Epstein Ágnes
A kis veréb nagy kalandja

Zsong a lég,
rügy fakad,
madárzsivaj
a kéken ragyogó
ég alatt.
A télnek vége,
a fagy elmúlt,
mindenki szíve
meglódul.
Színestollú madarak,
piroscsőrűek és dalosak,
fészket raknak,
párt találnak.

Szürke veréb ül
az ágon,
két pötty szeme
könnyes már -
párjára nem talált.
Kinevették
rövid szárnyát,
kapkodó suhogását,
ferde röptét.
Hogy nevelne
ez csöpp verebecskéket?
Tanítani kell azokat
röpülésre,
bogárfogásra!

Szürke veréb ül
az ágon,
két pötty szeme
könnyes már -
nagyot gondol,
s arra indul,
amerre ősszel
a fecske száll.

Kurta szárnya
gyorsan suhant,
tavasz volt,
majd nyár lett
tengeren át
hajó vitte,
s mire észhez tért,
már Afrikában volt.
Csodálta az új tájakat,
az ottani furcsa állatokat.
Azok előbb messziről
méregették,
eleinte madártársai
is kerülték.
Ki látott még ilyen
szürke, egyhangú jószágot?!
Arról jött,
amerről a fényes fecskék
és az égőcsőrű gólyák
szoktak,
de ez nem hasonlít
egyikre sem.

Végül is egy
sokatlátott sirály
ereszkedett melléje,
faggatta, kérdezgette,
a veréb felelgetett,
néha-néha elpityeredett,
hogy ő szegény árva
rövid szárnyú,
tavasszal nem
akadt párja,
ezért röpült Afrikába.
A hír gyorsan terjedt,
s ősszel, mikor
a fecskék jöttek
a szomorú történettel
várták őket.

A fekete-kék madarak
nagyot néztek,
a verebet kikiáltották
hősnek,
elhatározták,
hogy odahaza bátorságát
elmondják
mindenkinek,
csak jöjjön velük haza.
S a veréb virágbontáskor
már otthon volt,
gondosan fészket rakott,
a hosszú út megedzette,
tudta már, hol a helye,
társai tisztelték, szerették,
senki sem vette többé észre
kurta szárnyát,
furcsa röpülését,
s akit párjának választott,
az volt a világon
a legboldogabb veréb.