az állat pedig a bejáratban megállva, megfeszített testel dühödten ugatott és szemeivel gyilkolt, mi pedig megrémülve, megalázva, kisemmizve álltunk házunk előtt, mint a kivert kutyák.