Nagy Abonyi Árpád
A boldogság egy cseppje

Valóban, mérföldkő lennék a nők országútján? - kérdezte csodálkozva a lány, amint még kissé kifulladva, az erdő harmatos gyepén hevertek. A kérdezett nem válaszolt. A lány nevén tűnődött, melyet nem sokkal korábban hallott először. Nem mondta, gondolta: az. Imént, amikor kézen fogva fejest ugrottak a bujaság örvényébe, úgy érezte, sikerült megkaparintania a boldogság egy cseppjét. Egy cseppel azonban nem lehet szomjat oltani, gondolta aztán, tovább. Pillanatnyi hevületében kiejtett szavai visszhangzottak hát az előbb a lány ajkáról. Messze, a távolból, odahallatszott a vadászkürtök harsonája, s az ebek ideges csaholása.

Régen minden másképpen volt. Mióta a valóság minden nap arcul üti a képzeletet, már nem szárnyal úgy. Ez aztán feszültséget keltett benne. Micsoda arcátlan pimaszság! Hogy az értékek átértékelődnek? Ezt mintha már hallotta volna valahol. De hogy csak így?!

Újra a lányra pillantott. Az erdő félhomályában lélegzetelállítóan szépnek látta. Egyszer csak érezte, hogy ez a szépség fenyegető; egy leendő tragédia magvát hordozza magában. Mégis, tehetetlennek érezte magát, s meglepődve tapasztalta, hogy a foglyává vált. Ott, ahol a szívének kellett volna lennie, kellemes bizsergést érzett. Ez volna az, ez volna? Nem tudhatta; honnan is. Azért remélte; és hagyta, hogy az ismeretlen erő erejét ereje ellen támassza. S miközben így tanakodott, tusakodott magában, eszébe jutott egy régi bugyuta történet holmi kislányról, aki az erdőben. De hát, ki hisz manapság a mesékben?

Élete eddig szabályozott mederben folyt, ám most áradás készülődött. Igény és vágy az megvolt benne; karnyújtásnyira, bármikor elérhetően; de ami a bátorságot illeti, az valahogyan folyton illékonynak bizonyult: amint megjelent, már el is tűnt. Arra nem gondolt, hogy könnyű bátornak lennie annak, akinek nincs veszíteni valója, mivel úgy vélte, tévesen, neki még van. Az ismeretlen, érzelmi talaj, amelyre most lépett érzékszervei nélkül kérlelhetetlenül magára hagyatva, érezte, ingoványosabb, mint az eddigi bármelyik csapdákkal teli ösvény. A gyávaság kerülőútja azonban gyakran a végzetes vakmerőség célegyenesébe vezet.

Tekintete ismét végigsiklott a lány testén, amely súlyosan lélegzett a könnyű, felszínesen magára kapott ruhadarabok alatt. Egyszerű szépség, gondolta. Ám a test emlékezetének órája lassan ver: a korábbi öröm követelte ama mozdulatok ismétlését, amelyről azt hitte, hogy a boldogság forrása. Amikor éppen eleget akart tenni e kéretlen kívánalom jóleső parancsának, váratlan érzés rohanta meg. Nyilvánvalóan a tehetetlenség ormáról zuhant rá: dühödten ütni, tépni, megsemmisíteni akarta ezt a felkavaró, egyensúlyából kibillentő szépséget, mely mit sem sejtve lerombolni készült az önmagáról oly aggályos pontossággal kialakított, már-már kényszerképzetté izmosodott fantáziaképet. Minden erejét össze kellett szednie, hogy e hirtelen eluralkodott beteges képzetnek ellen tudjon állni. A meg nem történtet megtörténté tenni néha nem veszélytelenebb vállalkozás, mint ennek ellenkezőjére törekedni. A hirtelen, örvényszerűen rátörő fáradtság azonban megmentette ettől.

Hanyatt feküdt, s a zöld levelek játékát figyelte a magasban. Úgy tűnt számára, mintha egy képzeletbeli színpad erkélyére könyökölve nézne le saját életére. Megmagyarázhatatlan unalom tört rá. Nem tudta visszafojtani ásítását: erős, éles fogai megcsillantak a fák ernyőjén átszűrődő napsugárban. Ismét hallani vélte a vadászkürtök harsonáját és az ebek ideges csaholását, immár egyre közelebbről.