Aesopus Turulensis:
A Holdat is ugatta

Mint ahogyan a legtöbb mese kezdődik: egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl; ott, ahol a kurta farkú kismalac túr; vagy még azon is túl; túl az Óperenciás-tengeren, az Üveghegy mögött élt, éldegélt egymagában egy kis birka, mondhatnám úgy is: egy öregecske bárányka. Tudni kell erről az öregecske báránykáról, hogy neve is volt, de már ő sem emlékezett tisztán, hol és mikor, illetve hogyan kapta ezt a nevet, mivelhogy úgy hívták: Taksony. Ahhoz, hogy megfeledkezzen a névadásról - még az is lehet, hogy keresztelő volt? -, hozzájárult a tény: időtlen időktől fogva (volt már annak vagy tíz esztendeje) élt itt, az Üveghegy alatt, a mesebeli lények országában. Előtte mérhetetlen távolságra innen, vadállatok között született; ott, ahol minden birkanyáj körül rókák, farkasok, sakálok, vadmacskák, sőt még hiúzok is settenkednek. Ott, az egyáltalán nem mesebeli tájon, az egyáltalán nem mesebeli állatok és növények, az egyáltalán nem mesebeli körülmények között nőtt, növekedett, mígnem rájött arra, egyedüli boldogulása attól függ, hogyan tud alkalmazkodni a körülményeihez, hogyan tud idomulni a nyájat veszélyeztető fenevadakhoz. Okos volt ám a mesebeli kis birka - vagy mondjam öregecske báránykának, esetleg csak simán nevezzem a nevén: Taksonynak? -, okosabb a társainál, mert minden idejét azzal töltötte, hogyan tudná a legeslegjobban elsajátítani a vadállatok tulajdonságait.

Hogyan is tette mindezt Taksony? Legelőbb megtanulta a farkát olyan gyorsan mozgatni, forgatni, hogy aki látta, azt hitte: egy limpes-lompos és bozontos róka hátsó fele néz vele szembe. Ezt követte a hangutánzás gyakorlása, mivel úgy szeretett volna vonítani, mint a farkas. Nehezen ment, nagyon nehezen, a természetéhez nem igen illő hangok tanulása, így eltökélte magát, hogy párhuzamosan a furcsa hangképzés elsajátításával somfordálni fog, mint a sakál, fára fog mászni, mint a vadmacska, s a beszédgyakorlatok közötti pihenőidőben kacag majd, mint a hiéna.

Egyáltalán nem tipikus bárány volt a Taksony nevezetű kis birka, mert a birkatürelme mellett kitartással rendelkezett, szívós volt, szívósabb már nem is lehetett. Nagyon gyorsan elsajátította a környezetében élő, éldegélő fenevadak szinte minden tulajdonságát, csak amikor birkák között volt, akkor lehetett megmondani róla: ő is az. Irigykedtek is rá fajtársai - nevezzük csak őket egyszerűen: testvéreinek -, mert amikor rájuk rontott bármilyen veszélyes falka, Taksonyunk a szerzett tulajdonságainak köszönhetően mindig ki tudta húzni magát az adott vészhelyzetből, sosem vált az ilyen támadások áldozatává, még csak sérüléseket - legyenek azok testiek vagy lelkiek - sem szerzett egyetlenegy alkalommal sem. Nap, mint nap tökéletesítette a tudását, egyre fürgébben és ügyesebben tudott már akár színt is váltani, egyedül csak a vonítás nem jött össze, amikor farkas módjára kitátotta a száját, minden próbálkozásakor valami rémes rikácsoló hangzavart hallatott.

A gyakorlás mellett még fennmaradt ideje nagy részét testvérei között töltötte, hallgatta azok bégetését a valamikori idilli állapotokról, amikor még a szárnyaló turul védelmezte Arany Atyácska báránykáit, s a kerek erdőben, a zúgó négy folyó mentén mindenki birka volt, még a fenevadak is be akartak illeszkedni közéjük (birkultak is fenemód!). Dicsekedtek is a nyáj tagjai: az a vadállat, akinek ez nem sikerült, vagy a turul áldozati vacsorájává vált, vagy pedig eloldalgott, s a hegyek között keresett magának menedéket.

