Sáfrány Attila
Hazatalálás, avagy az énség bestialitása

"És a királyiszék előtt üvegtenger vala, hasonló a kristályhoz; és a királyiszék közepette és a királyiszék körül négy lelkes állat, szemekkel teljes elől és hátul. És az első lelkes állat hasonló vala az oroszlánhoz, a második lelkes állat hasonló a borjúhoz, és a harmadik lelkes állatnak olyan arcza vala, mint egy embernek, és a negyedik lelkes állat hasonló vala a repülő sashoz."

Jel 4, 6-7.

"II. Sarukkin asszír király, aki a többi között Izrael királyságát is megsemmisítette (i.e. 722), emberfejű szárnyas bikákat állíttatott Dur-Sarukinuban épült palotájának bejárata elé."

Varga Domokos: Ős napkelet

Úgy érezte már hetvenhét éve is itt lehet, mióta a a végállomás nélküli vonat ide juttatta. Az idő tudata eltompult benne, olyanná lett, mint a patakban folydogáló víz. Se kezdete, se vége. Bemerészkedve a dzsungelbe fölfedezte a közeli patakot. Azóta oda jár a szomját oltani, teste szomját és lelke szomját csitítani, mert még mindig vágyódott, bár egyre kevésbé tudta, hogy hova. És még mindig várt, de egyre ködösebben emlékezett arra, hogy kit és mit. Csak ült naphosszat, és nézte a víz folyását. Ilyenkor az idő is folyóvá lett benne.

A pataknál találkozott az állatokkal. Először az elkószált ökörrel, amely még a szarván viselte a csillogó ékeket, az ember keze nyomát. Majd a sassal, amely rendszerint az itató melletti szantálfán tépte szét vadászzsákmányát. Megdermedt a félelemtől, amikor föltűnt a harmadik, az oroszlán, de rájött, hogy csak jóllakottan jár a patakhoz. Ivott, majd méltóságteljesen eltávozott.

Az éhség jobban kínozta, mint a szomjúság. Éhes volt a teste, még éhesebb a lelke. "Tudni akarom! Tudni akarom!" Sokszor mormolta ezt, mint egy mantrát, elalvás előtt. Amíg a hiány megszokássá nem vált benne. És nem kérdezte többé magától, miért van itt? Ezután már nem is kérdezett semmit.

Lassan sorvadt a teste. A combja karnyi vastagságra zsugorodott, a keze csonttá aszott, lefegett a bőr a felkarján. Először rovarokra vadászott a fűben. Kétségbeesetten korgó gyomra végül ráhajtotta, hogy füvet legeljen az ökörrel együtt. Felfalta a maradékot, amit a sas zsákmányából elhullajtott. Teste édesen itta a vér bódító ízét, mohón szürcsölte az életet a bőr- és húscafatokból. Később maga is megtanult pockokra és békákra vadászni. Volt hogy megleste a portyázó oroszlánt, s annak hátrahagyott maradékára vetette magát. Az ilyen fejedelmi lakomákban viszont csak ritkán volt része.

Egyre közelebb tudta magához az állatokat. Mióta maga is állatként élt, az ő módjukon, az ő táplálékukon, azóta a gondolkodása is fokozatosan olyanná lett, mint azoké. Eleinte ez csupán egy homályos sejtés volt benne, de az érzet lassan a meggyőződésévé vált. Egy idő után már azt is hinni kezdte, hogy érti az állatokat. Ha ránéztek, értelmet rejtő ösztönzéseket érzett magában. Fokozatosan megtanulta, hogyan lehet ezeket a gondolatmagvakat venni és küldeni. Megtanult velük kommunikálni. Persze a nyelvnek az alapformája volt csupán ez az információcsere. Szavak nélkül, mint megérzett megértés, ilyesmik: Jó a fű! Veszély! Add ide! Menj innen! A beszédnek ez a csökevénye mégis kielégítette minden vágyát a közösségi érintkezésre.