Taksony egyre kellemetlenebbül érezte magát testvérei között, nem érdekelte sem a selymes fű, sem pedig a réges-régi, mesebeli emlékek felidézgetése, hiszen testvérei kinézték maguk közül, egyetlenegy ma született bárány - de idősebb sem - nem volt hajlandó vele kergetőzni, s már a vihar közeledtekor sem dughatta a körbe a fejét. Mindezen események hatására nehéz döntésre szánta el magát hősünk.

Szerzett tulajdonságait kihasználván útra kélt, el is jutott az Óperenciás-tengerig. Meghökkenve állt az irdatlan vízfelület előtt, de szégyellt volna visszafordulni, ha másért nem, hát azért, mert nem tudta volna elviselni, hogy visszatérte esetén testvérei kicsúfolják, s ez - érezte, nagyon jól sejtette - bekövetkezett volna. Belevetette hát magát a hűs habok közé, s csodák csodájára nem merült el! Azáltal, hogy minden fenevad szinte mindegyik tulajdonságát elsajátította, a tudat alatt még jól úszni is megtanult. Úszott, úszott, már több mint egy hete vízen volt, éhségét és szomját a tengervíz felszínén lebegő növényekkel csillapította. Ekkor pillantotta meg a messzeségben az Üveghegy már messziről csillogó csúcsait, amitől új erőre kapott, s órák alatt a parthoz ért.

Itt, a parton csodálkozva vették körül a mesebeli lények, amelyekről még csak nem is hallott, nemhogy a nevüket ismerte volna. Bemutatkozott, de legnagyobb sajnálatára azt tapasztalta, hogy senki, egyetlenegy lény sem tudja gyönyörű nevét kiejteni. A soknál is több próbálkozás, kísérlet eredményeként más nem tehetett, elfogadta a legtöbbjük által mondogatott Tex nevet.

Sokáig, nagyon sokáig ténfergett a mesebeli lények körül, azonban azt vette észre: mindegyik csak magával van elfoglalva, még csak ki sem tudta őket ismerni, nemhogy az ő tulajdonságaikat is elsajátította volna. Kiábrándultságában útra kélt, kereste önmagát, de az elhagyott tájat is (így döbbent rá, milyen fontos is minden birka számára a szülőföld, a testvérek, a.). Ténfergés közben jutott el az Üveghegy lábához, a mellette levő kis domboz, a dombon fekvő erdőcskéhez. Azonban csak a táj volt a régihez hasonló, hiányzott a nyáj, hiányoztak a fenevadak. Egész napos elfoglaltsága közben - mivel a mesebeli lények sem adnak semmit ingyen - nem érezte a magányát, csak este, éjszaka - különösen telihold idején - jutottak eszébe az emlékek. Kiült a domb tetejére, s bégetve panaszkodni akart. Azonban amint kitátotta a száját, farkas vonítása hallatszott. Minden mást elfelejtett, csak az eddig senki által nem ismert különleges tulajdonsága tört a felszínre, farkas hangján kiabálta a világba birkameséjét a valamikori idilli állapotokról, amikor még a szárnyaló turul védelmezte Arany Atyácska báránykáit, s a kerek erdőben, a zúgó négy folyó mentén mindenki birka volt, még a fenevadak is be akartak illeszkedni közéjük (birkultak is fenemód!). Ő is dicsekedett immár: az a vadállat, akinek ez akkoriban nem sikerült, vagy a turul áldozati vacsorájává vált, vagy pedig eloldalgott, s a hegyek között keresett magának menedéket.

Így alakult, hogy Tex, azaz a valamikori Taksony, a birka, az öregecske bárányka lett a birkák igazi védelmezője, hisz még a Holdat is megugatta.