Az erdő és közte, a fákkal és a cserjékkel is új viszonyt érzékelt. Őt is mélyen lehangolta a növényeknek az a szótlan panasza, amellyel égető szomjuk miatt töltötték be a levegőt. Az állatai is egyre nyugtalanabbak lettek a hosszúra nyúlt tél, a monszunesők elmaradása miatt. Az oroszlán és a sas most a szokásosnál is többször váltott tekintetet vele, az ökör szemébe viszont ő nézett máshogyan, mély állati szomorúsággal. Egyértelmű volt az ösztönzött üzenet, tudta, hogy minek kell történnie. Az esőért áldozatot kell hozni!

Soha sem esett meg, hogy egyszerre érkeztek volna az itatóhoz, de akkor, ahogy meghallotta a sas éles vijjogását, nyomban, gondolkodás nélkül a patak felé iramodott. A célhoz érve gyors terepszemlét tartott. A lába egyébként is remegett a kimerültségtől. Néhány lépésnyire volt tőle az ökör. A sas vijjogva száldosott körötte, és az alkalmas pillanatokban lecsapott rá a fejét célozva. Az oroszlán a szügyébe csimpaszkodva próbálta elharapni a torkát, de az ökör lerázta. A sas újból lecsapott, mire az ökör öklelve fölvetette a fejét. Az oroszlán a feltárulkozott nyak láttán abban a szempillantásban átharapta a torkát. De ekkor már rajta volt ő is. Nem tudni, melyikük ismerte föl előbb a kivételes vadászalkalmat. Az állkapcsa görcsbe rándult a fejébe szállt dühtől, vadul szorította a haldokló állat vérző torkát. A kimúlt ökörhöz hozzá sem nyúltak, a tetemet otthagyták a sakáloknak.

A hajnali szürkületben ágakból, levelekből készített alkalmi sátrát, amit annak idején a buddhista menhelyek nyomán egyszemélyes vihárának keresztelt el, szétzilálta a zuhogó eső. Testét átfagyasztotta a beömlő víz, lelkét őrült, állati rettegésbe kergette a fülsüketítő dörgés és az eget hasító villámlás. "Menekülni innen! Menekülni innen!"- súgta a félelem. A késztetés mindennél erősebb volt, kirohant a sátrából. Épp jókor. Egy pillanat múlva villám csapott a tisztás közepére és lángra lobbantotta a vihára gallyait. Az ezt követő hatalmas csattanás teljesen letaglózta. Földbe gyökerezett a lába, üres tekintettel meredt a tűzbe. Titkos mozgások rázták meg a bensejét. Ébredezni kezdett az amnéziából, az emlékezet gátat tört folyama öntötte el a tudatát. Eszébe jutott az égő ház Domboson és a lankási állomás. Megkereste a gazzal benőtt sínpárt. A sínről az út, az útról Huang Ho emléke villámlott elméjébe. Félúton az ösztönöstől az emberi felé, kereszteződő tudata egyszer csak benső hangokra lett figyelmes. "Huang Ho a benne égő tűz, akitől menekültél, ő a szent lak és Nyárfás, te vagy a kapu őre!"

Fölélénkült gondolkodását kínzó vágy öntötte el. "El innen! Haza innen"- kiáltozta őrjöngve. Úgy érezte a nyelve a szájpadlásához tapad a szomjúságtól. Lassan, a zuhataggal mit sem törődve, lement a patakhoz. Emberi akarattal hajolt a víz fölé. Az mintha még inkább kitisztította volna az agyát. Már fényes, emberi szemmel nézett a szantálfán gubbasztó sasra. Embersége öntudata juttatta eszébe, hogy megkeresse a tükörképét a patakban. Az esőtől hullámzó vízben csak nehezen tudta összeállítani a képet. Eleinte azt hitte, csupán a zavaros vízfelszín játéka, de ahogy tovább meredt a patakba, szörnyű sejtelem kezdte a hatalmába keríteni. Emberi félelem uralta el, a szörnyűség minden lehetséges érzetét beleölte az ajkát önkéntelenül elhagyó kétségbeesett kiáltásba. A párszi templomok kapuőrző mitikus alakját látta maga előtt. Négy lába az ökörére, törzse az oroszlánéra hasonlított, a hátán sasszárny feszült. A torz test nyakán emberi fej éktelenkedett.